Égi szövedék

Köztetek jártam hajdan, csillagporos utatok vezetett az égben. Felhői réteken apró juhocskákkal, csillagos erdőben a zodiákussal. Félve kértem én, ne vesszen tudásom, de ma már értem, mért lett volna úgy jobb nekem, ha mindezen létezőre nem emlékezem. Ha látni se vélem, hogy körülöttem táncol a sárkány az oluhmból... s te morfilnak látszol. Amott egy kékszemű, gonosz, hideg fajta, de szíve a természet színeit dalolja. Imigyen e barlangi vonaton, többé válik a világ, de tudom is én, akarom-e hallani a dalát...

Néz. Szép szemével betakarja a földet. Halk ritmusa tüzeket éltet. Szelíd lüktetéssel irányítja a vizeket. S hisz oly csodákban, amelyben ember nem is hihet. Lehull hóruhája, zord kések szakítják szét. S a bitang újítók felszórják szerető jégszívét. Sima hófelleggel hívja testvéreit. Minden pillanattal fogy, de cseperedik... Egyre emberibb lesz, míg... be nem köszönt az ígért év.

Ó, hajnalharcos, kezdő őriző! Végre ketten maradtunk, meg a zord idő... Győzünk-e rajta, csak azon múlik, ahogy e két kéz összefonódik. Lágy alig-létező kezedet megfogom. S te valami földön túli erővel visszaszorítod. "Félsz?" kérdezed halkan. Én bólintok, s ott állunk szótlan. Ellenünk az idő hamarosan támad, de nincs olyan erő, ami közénk állhat. Jer hát, s az éghez súgd szavam: Veled maradok amíg csak tehetem, s az élet után megkereslek újra. S tudom, hívsz majd, így megtalállak.

Apró felhőbárány ásít az égi havon. Rá jöhetne már valami tavaszibb szezon. Mellette elfut egy szép angyali arc, de rá se hederít. S hagyja, száguldjon csak az az égi teremtmény, s lepjen be mindent az az égi szövedék, amit maga után hagy arany nyoma, az ég aranyló selyemfonala.

Hiábavaló választás

Még élsz. S Nézed, a magadon kívüli erőt. Őket, kik életednek értelmei, tán... de küzdeni, csak magadban akarsz. S másik oldalt a jövő ígéretei. S te választanál most... de csak rövid időre szólnak hűséges gondolataid.

Minden oly tiszta volt. Boldogság minden perce. Ahogy e Földre visszatérve, újra közétek állhattam. De magam valahogy még mindig nem állhatom, s látom, ahogy ti győztök, míg én egyre csak veszítek. Tán nincs is oly könnyű dolog, mit én egyedül képes vagyok, hogy véghez vigyek... Ily gyenge lennék? Lelkem mily magányos már rég, ahogy nem tudom, mire hol lelhetek, s ha rá is lelek, nem lehet enyém.

Feléd fordulok hát. De te nem vagy itt... tudom, nem is kérhetek tőled ilyesmit. Akármit is mondasz, én tudom. Tudom, hogy tőled semmit sem kérhetek... Mit tegyek hát? Múljon el nélküled a nap? A hét? Az évek? Melletted lenni, vagy csak kérni téged is félek. Ez már nem a régi. Már gondolataimra rólad árnyék vetül. S itt belül egész mást mond a szív. Valami homályos, keserű, de mégis a legszebb érzés.

Feléjük fordulok hát. Erős kezek repítenek az égbe. De makacsságom elengedni biztat őket. Vajh, képes leszek-e elengedni őket? Nem, soha!

Mások felé fordulok hát, de őket csak látni vélem, sokak elfelejtettek rég, vagy csak azt gondolják, amitől félek, hogy... de nem! Elhagyni őket tán fájni fog, de velük is csak miatta akartam lenni. De őt már nem lehet előttük szeretni. Félve bár, de hátat fordítok mindennek.

Csak egy-két percre, engedjétek, hogy elmenjek. Csak néhány napot hagy töltsek egy üres világban. Csak nyúljon hetekbe büntetésem e zárkában. Csak hónapok legyenek, mely elszakít tőletek. S a régi emlékek helyére az évek alatt újak jöjjenek. Felejtsetek hát. S legyenek boldogak, akárha nélkülem, évtizedeitek...

Kinyúl egy kéz. Rátapad égő homlokomra, majd törött szárnyaim óvón betakarja, s ahogy már nem létezik, teste rejtve marad. Csak haja borul szívemre, mögötte az arc elmarad. Mégis érzem, ahogy lehelete súrol, ahogy hallgatja szívverésem, s hajából egy csatt kihullik. S ő távozik egy néma öleléssel.

