Merre sodor a szél?

Szédülök. Nem találom a csendben önmagam. Hiába figyelek befelé, nyugalmam nem lelem, a gondolatok nem szűnnek pörögni. S hiába figyelek kifelé, mert a szél nem hallható, elnyomja az ének és a külvilág zaja. Keresnélek e csöndben, de nem ez a feladat, amit kaptam. Keresnélek, de nem lellek az örök létforgatagban. Merre vagy most, kérdezik. De csak bizonytalanság felel valami halk bizonyosságot holléted felől. S a gondolat őröl, hogy esetleg... valamit elkövettem. Gondolataimban most téged kereslek.

Feléd sodor a szél, s nem tudok tenni ellene. Mégis kiállok, s elsodor. Hagyom... S hiba-e? Még nem tudom. De most nem is érdekel. Vágy szele tán. Most, hogy nem keresem, feltámad újra. S ijesztő sóhajával a te nevedet súgja.

Elbizonytalanodom. Már megint nem vagyok jelen. Múlton töprengek, s valamely nem létező jelenen. Magamat ostorozom, egy apró kis botlás miatt. De ilyenből mostanában több tucat akad. Hogy lehetnék mégis jobb? Hogy gyakorolhatnék helyesen?

Gyakorolni minden nap a jelenlétet, s türelmet magam iránt. Most fogadalmat tettem erre. Fogadtam, hogy jó leszek, éber és együtt érző. S tudatom művelem. Káosz? Mégis mindennél több vagy nekem. Átláthatom-e vajon? Lehetséges-e? Folyton csak kételyek tolulnak fejembe. S nálad is félek, hogy elfelejtesz könnyedén. Különben nem bántanálak... már most az elején.

Azt hiszed, akad olyan gondolat, ami nem látszik azonnal arcodon? Azt hiszed, tényleg hiszed, hogy nem tudom? De az érzések nem ily könnyen lépnek át a szem kapuján. Tárd ki hát a fülnek titkaid. S ha nem, az sem baj. Futni sem szégyen. Én is futnék. Futok. De mégis megállok, hogy dobogó szívem egy kicsit lecsendesítsem. A szív már lassul is, de a gondolat nem áll meg. S mint olyan, mérge lesz e testnek. Érzem, ahogy testem legyengül, s ezer kór ront rá, s harcolnak a jogért veszettül... e test birtokáért.

Zöld szemedben hiszek. Álmaimban, ha látlak, leborulok előtted... hogy neked is fogadjam, hozzád mindig jó leszek, s kereslek mindenhol és mindenkiben, míg el nem érlek.

A kéz, ami kiránt a forgatagból...

A létkerék forog, beőröl, maga alá temet újra és újra. Kezemet megfogja egy ismerős kéz.

Végtelenül nagy térben porszemnyi magam szélviharban megrekedt. Mindig ugyanaz a pillanat jelenik meg lelkemben. S az ikertest melegét keresem. Várva, hogy minden a régi legyen... De lehet-e minden a régi? Az érzéseimmel hogy lehet békében élni? Mikor folyton háborúznak azok egymással is... fel-fellázadnak ellenem. Egy ismerős kéz megragad, hogy felsegítsen.

Néma ölelésbe merevedik a világ. Nem tudom már magam se, hogy jutottam idáig. De talán nem vagyok az egyetlen, aki lelke mélyéből fázik, ahogy maga dugájába dől egyetemes egyedüllététől. Az ember hisz mint olyan, egyedül való. S mégis társas lény, ettől olyan ambivalens. Oly erős a függés. Megfogom kezét, mely értem nyúl.

Az érzelem mögötti értelem fellázad, de mégse utasíthatja el a vágyat. Az éjszakai égbolt űrje kitárul előtte. S mint egy új ajtón, belép a megnyugvásba. Nem kérek többet, csak tested melegét, csak azt a megnyugtató érzést, ahogy átölel e kéz.

S önzésnek érzem... amit kértem, nem helyes. S mégis a végsőkig elmegyek. Mondanám, hogy ne hozz zavarba öleléseiddel, mégsem teszem. Elhalkul szavam, mely helyre tenni akart, s már magam sem tudom, mit teszek. Mégis mint minden tettnek, ennek is következménye lesz. De ahogy érzelmeimet sem, ezt sem irányíthatom. Csak hagyom, hogy kezed átöleljen.

Végre elmúlik az a fojtogató érzés, hogy mindenki eldobott. Csöndesen mosolygok belül. S lassan minden egy álomvilágba kerül. S érzem legbelül, ez nélküled nem lehetne így. Ha kezed nem fog meg, hogy felrántson újra, még mindig ott feküdnék a létkerék alatt...

A létkerék forog, őröl megmásíthatatlanul. De ellene kiállok, kilépek a szédülésből, hogy kívülről is megszemléljem magam. S téged is, ki karjában tart... de mielőtt megtehetném eltűnsz újra a nagy forgatagban.

Szárnyavesztett ember

Csendesen leültem, de szívem el nem hallgatott. Hiába lassítottam légzésem, nyugodt birtokába nem fogott engem az üres szoba. Szám összeszorulva, víz után áhítozva porszerűvé mállott. S nem tudom már, hogy ki is merült fel képileg, ahogy előttem állt ott...

