Az áldott

Megint elhagyta, engedte elmenni. Gyönyörködött benne, ahogy szárnyalt föl-föl a magasba, törött szárnnyal messze el.

S a lemondás, az elengedés, a félelem és a véges önzés után kinyitotta újra a szemét a világra. Na nem a külsô szennyre, hanem a belsô virágbaborulásra. S eme világbaborulása egyet taszított rajta, s már a küszöbön áll... az ajtó nyitva. A változás szele süvít be rajta.

Változni. Születni. újra útrakelni. De ehhez néhány szabályt le kéne fektetni... nincs több önsajnálat, titkos bûnözés, de legelôbb is ezeket beismerni szíve híven kész. Hogy mit kell változtatni, és mi az, amit szeretne. Ideje hogy életét végre rendbe tegye. De nem holmi standardok, nem mások akarata szerint, csak is a belsô igazságot követ, másoknak kárt nem okozva, az ôsi elvek mentén, ahogy mindig is akarta. Bizonytalan lépése, de ezért nincs ki okolja. Hegyes süvegét fejére kanyaríntja. Csapzott hajával és megviselt bôrével, oly halovány kóros bôrszínével már úgyis annak hat. Hát miért ne lehetne méginkább az? Ha ezzel közelebb kerülne a természet illatához, ha megközelíthetné a segítô ideálját.

Egészen új szóval hívja létre a csodát. Megkóstolja óvatost az új világ borát. Siker nem számít már. Csak a hangulatok feletti gyôzelem, s a szeretet mint segítô érzelem. Legyen áldott, tudással, hittel és társsal, egy örökkévalóságig tartó ragyogó holdsugárral. Az út amin jár kristályokkal övezett. A hang, amit hall, a végtelenbe vezett.

Halotta az ismeretlen hívását. Szívébôl csendült fel a hang. Az öröklét csillagszívébôl felé szállt a dal. A dal, amit rég nem hallott, ahogy felcsendült benne, tudta, nem maradhat többé elrejtve. Belebetegedett a várakozásba, a negédes és hiábavaló ésszerûtlen vágyakozásba. A logika és a szív útját összefûzni hivatott, s ha eddig mindig kudarcot is vallott... inpulzív és intuitív erôit latba vetve, nekilátott, hogy életét végsô számba vegye.

Megszabadult a régi név fáradt olajától, s tisztalapot terített kerekasztalára. Lovagjai a bátrak, félelmet legyôzve uralkodójukká teszik, s ô lesz lelkük ôre. Lovagjai az érzelmek, már szembeszállt velük, s erôiket akarata szolgálatába állítva barátjukká lett. így gyôzedelmeskedett.

Felragyog újra csillagfénye

Az ég az éjben sötét olajfolt. Csepeg szemébe, nem hagyja már többé a szépet sem az igazat látni.

Végleg elmegyek. Most már nem félek! Sóhajt föl lelke. Fekete szemével mered a végtelenre. így ül néhány évig, elkeseredve. S akkor hirtelen felnyílik a szeme...

Kiveti a mérget. Vér csurog ujjain, s lecseppenve... beleolvad a körötte elterülô szennybe. Ráeszmél hát, hogy miért olyan nehéz és fájó minden január, hogy miért nincs már érzés, ami az égbe emel. Hogy elvesztette az idôt és az embert, akit a legjobban kedvelt.

Halálszagú elméje még nem tisztult ki teljesen, de szívében egy enyhe visszhang új reményt hoz hirtelen.

Láttam. Valakit. Téged? Oh dehogy. De emlékek feltámadtak, hogy kisöpörjék belôlem e mélakórt. Persze ettôl még az maradok, aki eddig is voltam, egy haszontalan, álmodozó félszeg szörnyeteg. Aki mást se tud, csak gyûlölködni, s múltba élni vagy nem törôdni semmivel.

Jó ideje már, hogy veled sem törôdtem... de hazúgság! Hisz mindig itt voltál szívemben. épp csak nem láttalak, nem hallottalak. S csak azon sóhajtoztam, hogy utálsz biztosan.