Oh, az a lány. Látom őt nevetve. S látom, ahogy előttem áll. Ahogy karomba foglalom, s ahogy arcán kiül a gyermeki báj. "Épp olyan mint ő..." suttogom halkan. De valaki mégis meghallja. Valaki. Talán csak a végzet, vagy a vezető, ki álmok mezejére léptet. Még látom. Még látni vélem azokat a szemeket, amikkel rám néz, ahogy felém integet. Még látom alakját, s mozdulatait, mik oly kedvesek nekem, de... ő már vagy még nem létezik. Csak képzeletemben. Csak én hordom magammal ezeken a téli napokon. S ahogy a nap ezüstös téli fénye megcsillan azon az arany hajon. Lehullik vállig, azon túl enyhén hullámzik...

Mindig is tudtam, hogy valami hiányzik. De hogy legyen most? Mért ily nehéz választani? Két ember között? Nem! S akkor? Két társaság között? Hát nem. Azt hiszem ez mind el van már döntve. Hol jól, hol még rosszul, de legalábbis kevéssé elrendezve. S hát mi a baj mégis? Nem tudjátok? Szemeimmel egyszerre két irányba látok. Az ember aki kell, az éjszakában van, de ami boldoggá tesz, mind a nappal részei. Barátok... de talán ellenségek így. Mindenki. Mert ők mondják azt, hogy Holdamnak fordítsak hátat. De talán igazuk is van...

Viszont önmagamtól nem tudom, mit tegyek a továbbiakban. Ha így döntök, s mégse tudom magam tartani, elveszik minden. S ha amúgy, őt, aki oly fontos, elveszíthetem...
Bárcsak elrendezné helyettem valaki... az életem.

Törött végzet

Törött életemen töprengek... talán van még igaz ígéret így is, hogy lelkem eltörött. Látni vélem... hangja száll a szél... elkapja egy dallam. Az éj. Ez éj miénk.

Kérném még. De hangom remeg. Csak ölelj... csak ölelj még engemet! Kérlek halkan. De tudom, te hallod. S te úgy hiszed, én tudom... ahogy a két kezeddel megölelsz. Nem vágyom mást. Még csak bőrömhöz se kell érjen. Mert ez éltet engemet. Vagy ha nem is, de ez nem hagyott...

De beszéljünk inkább másról. Valami hétköznapibb, valami kevésbé létező csalódásról.

Kezemet megfogod. Ne fuss el, kedves! S mint egy harmatból újjászület a tavasz. S a tavasszal a lelkem. E törött végzet, e megragasztott tárgy, de még az sem... csak törötten áll. Sóhajt a tél haván, s nyögi még a felhő, hogy minden ennyire, ily könnyen veszendő. S már csak azt mondom... Vesszen el mindenem! Csak te maradj meg nekem, gyönyörű kedvesem!

Remény

"Az álom a birodalmunk, a hazád..."

Talán... a mi birodalmunk most már az élet, s egymás álmaiban újjá éled, valami, ami bennünk, a másikért kiált. Van még remény.

Vak a remény. S van -lehet- a lehetetlenre is akár...

Újító világok

Minden állandó. De legalábbis annak hisszük. S sokszor talán tévedünk. Pillanatok suhannak át, meg nem élten, az élet lihegi a társadalom terhét. Hova rohansz világ?

Én állnék még... egy kicsit még nézném ezt a felfordulást, ahogy az ég a földhöz láncolja tündérkék birodalmát. E zöld őrületbe fakó árnyak nyúlnak meg barnul a világ. S az őszi színek kavalkádja megigéz újra, s a zöld is mily szép már... így, hogy fogy, egyre értékesebb szememben.

S rohan, körülötte minden fa szép sorban megremeg. E világ... oh, mondd, mi értelme így átsuhanni ily szép tájakon? Nem megélni a pillanatot mi értele van?

Megnyomjátok a gyorsító gombot. Unalmas, mondjátok. S tévedtek. Hagyjátok hogy elszálljon egy-egy oly értékes pillanat, aminek értéke csak később mutatkozik meg. De miért? Mi értelme van e újító világban behunyni a szemed, s hagyni, hogy vigyenek magukkal a köznapi tömegek. Mindaz, mire most vágyunk, az élettől igencsak messze van... s mégis keringünk ebben az átkozott labirintusban.

Én sem hiszem, hogy le tudnánk e fejlődésről mondani, de legalább éljünk... és ne azáltal, hogy amit akartunk, mindent megvettünk. Félek, ezen nehéz túllépni. Pedig, hogy miért van szívem nem érti. Én csak repülnék tovább a széllel. Megmosnám magam a reggeli fénnyel, s így tisztulva lépnék be, egy erdő, vagy egy park illatos sűrűjébe. Fákat ölelnék, dalom madarakhoz szólna... s ha tél jön, kiírnám a neved a hóba.

"Velem jönnél-e, ha mindezt könnyedén lehetne? Beírnád-e testedet is a hóba feküdve? Magadhoz ölelnél-e, hogy mindent elfeledve, boldogságot gondoljunk az emberi életbe?"

Ezt kérdem az égtől, arcodat képzelve. S reményt hozok vele szívembe, hogy e újító világokban mennyi boldogság érhetne, veled.

Mint terem e sok szürkéskék gyermekfelhő?

