Csönd a mélyben

Amint elhagyta ajkát a szó, tudta, hogy vétett... mikor szívéhez kapott, már érezte a véget... ahogy forró vér lecsurgott ujjai között... ahogy a félelem könnye a szemébe szökött, már újra egyedül volt.

Egyedül volt. A végtelen tenger mélyén, mint idegen test pihent. S mint fönt itt sem, túl sok remény terem. De ha egyet is meglát... egy reményhalat. Megragadja karjával és farkába harap. Hogy miért ilyen? Nem tudja már. Vérző szíve oly tompán fáj... egész teste remeg, s azt képzeli, hogy...

... egy biztos kéz éppen őt húzza ki. De ez a kéz nem létezik. Csak álom és képzelet van benne elektronok és protonok helyett...

Egy józan pillanatban szeme mosolyért nyúl, de nincs más csak a tenger és homok, hát homokba full... Mind mélyebbre süllyed és érzi már, hogy a Föld magjának zord kohója ázott lelkére vár. "Csak halál vár rám." Ezt gondolja, de szája mégis a szeretet jelét súgja.

"Hát most már nem örülsz biztosan...." De nem tudom biztosan. "Szeretlek? Vagy ez a másik ijesztő érzés, ami hirtelen lerohan.... Megértem én mind, ki tőlem elrohan." S csupa mosoly arca, ahogy felemészti a tűz. De ez nem a föld magja, csak egy érintés kegyetlen mégis édes varrja. Már gyógyul, de mérge a testben van. Örök boldogság hűvös lábnyoma... s tűnődve, boldogan kimegy az erkélyre. Fogy felszálljon végre a tenger szívébe!

Hogy kimondja végre, az érzés ízes nevét... s hogy eldalolja halála énekét. Ezúttal nem fél megtenni... mert már nem tud a tükörben álló húga szemébe nézni...

"Tassa, mindeneknek fénye, adj erőt nekem!" Dúdolja halkan, szerelem-teljesen... de az égiek nem engedik fel ilyen könnyeden.

"Várok, még várok. Egy-két év semmi már nekem... azután, hogy mennyit vártam, hogy valaki végre megértsen... de nem találtam megértésre... a világ ily kegyetlen. S már a megértés sem kell, csak ez érzés kell nekem! Várok rád... tán mindig is így volt. S hinni akarok! Bízni bízok benned, vakon is, ha akarod." Leteszi a fegyvert, mellyel sokakat ölt meg. Csupán egy ellenséggel sohasem végzett. "Nem hiszem, hogy ennyi... nincs olyan, hogy végzett... addig biztosan nem, míg be nem végzed."

Mosolya túlnő bánatán, s már nem tudja, mit tehetne... nincs már több remény? Egy másik hal megette? S mi ez a ragadozó hal, mely minden kapaszkodót felfalt? A félelem hal az... de végül kifogta.

Kifogta... de már késő. Vagy lehet, mégsem? A feje szétszakad... megőrült egészen. Látod, egy érintésed, hogy kiforgatott engem. De tudom, én vagyok a hibás, hamarabb kellett volna lépnem, még mielőtt az elfojtások mélyére értem...

Holdontúlország

A szalon bársonyában eszmélek, mellettem egy lány... az ébrenlét első percei oly nyúlszerűvé változtatták. Finom fehér bőre... s szeme a gyertyafénytől oly vörös...

Oly vörös a hold most, mintha varázslat övezné, s kinyílni készülne ez az égi kapu. Az öregember már nyitja is tán. Ahogy a szalon zöldre vált, s a rózsás arcú lány a nyúl mellé lép. Belépnek az ötödik kapun, a Holdajtón át... a nyúl világába.

A holdontúli táj zuhan szemem elé. Ismertem dalokból már rég. De sosem hittem, hogy ilyen varázslatos... hogy ily friss illatú zöld füve, s hogy a puszta levegő mint cukormáz... részegítő italként árad szét ereimben a rét virágainak illata... a holdméz illatától terhes a levegő... jádeszín elefántok gyűjtik be ormányaikkal, s pilleszárnyuk közötti ruhafogason lógó kis kosárkájukba rakják.

De nincs ideje soká bámulni, az öregember botjával elé biceg. A nyúl már eltűnt, a zöld fű elnyelte, a levendula égben okker felhőkön úszva néhány színes bárányt pillant meg. Az öreg arrafelé vezeti, s téglaszínű létrát húz ki kabátja alól.

Lassan, szédülősen megyek fel a téglétrán. Kezem menthetetlenül csúszik a fokokon. De valahogy feljutok, s felülök egy okker felhőre...

Az öreg kihúzza alóla a létrát... s ő tanácstalanul mered le a különös világra. Mind magába szívja, ahogy látja. S hiába színes és szép, nem hiheti, hogy valódi. De ahogy kételkedni kezd, az ezer szín szertefoszlik... egybecsúszik... egybecsúsznak a színek, összekeverednek...