Ahogy e morzsányi fény szívében lüktetni kezd, elhatározza, hogy mennie kell, látnia kell, hogy megy sorsa. Ha várnia is kell, ebbôl nem ereszt. Nem érdekli, ki féltve óvja, ki hazúg szóval áltatja, ki naivan azt képzeli, minden jó lesz másnapra. Elmegy, elhagy, bárkit itt hagy, de az emlékeiben élô társát látnia kell. Elmondani neki, hogy mit érez, s hogy mit miért tett. Hogy végül feloldhassa a kapcsot. S hogy a másik boldogságát látva, attól fûtve, adósságát leróva haljon végre meg.

Tudván, hogy mint a fônix madár, hamvaiból majd új életre kell. Lelkét tisztogatva készül eme nagy aktusra fel. Látni, megvallani, érinteni. Ennyi csupán, mire vágyik. Hogy tudja, ez a valóság, s hogy jól döntött, amikor hárított.

Ezerszer már megbámtam, hogy hagytalak elmenni, hogy fiatalságom tiszta érzéseit hagytam feledésbe merülni. Hogy kétes gondolatok közt bizonytalanul feszülve, s ennyi év után jöttem rá csak, hogy mindent, amit akartam, tôled már rég megkaptam.

S új akarat pislákol benne. Fénylô, áttetszô hegyikristály. Elmenni, s ôt látni. Az egyetlen bizonyosság. Nem tudván, hogy mire lel. Hogy régi szerelme kivé lett. Mégis mennie kell, akárkit talál is... s akkor is, ha meg se hallgatják, meg sem ismerik... csak el akarja szavalni három pontját. A három varázsszót, melyek bilincseit teljesen feloldják. S ha majd szabadon száll a szélben, nem repül új tájakra, csak megpihen a déli dombvidéken, ahol nyugalomra talál végül. Lehajtja fejét, hogy hallja a föld szívdobbanását. S semmi de semmi nem törheti meg tiszta és fényes csillagálmát.

Feleidőm

Szép éjféli álmomból hirtelen támadó emlékek hulláma sodort magával, ahogy megláttalak és tudtam, hogy az ő mása vagy. Kezedben felismertem az ő kezét, arcodban az ő arcát, testvéredben az ő testvérét.

Tizenöt évvel korábbi önmagamért sírtam belül, azért a boldogságért és azért a szerelemét, amit elveszítettem. Amit egykor az enyémnek mondhattam, most itt van egy karnyújtásnyira. De elég nem lehet, érezni akarom az arcomon a leheletedet. S hiába mondom magamnak, hogy te nem ő vagy, s hogy az az idő már elmúlt... mégis lépten-nyomon összerezzenek hangodra. Hiszem is meg nem is, hogy valaki ilyen hasonlatos legyen ahhoz, ki emlékeimben él. A fájdalom, a megbánás... s talán az új kezdet reménye is... előtör a semmiből. Belül már zokogok. Elhitetem magammal, hogy nem érezlek messziről is, hogy mindez, csupán egy emlék újraélése. Eszköz lennél csupán, hogy újra fiatalnak és bolondnak érezzem magam? Vagy tényleg olyan bolond lennék, hogy arra vágyok, akit gyermekként is ismertem. Csak egy gyerek vagy. éppen abban a korban, mint ő, amikor vele voltam.

úgy érzem, megőrülök... alvó arcod akár az övé, képtelen vagyok máshova nézni. De ahogy le-le csukódik szemem, kezdem azt hinni, hogy még mindez csak álom.

Ha álmodom, ne keltsetek még föl. Hagyjatok még élni, emlékezni s szeretni úgy, ahogy annak idején... nyitott ajkaidra helyezem ajkaim és elmerülök ebben a két másodperces édes álomban. Csak hirtelen felindulásból elkövetett meggondolatlan cselekedetnek indult, de az álom folytatódott. Szemedben láttam, ahogy megkísért a vágy. Oh, csak a saját fékezhetetlen vágyam volt az, mi tükröződött végtelenbe tekintő szemedben. Ezt hittem. így hittem, de aztán hirtelen...

Hirtelen támadó emlékek hulláma sodort magával, ahogy megláttalak én, oh tudtam, az ő mása vagy... őt láttam benned, mégis az álmomban te kísértettél meg és nem a tizenöt évvel ezelőtti ő... éreztem, ahogy az őrület rángatja a hideget fel és le a gerincemen végig. Vágytalak, még akkor is, ha csak egy álom volt az egész. Ajkaidra szomjaztam és ezért környékeztelek meg. Hozzád léptem, hogy lopva nyitott ajkaidra tapasszam ajkam. S két másodperc után már rohantam is tovább.