Minden nap, ha felébredsz, már önmagában ajándék, s ha a hajnal kettős egét láthatod, azt a színek között zajló gyengéd aktust... s mily felemelő is a hajnal... ez az én hajnalom. Ez az év...

Kitekintvén. Látni véltem gyermekszőrű szürke felleget. Oh, de mindez nem lehet! A kínzatott égi színek egymást hágták meg. Oh, miért... miért ily fájdalmas ez a születési kezdet?! De minden oly szép volt, s könny gyűlt lelki szemembe a szépségtől. Testem még leplezvén fájdalmát, visszaszorította e könnyeket.

Alul hosszan elnyúló vérvörös az ég színe, s e sávban majd-fekete felhők nyúltak el. Fölötte terpeszkedett a világos kék égbolt, akárha most festette volna valamely bolondos gyermek, oly hihetetlen színt mutat, s benne kövér felhőurak gubbasztanak. S kifakad közöttük, egy valósan kék keskeny száv, s itt születik meg az első sötétszürkés felhőárny. S a Nap halkan belép, valami narancsos fény egy fekete felhő mögül... kikapaszkodik, s ében tornácán megül. Furcsa félgömb... kicsit több is már, s ezzel meg is szűnt az a festői báj. Hétköznapok ege már... sőt, azoké a halálos sárgás-barnába öltözött őszi szürkeség napja lett... s hinni már nem hiszem, hogy láttam azt a hajnalt, amiből született... bizonyára...

Bizonyára álmodunk, amikor azt képzeljük, lehet olyan szépség, mi ily hétköznapivá szürkül... lehet, csak a remény ketyeg bennünk... veszélyes robbanó anyag, s ha felrobban, minden szakad. De talán leginkább az idegek... s az élet.

"Egy szürke felhő a világ. S ablakán kinézve láthatod, ahogy zuhanunk, a Föld egyre közelebb tán." Mérlegel, mily krátert hagyhatunk majd, de a pillanatok csak telnek, s minden egy helyben van. "E zuhanás is csak látszat. S létezésünk is tán. Hogy ki megy a plafonon? Az már rég nem kérdés. Ez a kifordított Föld itt így működik. Felnézvén láthatod, ahogy a másik valahonnan máshonnan igencsak lóg. S így a vizek is fölötted lebegnek, semmi hajlandóságot sem mutatva arra, hogy a nyakadba zuhanjanak... na az eső... az persze egészen más."

Az őszi eső finom, mint a permet. Talán bele a kifordítók mérges gázokat kevernek. Vagy mért érzem, hogy minden és mindenki haldoklik? Az eső, amelyet fény tör át... Kezd vakítóvá válni a fény... az alagút végén. A kalauz kiált: "Végállomás!" S semmi... Ez az állomás nem létezik. Szétoszlik a szürke felhő és éjszakává porlik. A fényt se találod, csak ha követed csillagnyomát.

"Este. Milyen hajnal lesz holnap? Lesz-e egyáltalán? Velem... vagy nélkülem? E kifordított világ, visszafordul-e addigra? Vagy minden így marad?"

Egy szürke felhő úszik át az égen. Előttem. Tán anyját, s apját keresi... arról a hajnalról, amiről senki se beszél, senki se tud, csak bennem van valami néma sejtelem, s a vágy, hogy újra megnézzem veled... ott... azon hídnál...

Takard be szárnyaim a túlvilág havával

Túl az őszön, e borús halálbálon, mondd, mi van? Merre tovább, ha már leestél, s csak meredek falak tekintenek le rád a keserű szakadékban? Kiszállni erőd még van-e?
Egy jövő-ősi álomkép lebbenti meg valóját tudatodban, s mint a felhőtakarók finom hószemcsét ráz ki, s ez tetszeleg agyadban. Ez a tiszta hódara eltakar mindent, mi rossz, mi bűnös. S agyad vén tekervényei visszatérnek a hűhöz.

Mind ti, kik tudjátok, amit mi tudunk, mikor mind egy oluh, oly egyek vagyunk. Ti vezessetek most át e kínzó őszületen, s hagyjatok meghalni... végre elmenni innen!

Kérlek! Szakad ki e hűvös szó. S jön a tél, hogy életét megújítsa, hogy a túlvilág jégtükrét orcájába tartsa. "Nézze, mily szép a távoli jövő, mit múltnak vél a vágyakozó szíve. E nemzedék vár rá, hogy kedves szellemhavába, s e jégpalotába magát eggyé tegye..."

Halkan bólint, s megadja magát a világnak. Szárnyait kitárja, fájón, keservesen üvölt, mert e szárny mindig fáj, mikor túl rég használta már, hisz ilyenkor hozzá fagy a terhet cipelő hátához, s majd maga is belétörik, hogy csak cipeli azt, ami megmentheti.

"Tárd hát ki szárnyaid, indulj, ha úgy véled indulnod kell. A tél majd bizton megölel. Hisz vágyik az már rád, hogy egy lehessen veled! Hogy betakarjon téged egy viharfelhővel. Ezüstködös hóvihar, e túlvilági kép számodra már baráti, tudod te, hogy tudod benne a legszebbet látni. De nézd, ott a te tavaszod! A mostani jelened egyik szikrázó vidéke, azt hó nem érheti... hát hogy lehetnél egészen a télé?"