Fülembe bárányhangok tévednek... s hirtelen ötlettől vezérelve a zöldbe vetem magam. A Hold vérző képe szemem előtt megjelenik... s magam a nyúl mellett találom... vagy egy nyúl, mert ez fekete. Megmártózott a fekete tóban... S most színe akár a kátrány... s ahogy lánnyá változik hirtelen, de még mindig fekete a bőre... s felbukkan a tóból tizenhárom fekete macska is.

Ismerősként köszöntik már, lábához dörgölőznek, s kezdi sejteni, hogy bármely képtelen is a képzet, még mindig megvan a szívárványhíd a valóhoz. S ez a színes kapocs vágyait a jelenhez kötik. Nem félhet most, mert megjövendölik... élete tizenhárom életmozzanatát. S ő elfedi arcát...

Elfedem arcom, hogy a macskák jövendölése ne égesse ki szemem, mert oly fényesek a jövőképek, kivált itt a holdontúli tájakon, ahol minden csupa tükör...

Minden csupa tükröződés. A Hold is maga egy nagy tükör. S rajta egy fekete nyúl alakja, vagy csak árnya. Egy árny a vörös Holdon. S udvarában az öregember... A szalon ablakából jól látszik...

Jól láthatom egy pillanatra, de aztán újra a szalonba... ablakán kitekintek és látom a Holdat, ahogy bezárul. "Hát vége." sóhajtom, s feltekintek az égre. És várok... rád várok, hisz már elment az üzenet. Magam kötöttem vörös szalaggal a nyúl nyakába. S lehetséges válaszodtól megszédülve, az ablakfának dőltem. S a nyúl árnyát figyeltem... "Vajon siet-e hogy átadja a levelem? A meghívót ködváramba... Mert tudod, nálad van a kulcs, mely igazi szobámba vezet. S hogy ez hogy lehet...? Nem tudhatom..."

Remegő kézzel berántja függönyt, de még azon túlról is az eget lesi... mert a nyúl árnya a Holdon oly nagyon izgatja... hogy siető nyúl-e az, vagy amolyan lusta fajta...

Telihold és csillagárny

... megfordult a világ, mikor eléd léptem...

Eléd léptem, hogy eltakarjam a Holdat. Oly kereken, kajánul csak lopta fényedet, ezen a nyárba folyó hűvös reggelen, s én rád gondoltam, Napom. Fényed rámragyogtattad, s szétterjedő alakom árnyékot vetett a Holdra.

A Holdon túli világ álomképébe kapaszkodva, minden valót csupán álomnak mondva. Maga sem tudja, igaznak hiheti-e. Megtörtént... vagy csak képzelete játszott vele?

Csak a képzelet játéka tán, de ahogy az izgatottság elhomályosít minden emléket. Hiába figyelem, s elemzem, már nem tudhatom, igaz lehet-e...

Várakozva, a csönd által bezárva a szalonban ülünk ketten. Én és az új barát. Nézzük az új ajtót, de nem megyünk be... hisz még az is lehet, hogy nincs is ott... de most nem is ez a legnagyobb gond. A kertből visszatértünkben támogatnom kellett, most érte aggódom, ez az álomvilág neki tán sok lehet. De úgy vágyom, hogy maradjon még velem, maradjon még kicsit sebes szívemen. De hiába csend, hiába aggodalom, a tűznek leánya ragad karon. S suhanunk kettős fényben egy gyengéd ölelésben, valaki más bálján. De mint mindig, korán távozom. Fáradtság ránca ül ki szememre, letaszítja arcom a padfára és ölembe hull álmom... ideje távozni, vissza "... ködváramba vágyom!"

Lassan folyik az idő, malmát nem hajtja jeges vize, jön a távollét, nem melengető szelek árnya lebeg felettünk. "Most mi lesz?" Oly soká még a nap, s hogy a váramba hívjalak, egyáltalán szabad-e? Hervadnak a virágajkak szívemen. "Nincs már remény, hogy felélessze kezed... nincs már esély, hogy beléd leheljem szívem?"

Ha csak egy pillanatra is, ahogy fényed a Holdtól megvontam, úgy éreztem, egy lépéssel fényedhez közelebb hatoltam... de csupán árnyjátékban vívtam meg csatám, nem lehettem közelebb, csak káprázat volt...

Csak káprázott szemem, mikor láttam, hogy árnyat vet a Holdra fényedtől áztatott csillagtestem. S nem néztelek, neked háttal mint mindig, elhagytam a napot, s fényed emlékétől terhes hajamba mandulaszirom fagyott. Közelebb húználak, de már letűnt fényed. Megölelnélek, habár éget a lényed... de most csak tudni akarom, hogy úgy történt-e tényleg...

Visszatérek a szalonba, mélyen a karosszékbe süppedek. Szemem az új ajtóra téved. "Ideje, hogy bemenjek?" De ahogy hirtelen felálltam, minden forogni kezdett...