Mi ez az őrület? Mitévő legyek? Hogy utánad akarnék futni, ilyen egyszerűen nem lehet?! Ugye mindez csak álom vagy kétes emlékezet. Nem is lehettünk olyan közel, hogy csókot lopjak tőled.

S hogy megint melletted voltam, szónélküli szenvedéllyel megfogtad kezem. Magadhoz húztál, tiltakozni sem volt időm, mielőtt viszontcsókod bosszúja elért. Nyelved ajkaim közé erőszakoltad. Próbáltalak eltolni, dé éreztem, ahogy gyengülök. Egy pillanatnyi bizonytalanság után eszmélve helytelen tettünkre, erőmet visszanyerve, ellöktelek magamtól. Kérdőre vontalak, de testem keresett téged, mint az anyjától elszakított gyermek, nyughatatlanul üzeneteket küldött feléd. Ha tudtam volna, hogy komolyan veszed, oh bár sose csókoltalak volna meg. Most hogy elkezdtük, visszafordulni nem lehet, s most a jelent hátrahagyva, újra tizenöt évvel ezelőtt élek. Az ő illata szál a szélben.

S fel fogok ébredni, tudván hogy se te, se ő nem létezik számomra, hogy a múlt elmúlt, s ez ellen nem lehet tenni semmit. Hogy bolond lennél, ha érdekelnélek... bolod vagyok, ha egy percre is elhittem. álom volt a csók, s tán a tizenöt évvel ezelőtti szerelem is, aminek az emléke még éget. De ha nem, úgy érzem rohannom kell hozzá, helyrehozni mi helytelen.

Megállunk a szívárvány alatt végső búcsút venni. Ez a két ember nem találkozik már többet. Ha újra látjuk is egymást, már mások leszünk. Sajog szívemben a hely, ahonnan vele együtt kitéptelek. Keserű a búcsú. Vagy nincs is. Azt képzelem, hogy sosem láttalak és nem kelt fel bennem a bűnös vágy és az a tengernyi emlék, amely életem feléig repített vissza az időben. Egy szerelemhez, amit könnyelműen eldobtam én.

Céltalanba lövöldözés

Oly sok éve járom már utamat céltalanul...

... elfeledve teáltalad, örök bizonytalanul. Parttalan folyómederben, kiapadt torkomon, bekötött szemekkel, hogy ne bántsa magányos napom... mást se tettem, csak téged kerestelek. Mint egy elfeledett emlékbe, kapaszkodtam beléd, kihűlt meg-nem született testedbe, megcsalatott és elhanyagolt bús lelkedbe. Féltem. Elkésni véltem. Nélküled, sohasem éltem. Mindenem voltál, egyetlen jövőm. Eltoltalak mégis, s csak annyit mondtam, az idő még el nem jött...

... idő. Milyen idő? Az átkozott nem létező. Eljárt felettem. Egy év, öt, tíz, elsuhant felettem. És még semmit, semmit el nem értem. El nem érni vagy nem érni. Semmi fonja körül szívem. Ha mégis hallom megdobbanni, rettegés fog el nagy hirtelen. Álmodni, elaludni akarok. De gondolataimba fulladva, jaj, nem tudok.

Álmodni, rólad álmodni akarok. De nem csak messziről nézve. Nem csak szemsarokból lesve. Előtted állni akarok. Megvallani, amivé lettem. S hogy érted mindent, amit valaha is vallottam elfeledtem. Szantálfa szemedbe megcsillanni a halovány csillagfényt. A karomat kitárni feléd. Lelkem, a szíveden nyugovóra tér.

Hibázni félve. Hibázni végre. Mégis belesüppedni a megsemmisülésre.

Miért kell minden azonnal? Miért értem meg, másnak miért nehéz, s hogy ezért rámzúdítani minden gondot kész? Miért nem értem meg magam? Miért nem érti meg senki, hogy nekem mindig mindenben jónak kell lenni? Más értelmet nem látok, ez világ oly logikátlan fertővé lett. Mások igényeit és értékeit nekem többé megérteni nem lehet. Mivé lett ez a faj? Beszippantotta sok kis és nagy képernyő. Keserűen nézek hazúg valótokra, és rettegek, hogy ez a kór végül engem is megöl. Lépni kéne. Ki. El. Merre? Egyremegy. Elhagyni ezt a testet, mert terhessé lett nekem. Mit egykor csodáltam, mi egy volt a kevésből, ma kíméletlenül eltorzítva többé nem kedvelhető... félek, megjavítani már nem tudom...