Jer, takard be szárnyaim, még itt a szakadék mélyén, túlvilági hóförgeteggel! Legyek én a szív, kit elrejtettél, mikor a bánat minden tavaszt elnyelt...

Csigalépcső

Ahogy kanyarognak lépéseim, mégis egyre közelebb a centrális cél. De hogy merre visz e lépcső, magam sem tudhatom. Föl vagy lefelé? De oly meredekek a fokok...

Mégis lépni kényszerült, s nem is tétovázott sokat. Esett szinte vagy mászott... e gravitáció nélküli világba... mikor nincs se nap, se lámpa... ugyan ki láthatná a célt... de az út egyre csak tekereg. S nyilván szédülni kezdet. De mégis kapaszkodott még a kovácsolt vas korlátba... s hitte, ha követi ezt az utat, majd az út végén kegyelem várja.

Mit remélsz még? Boldogságot? Igaz mosolyt, s könnyeket? Szerető családot? Megoldandó problémákat? Melletted álló barátokat? Egy házat, közel a tóhoz, melyben minden jövői kép oly tisztán tükröt tartott. Mind e messzeségbe vajon eljuthatsz-e lélek? Vagy hamisan tetted téted, s nincsen igaz reményed? Félsz-e jobban, mint halálodtól félnél? Mond, ha mégis lenne egy csillagod, végül mit remélnél? Ki lenne az az utolsó gyertya, ki fényt adhatna neked? S mi lenne az utolsó szó, mit e papírra írnál?

Szeretet.

Fénylő lángja csupán pillanatig, de beragyogja az utat, a hideg s kemény márványlépcső színei sárgába borulnak. Kísérteties kékes fény válaszol rá onnan, ahol a cél sejlik, e függőleges alagútban.

Félek én, jobban is, mint elhihetném. De feladnom mégsem lehet. Ha egyszer már elindultam, ez úton végig megyek. Mert amióta ezen életre eszméltem, én mindig is szerettelek. Várj majd rám, mikor tél nem bántja elkínzott tagjaidat, s amikor naptól árnyék védhet, de ne félj, nem kések túl sokat, hisz tudom, ezen élet véges, mi miénk... Ne hullj szakadékba, s égbe se szállj, míg én oda nem értem, szíved verjen, ha kérhetem... s hogy ütemét megleljem, tárd ki felém a lelked! S talán e kötelék elég lesz... talán hozzád ránt...

Kínlódván, reménytelenül... lelkében még egy dal felcsendül. Egy dal, mi a célra emlékezteti... s ilyenkor oly tisztán hiszi. S tisztán szeretni képes. Mert az a kép, ama jövőről méltán olyan édes neki. És remélni még képes, hogy eloszthatja szíve erejét két ember között. S ha élete véges is... szerelme örök.

Oh, kelj föl Hold, hogy láthassam égi köröd! Hisz hozzád indultam... még sok-sok évvel ezelőtt...

Szorítsa meg szíved a korlátot, igaz lelked érje erő és megnyugvás! Mert biz odaérhetsz, tudom, hisz a jóslat örök... a tó tükrében minden igaz volt... te ott álltál, és átkarolt a Hold!

Kezdetek végén

Oh mily hamar elrepültél fölöttem, kegyelmekbe hajló, vén szeptemberem. Újként éltem át a régi élményeket, mégis minden más volt. Szétszakadt most is szívem, de mégsem úgy... mint azelőtt tette. Mert ott voltam áldott kegyelmedbe...

Félőn remegve rezegtek az ágak. S hullani támadt kedve egy-egy falevélnek. S bár velük hullhattam volna én is, s ne élném már ezt a széttört életet. Kegyetlen kegyelem bűvkörébe ringattál, s azt ígérted, úgyis lesz valahogy, nem kell lépjek, s most görgetem e tehert, s ki tudja, mit kell még miattad megélnem... de lélek, várj! Ne vádolj mást balgaságodért! Nyilván nincs más választás... de... megpróbálhatnád...

Ím itt állok veled szemben, szívem ritmusa rég felhői már, oly magasan szárnyal a szám, hogy mérhetetlenné vált, de kit is érdekelne... S te rám nézel. Kérdőn pillantasz reám. Lehajtott fejemnek, mégis a tekintetem keresed, kezed nyúl, megérinted bőrömet. S mily lassan adják át az apró sejtek egymásnak az üzenetet, mily lassan jut el az agyig, hogy hozzám értél. Félek. Félek, mert te vagy az, ki hozzám értél, s én más irányba indultam eddig. Megfogtad csuklómat, s az útra visszavezettél. De most itt hagynál!

HÁT ITT HAGYNÁL!?
Üvöltöm a szélbe. Te már elmentél, úgysem hallhatnád. Azt mondtad, látjuk még egymást, mégis úgy érzem, erre nincs remény. Nincs tovább...