Még mikor az ébredés órája közel sem volt, ismertem arcodat. S most vetítem érzéseim furcsa emberalakok mögé, s már mindenkiben látom azt a vonzó álmot. De nincs ott. Senkiben sem találhatlak meg. Még vagy már nem létezel...

Ha még... megteremtenélek most. Születésed mégis önmagában kínt hordoz. S a puha fények reám hullnak. Egyszerű sóhaj a lét. S már nem számít, hogy meddig tart, de megteszem. Megalkotlak minden erőmmel...

Ha már... akkor nem tudom, mit tehetek. Mert téged, nem tudok mit tenni, de halálban is szeretlek. Észérveknek ellen menve elsuttogom rég ki nem mondott neved. Megidézlek kóbor lélek. Visszaidézlek tégedet.

Mert nélküled oly magány mar, amelyhez hasonlót még nem éltem meg. Nem vagy, de mégis tudom, hiányzol. Fekete sziluettedet látom, valódi alakod csak képzelem. Értelem megszűnt. A lét bolyong, de nem talál válaszra se írásban, se hangban. Mikor kérdés sincs. És semmi sem bizonyos.

Szárnyavesztett madár ez a gondolat. Leül az üvegtetőre, s ott megpihen. Egy percig kopogtat, majd elhallgat. E kis csönd kell nekem. De mégis őt várom, őt figyelem. Szegény szárnyavesztett madár. Sőt... szárnyavesztett ember. Vér csurog le görcsös csonkjain, a valaha volt angyalságának hírein. Végtelenbe zárja titkát, sebeit rejtegeti, eltakarja, de arcára kiül a félelem és az elhagyatottság. Örök rabság neki e test. Sosem ereszti, folyton körbe fogja. Fellázad-e ellene?

Idővel tán a szárny is kinő újra? Hogy felszállhassak az emberi világon túlra. Meglátni az igazi valód, s minden arc mögött a semmit, a szertefoszlót. S akkor talán én már nem leszek én. De már ezt is elfogadtam. Ha megszűnök én lenni, valami módon mégis jobb leszek, mert erre törekszem, másképp nem élhetek. S ha mégis rosszra fordulnék, a te kezeddel ölj meg, mert neked fogadtam e percben, hogy jobb leszek.

Megmásíthatatlanul összefolynak a képek. Arcok és ízek. Fiatalok és szépek? Ahogy megjelent, valami elindult bennem. Megint szemedet véltem felfedezni mandula szemében. Szívem összeszorult, megfagyott a vérem. Haja illatára még most is emlékszem. Milyen érzet ez, s milyen idő? Tudatomat hiába próbálom összerendezni most. A szoba üres. Csak a füst emléke száll. És puha gyertyaláng-képzet remeg. Fényét ontja belém, s homlokomba üt forró szeget.

Az utolsó óra

Az utolsó nap is eljött. Éreztem már ereimben, a végső óra közeleg. Veled többé ne fájjon a szív, ne is álmodja már meg nekem... kitépett tollszárnyaidon emberi vér csörgedez, glóriád is lerántottam, csak ördögi szarvad tartotta látszat-karika volt ez.

Mit tehetnék még emlékeddel... már fogaimmal, tőrökkel, s könnyekkel szabdaltam széjjel mind. Mégis újra beköszönnek. Nem szabadulhatok. Rád gondolok. Tiszta szeretettel... boldogságod reményével, de keserű a víz már én nekem.

Keserű vizet iszom, s keserű vizet könnyezem. Megromlott nekem a világ. Kínzó mérgem lettél, szerelem. Mégse ölsz meg. De erőt sem nem adsz már. Éljek vagy ne éljek? E kérdés is ostoba már. Se jó se rossz. Közönyömben nem lelelem a választ. S nem lelem a boldog napok képeit sem. Mi volt az előtt? Hiába kérdezem.

Mi volt az előtt? Régebbre gondolok, de csak újabb függönyök omolnak elém... nincs...nem lehet. Nincsen már előtte semmi. Nem is léteztem tán. Nem is fontos.

Nem is vagyok már magamnak se fontos. Hát másnak minek lennék? Üvöltő létetek nyílik és zárul. Körülöttem összeforr. Hangok, szagok és fények engem mind zavarnak. Hová legyek? Mi legyek? Azt hiszitek, ez aggaszt? Hogy legyek? Miért legyek? Előrébb való mindez. De válasz nemigen van meg hát... csak ezt hallgasd még meg...

Hallgasd meg utolsó kiáltásom feléd! Tárd ki karjaid, s foglalj belé. Ha utoljára is, de mosolyogj rám. Még ha fáj is, hogy magamra hagytál. Tudom, nem a te hibád. Mégis...

Mégis, ahogy a nyár őszbe vált, a könny szívemből megszökik. S minden darabokra hull. Őrület szelét érzem. Mégsem tudok tombolni. Vagy nem is akarok? De nem tudom... érzem, hogy belülről ez a méreg mar. Mégse öl meg. Mégse ad már erőt.

Nem ad már erőt a sok szép jelen. S új reményem is csak balga szenvedés. Kiutam merre lelem? A lélek megnyugodhat-e? Eszem realitását helyreállíthatja-e egy hely, amely erre hivatott? Vagy vagyok annyira más, hogy rajtam már nem segíthet ez sem... Ha tudnám... bárhol lehetnék, csak nem itt. Ez itt a tudatlanság tengere.

A homok lepergett. Eltelt hát az a rettegett utolsó óra.