Nem tudom megfordítani sorsomat. Hogy végül  a pusztulás, az enyészet ily korán megfogan... S mit tehetek én? Reméljek, hogy csalódjak? Kimenjek, hogy átkozódjak? Találkozzak, hogy elhagyjak? Próbáljak, hogy kudarcot valljak? Többé már nem tudom, mit tegyek. Többé már nem tudom, ki legyek. Aki lenni szeretnék most, az itt talán nem is létezhet. Talán csak álmaimban...

...mától úgy lehet, már csak álmaimban élek. Futok, felszólalok, megállapítok, keresek és segítek. Tanulni akarok, magamtól, csak ennyit értek. Én lehetek csak, aki örökre eltemet, hogy ne lássam, mint hullik a világ aranyporba körülöttem.

Ámítsátok csak magatokat, én többé nem teszem. Mert ha magamat elhagyom, többé semmit nem érek. Ebben a világban pedig e magamnak nincs helye. Elmegyek hát, jöjjön más. Sosem jön rá senki a cserére. Senki, mert senki nem ismer, senkit valójában sosem érdekel, senki nem jár utána, mindenki csak kérdez, pedig mit tudhat ugyan a kéz, ami bőr nélkül nem érez? Hogy érthetnél valamit, ha csak hallottad? Ha valójában sosem láttad, nem tapasztaltad? Bezárkóztok? Jól van. S még engem néztek zárkózottnak. Ez is jól van. Nem is érdekel. Talán, egy kicsit. Vagy csak a berögzültség, ami még rámtapadva erre kényszerít. De én, aki mindenre látva nyitottan járok, meztlen, felsértem lelkem bőrét minden aprósággal szüntelen. De legalább nem tagadom meg, ami vagyok. Nem adom el magam a technikának, a pénznek vagy az álkedves társaslétnek. Felszínes törődés sosem kellett nekem.

S nézd, ím nyitott könyv vagyok, olvashatsz bennem, ha ugyan veszed a fáradtságot, hogy megtanuld a nyelvem. Mert úgy félek, nem értheted gondolatom folyását. Nem értheted a kettősséget, se a fiút a szekrényben, se a szekrényen kívülit. A gyermeket. A bennt alvót. Örökké védelmezem.

Ez az én tükröm. Magam elé tartom. De látnom se kell, látom céltalan bolyongásom, s a harcot, amit állítólag megvívnom kell. Ami elvileg megerősítene, de csak lelkem és testem tépi szét... inkább a céltalanság, mint ez a kárhozott önmegtagadó szenvedés.

Káoszháza

Elmémben születő, amikor a megrekedő... gondolatár figyelő szerteszét futó, végtelen patakok zubognak alattam. Egy gondolat hídon állok tétován, meg-nem-fogantan. Egyszerre közeledő hajócska indul meg felém. De mielőtt elérne, másik ág felé kitér. Kik rajta ülnek, rám se néznek, vígan beszélgetve siklanak tova.

Egy pillanat, mint száz. Ismétlődik ezerszer. A keserűség egyre nő, már vetekszik tízezerrel. Kutatva keresve figyelem az árt, hátha látok néhány libbenő vitorlát. De se hajó, se fehér lepel. A víz is piszkos barna, mint a kávé tejjel. Ha semmi hajó, semmi remény, semmi élet, de talán mégis jobb, mint nekivágni a Káosz tengerének.

Agyam tekercsel, új gondolat úszik elő. Mégiscsak a múltnak hódolni, a jövőnek remélni, és a jelennek élni volna nyerő. Hisz nem egyszerű a lét odakint a tengeren, de még ha célhoz is érsz, s a Káosz szigeten a Madárország fővárosának, ősbutának híresen méltányos népéhez is érsz, remélve, hogy befogadnak, s így majd többet érsz...

De valóban nem lesz ki önmagad helyett elfogadna, annak, aki vagy...

A Káoszházáról sokmindent beszélnek, de csak az ismeri igazán, aki betéved, s megnézi magának. Mégis, egy bizonyos:

Még egy ilyen helyet máshol biztosan nem találnak!