Elfelejtem tán, mindez hogy kezdődött, hogy a herceg rám talált, s a kastély falát látni véltem, s körötte a festői tájt, de mégis... nem mehettem be oda. Hogy lehettem ily ostoba?
Az már a vég volt, s nem a kezdet.

Ez ördögi kör. S most újra kezded... újra-és-újra... vágy megnyugvás félelem csodálat kín szeretet szenvedés és... újra vágy...
Vajon hol lehet a kilépő pont? Mily jó lenne végre ilyet találni. Bár lehet csak szét kellene zúzni az egészet. Se kezdet, se vég, se szeretet, remények...

Igen, de elveszíteni, hogy tudnálak? S őt se bírnám egyedül hagyni. Nincs hát mit tenni, itt már csak az élet segíthet. De nagy ellenségem volt ő mindig. Hát velem most mi lesz?

Engedem, hogy szétkaszaboljanak a tüskék s az ágak, ahogy végigmegyek, sőt futok e végtelen erdőn. Ez lesz a jó irány, vagy ha nem, vérem szabja majd csak meg az időt, amíg elfolyik, s az mindjárt végessé tesz téged, te erdő, te gondolataim rejteke.

Egy szarvasért imádkozom, vagy érted, hogy valahogy rám találj, ha én már úgysem találok reád... s minél jobban vágylak, annál több reményt szül a rettegés és a szememmel játszó harsány fényvarázs... várom, hogy eljöjj, hogy újra az útra ránts! Rád vágyok. Rád... senki nem léphet helyedre. De te se lépj az övébe! Bár ő rám találna itt... s remélem most tőled. De ha nem, az se baj, akkor elvérzek csendesen, ahogy képzeletben feléd futok, s lassan már csak kúszok. A fák tövében mocskos vércsíkot húzok...

VÁRJ RÁM!
Mert én várok rád... míg élek.

Szikrázó légkarodban

Mily sötét az emberi élettel telt üreg, s mégis remélünk, csepp fény nélkül is szüntelen. Szép. Szép most minden. S mégis úgy érzem, most kell felejtenem...

Felejtené hát azokat a mosolyokat. A fénylő szemeket, ragyogó mosolyokat. Mint tisztás a sűrű erdőben, oly tiszták e szavak, s napkoronával fedettek e égi boltív alatt... Csak ő áll egyedül. Létezése több, mint kín. S a napnyugta fátyolán át vészjóslón felém int.

Gyere mégis kedves, legyünk itt most egymásé, hisz hirtelen oly világos minden, itt veled, s remegve kérlek, ne menj hát el. Mert nélküled semmi sem marad. Eltűnnek mind a mosolyok, s a nyugtató szavak. Valóság, s értelem határán tartasz még engem, miközben érzem, szárnyalok, s elvetted az eszem. Szeretlek hát.

S azzal megállt a tisztás közepén, karja bár leeresztve, de felém mutat. De hogy adhatnám meg neki mindazt, amit akar... s mi jár? Hogy, és egyáltalán nem muszáj... Bánatos szemeivel rám se néz talán, s esdeklőn szólongat, lábam magamtól az útra talál.

Ki az, ki mögötted áll, s átkarol? Kérdezi a fájó könnypokol. Miért? Miért nem bízol bennem? Elég ok lehet az, hogy szerinted én sem tettem? Megszorítana, de kitérek, mert ki irányít, ezt tevé velem. Én bizony tudom, még úgy is, ha szeretem, nincs már semmi hátra... nincs több szerelem.

Várok. Lehajtom fejem. Minden forogni kezd, s a végtelenen átsejlik egy néma emlék. Alvó farkasok hideg-forró vére. Romantika. Minden sora. Minden mintha kezem által íródna. Oly ismerős az ő minden lépése, ahogy magammal tisztában vagyok abban az egy-két kérdésben.
Még remélek!

Szikrázó légkarok majd körém fonódnak. Eljön a múlt szele, s a jövő kapu múltja. Kitárul a valóság, s mintha soha nem lett volna, ez a gonddal teli világ úgy repül el. Gyere közelebb, s úgy ölelj, ahogy a szél ölel!

Csillaglény pici álma

"Azt hiszik, hogy pici vagyok, hogy elnyomhatnak engem, de nem tudják még, mily erőknek parancsol sziklaszilárd lelkem. Nyílj, tavaszom, nyílj csak! Pici bimbó, illatod ne halljam..."

Remegő kezekkel vette el a láncot. A bestia még alszik, kövekkel kirakott diadém nyakán a szíj, s mily édes az álma. Fel-le inog szőrpikkelyes háta. Lapockamellék szárnyai teste mellé bezárva, akárha az esernyők fenyegető botja. Feléd mered, s attól rettegsz, hogy talán kibontja. Mily fenséges e lény, s mily idegen köztünk... s a láncot tartó kezet is egyre feledjük. Remegő, oh gyermeki puha kéz... Oh, te illatos női ék! Úgy hiszem, izgalom ez, s nem félelem, mi így megrendít. Felé lép. A lánc egyre csúszik a kezén, s mint selymes hajfonatot, finom kötelet, bőre követi, s mint a vakot sötétben, a teremtményhez vezeti.

"Tán álmodom? Ily csoda nem lehet! Ez túl nagy ajándék!" Mégis elfogadom... gyönyörű nyakék, a kapcsot kioldom és már tenném is nyakamba, de aztán mást gondolok...

Odaérve kibontja a csatot, s óvatosan, az anyagot féltve megoldja azt, s hogy e lényt szabaddá tevé, csipőjére köti emlékül azt. Csillogó szemeivel az ébredést várja, s közben a lánc végét komiszul a pikkelyes karmokba zárja.

Eltörtem hát e kristályt. A bestiát szabadsággal ajándékozva meg. S ha kéri, majd szolgálom, mást érte már nem tehetek.

Ily szép vagy hát te is. Ahogy szárnyaimat köréd ölelem, s visszatükröződik tested a síkos bőrfelszínen. Szemeimmel nem látlak, csak e féltő szárnyak veszik mintád, s tudom jól, ki vagy, te utolsó gazdám...

Nézem, csak nézem... mit tettem. Megbánás szelleme nem kísért engem. "Úgyis túl nagy ajándék lett volna nekem. S az ily kapott hatalom, sose kellett nekem. Ha kivívom e lénynél a tiszteletet, talán majd lehetünk egyenlő felek..."

Felébredek, kitörlöm szememből a csillagporos álmot. S ő van itt hirtelen, az igaz barátom. Tudtam én, tudtam! ...hogy álom az egész világ, s csak ketten vagyunk igazak... ÉN...

és a bestiám.

Véred átka

Kellemes körökben forogtál, s azt hitted, már minden jó lesz. De aztán rájöttél, hogy félelmed mind igaz. Az a sok jó szó körülötted nem hozhat már vigaszt, mert elárultak téged...

Hideg eső záporán át kitekintek a borongó égre. Hol lehettek barátaim? Hová lett a béke?

Kínban égő kezeiddel újra felkapod a kaszát, s híven ketté vágod az élet rút porát. Tündöklő szemeidben már csak halál fénye dereng. Lábad egyre fárad, ahogy élsz, beleremeg. Földre zuhansz úgyis egyszer. Hát mért állsz mégis mostan? Jah, hogy egy újabb világ dereng fent a vén kohóban. Újabb fegyver, mivel minden ellen kiállhatsz, s egy újabb barát, akivel ha kell, vitázhatsz. Ő borít majd jeges esővizet tarkódra, mikor úgy érzed, elemészt ez a pokol...

És ím, itt folyik véred folyója, halkan lüktet, s az éjszaka levegője oly fojtó. Félsz-e, mikor így félek?
Messzire révedek. Ama másik világba, hol nem kell emettől rettegni, s a hallgatag félhomályba könnyeket ontani a semmiért. Mert hát csak semmiért teszem... minden oly semmiség. Hozzám képest oly szürke. Ez az esti szürkület csak a falra van festve. Őt nyögöm, az ő kedves mosolya ragyog oly feketén az éjben. S minden mégis más, tudom, olyan jó senki se lehet... mégis...

Véreddel fertőzted őt meg. Véreddel, mely hamis, mintha a tengerbe ömlő szenny. Vérzel? Oh, ne ide... ne ide ontsd azt a vért, melynek a gőze is halálos... igen, ölj meg, mondta volna régen, amikor még nem várt mást... te mellette boldog még nem lehetsz, csak ha elviselsz rengeteg csalódást, s ha képes leszel feladni érte mást.

"Nekünk kell őt választanunk, s nem ő kell, hogy válasszon egyet. Ezt jól jegyezd meg..."

Véred átka lebegi körül, s ő mégis terhed hordja. Mert oly nagyon szeretne hinni neked, de hiába, mert te jobban, mint ő téged, elárultad. S ne hidd, hogy ez titok maradt előtte, ő sose hagy el semmit, ha nem is láthatta is, ha nem is mondtad, oly tisztán tudja... hogy véred gőzébe akárha már most belehalhatna...

Egy bimbó első napjai

És megszületett. Kellemes szemeivel végigsimogatta a még ott időző hópelyheket. És ők válaszul daloltak neki... míg bele nem olvadtak fáradt tél-dalukba. S örömmel hullottak vissza a télbirodalomba. Örömmel, mert találkozhattak vele.

Még mindig nem tudom, mi ez a rettentőn barátságos fény. A te fényességed drága barátom... de már nem lehetek veled úgy, látom... már el kell engedjem kezed. Te nem hagyod úgyse, hogy vezesselek, s a te időd meg már lejárt, hogy én apró lelkem óvjad... vagy talán nem is, csak az én szívem nem olvad... nem, mint a hó, az én jegem a tavaszt nyögte csak, s most e zord nyárban visszafagyott. Várok.

Vár. Hogy mire? A szél kedves, tépő ölelésére. Vár a jó vízre, mely segíti majd hajtani. A hajnali harmatra, mely csészéjét ezüst gyöngyökkel rakja ki. "Mit tegyek én ennyi kinccsel?" Kérdezi némán. S leveti azokat, egy-kettőt hagy a tikkasztó melegre, hogy száradó ajkait azzal nedvesítse be. Édes nedű ez. Az ég ajándéka.

Édes nedű... erjedt lé... torkomon legurítom. "Nincs remény?"
Mért nem nyílik még ez az ébredő bimbó? Miért várat magára ily soká? Oh, így talán nem lehet az első. Vagy ő nem is akar győzni talán?

S mily sok bimbó vár mellette már. Mind egyként üdvözlik a tavaszt. S ő lesz a legszebb rózsaszál, s az első, ki elhervad. De miért is bánná ezt, hisz kívülről észre se veszik tán. De ő új barátokra lelt. S így telt ez a nyár.

Köszönöm nektek mindazt, amivel lelkemet melegítitek, s minden cseppjét a szeretetnek, ami engem ér, mikor veletek telik a nap.

Nélküled... hisz tudtam, így lesz majd

Félve lépek ki önön hazug világomból. Mert tudom... most elvesztek valamit, ami fontos nekem. Végül mégis ki kell lépnem, vagy beleőrülök, hogy nem mozdulhatok... Oh, azt nem lehet. S reményleném, bár vetted volna azt el, s nem a másikat. De tudom, ez így a helyes. Ha nem azt veszed el, ami őt illeti, helyét is meghagyod szívemben...

Lassan forr a heg... szívemen, mert kitéptelek. De így kell legyen újra és újra, mert hogy téged büntesselek ez érzéssel, azt nem lehet. S hát őt is büntetem vele. Őt, ki oly drága nekem, hogy ha csak lélegzetvétele megszakad, már azt hiszem, nem élhetek. Félek nélküled. De mégúgy kínzó szavaidtól... mi közünk lenne egymáshoz? Ez a világ úgyis elmar, hisz tudod...

Lassan csillagkönnyeim hátravetett arcomon lefolynak, az örök végtelenjébe csillaghajómnak. Egyre csak süllyed, de tán visszatalál... a parthoz, mielőtt késő lenne... már. Nem számít, hogy mi jön most, hisz a harmadik szél őriz engem. S nem lehet senki más oly nagy úr e tengeren. Kölcsönösen megállapodva ő nem bánt engem, tudom... s nincsen most reményem, mégis kitartok.

Nem kell már a régi megnyugvás a lezárt körökre! Nem kell az a sok elfojtott ész s szív, nem kelletek már, ti én, kik elvesztetek... lelkem hűl... Ne féljetek, egyszer úgyis visszataláltok, vagy így... vagy úgy.

Létezem vele... ő a minden. S ő hercegem is már. És miért? Miért nem maradt minden a régiben? Emlékszem még arra a képre, de ahogy a tárgya késik, az emlék mind halványodik. Egy boldog pillanat egy elmúlt élet, mit utolsónak véltem, de a kezdete volt... S mégis. Bár mintha vége is lett volna, hisz érzéseimet felé örökre otthagytam.

Ott fekszik hát szigetemen, kitépett szívmartalék, s te benne vagy mélyen, onnan kiszedni nem tudhat senki... miért szeretnék e darabhoz visszamenni? Sírni, s a fát ölelni meg, mert te rég elmentél, s más már nem kínoz, csak szemed... kérlelő csillogó bálványhoz illő szemeid, mint két csillag az égből tekintett reám. Régi időket visszahozta, s kérted, feküdjek reád. Talán őrültség mindez. Olyanná válni, mint régen. S szolgálatba állni e földi éjben. Nem! Kiáltja mindenem, egy vidám asszony kedvessége mosolyog reád. Ez bizony a vég, s nem kezdet. Egy éved volt, s választ mégse találtál. S én se találtam ezalatt felejtést, csak jobbat, ami járt...

Miért elmélkedem még? Barátom kérdezte, mi a baj... De mégse mondhattam, hogy úgy nyomaszt, ami a jövőben megtörtént, s majd hogy múltam egy darabja ezzel ismét odaveszett. Mondd, miért kell látnom egy ennyire más eget? Én, ki rég jöttem onnan közétek... bár felejthetném a jelenléteteket. De kérlek, tartsatok meg!

Az ő új körük

Körbe állnak, s én is ott állok tán, bár sejtésem sincs a jelenről, mert épp múltam és jövőm kergetem. Hosszított szívükkel, egy pont felé nyúlnak, s némán tisztelegnek a kör közepén állónak. Néma oroszlán arany sörényét a kínzó napnak tartja, leborul ő is felénk. Látom, ahogy vadi szeme az enyémbe néz...

"Befogadlak mindannyiatokat, üdvözlet néktek az új körben, sokat kik tettek értünk, áldjátok őket újfent. S köszönjétek nekik, hogy van itt, mi megmaradt, s a megfáradt szívekből újra kihúzta a mosolyokat."

Így az oroszlánra tekintve, valahogy új reményem támad. De szívem mást remél, nem e kört, hanem lenne nálad... Homlok homloknak vetve, hallgatnám lélegzeted. Bár ölnél meg szavaiddal, s nem csak kínoznál ezekkel a láncoló gondolatokkal. Érzem a fémszál köztünk egyre vastagabb. Csak fonjuk és fonjuk... s én... téged vágylak, s nem bánom távolléted, mert érzem, ha láthatlak még, az lesz a legszebb perc. S ha nem is merek majd nyakadba borulni, mindenem örülni fog neked. Ha félek is megmutatni, talán megláthatod, milyen ez a tiszta szeretet.

Letisztultam. Megértettem sok mindent. Ha néha még most is érzem, hogy nem ér semmit életem. Rád gondolok, s azon, ahogy velem bánsz, s olyankor úgy gondolom, te vagy nekem a világ. Mit számít, ha kiröhögnek, ha szidnak, vagy vernek... ha te itt vagy bennem, nincsennek más érzések.

Kedvesen rossz forgószelünk elsöpör minden valót. Igen, veled aludni, tényleg oly jó volt... s bár most is tehetném. S ne rettegnék úgy attól, hogy gondot okozok neked ezzel. Az őrülten meg nem értett, káros szerelemmel. Mert messze vagyok, s tudom nem adhatok új szívet. De az árnyékban is szeretem kedves fényedet. Vagy. És ezzel mindent elmondtam. Nem számít, ha elmész, mert feledni már nem tudlak. Nem beszélek már folyton, minden percben rólad, de gondolatomban én ott vagyok, te itt vagy...

Arany oroszlán. Kivonul a körből. Sok ezüst kard a múltból üdvözöl. Kérlek, ezüst szarvasom, ki engem őrzöl... segíts kitalálni ez ördögi körből! Segíts megszeretni, ez a nagyon újat. S elfeledni a fájdalmas emlékre hívó gondolatokat.

Viszlát szép szigetem, viszlát újra! Legyél meg nélkülem, s én csak egy szóra ott termek, mert még oly sok emlékem van rólad, ahol vele lehetek. Áldom kedves fánkat, s a kőszívem, mit ott hagytam, a vár tövében, ahol énekelve hívtalak, s az volt az első is, ahol oly közel hajoltál, hogy félelmem több lett a megszokottnál. Úgy remegek azóta is, ha közel hajolsz. S minden csókod arcomra több, mint másnál az igaz csók. Minden érintésed egy más világba húz.

Milyen csodaszép hajnal. A völgy fölött színes fellegek, s az égen áttör néhány sugára a felkelő életnek. Szép hold. Keskeny, mint a fáradt szemem, de mégis csak azt kívánom, bár itt lennél velem...

BÁR ITT LENNÉTEK MÉG VELEM!

Vissza a megváltás szigetére

Hajnalodik... aranyszín pilláidon átszökik egy néma láng. Hit vezérli, s beletalál szantálfa színű íriszedbe. Villódzik, majd feladja a harcot a sötétséggel szemben. Oh, hogy emlékszik még lelkem arra a sötét szívre, a kín minden árnyalatával megfűszerezett gyermeki elmére. Arra a fiatal, de idős arcra, minden érintésedre, mosolyodra.

Ki vagyok? Kérdezem. S mikor itt vagyok, megjön az értelem. Ennek a szigetnek borúlátó élvezője vagyok. S ím rám mutogatnak, s integetnek a nagyok! Itthon lehetnék-e itt... remélni se merem már. A tudás oly csábító, ti teszitek, vagy a táj? Mi vonzza így őrült szerető szívem? Mi ez, mi ideláncol ily édesen, s ha megszoríthatom, ha megölelhetem, teljes szívemből én elmondhatom, szeretem. Igen. Mert ez az élet énnekem. Felétek tekintek újra. Mindenki mosolyog, s mégis megfagyok...

Önmagam fagyasztom dühös szélszívem összecsap a tiéddel, s ketten küzdünk. Lopva elkapva egy-egy mosolyt, tekintetet. Oly izgató, s mégis rettegek. Te vagy valaki, a távolból, hisz már rég lemondtam rólad. Nem igaz! Hisz nem lennék most itt, azt remélve, hogy van valamid nekem... s nem hinném, hogy ez, mi ámít, nem hamis, ez a szerető érzelem. Miért vagy képtelen... hisz érzem, ez nem igaz... valahogy csak én nem vagyok sose elég... nem is kell hát olyan, ki feláldozná bármijét... Jer közelebb. Ölelj át. Emlékszel? Emlékszel-e az elsőre? Arra a csöppnyi szerető érzelemre? S oly igaz még most is vágyam, s a szerelemtől épp csak néhány centire álltam, akkor lépett be ő, s téged rossznak mondott. Vagy talán én mondtalak. Azt mondta, így nem segíthetek rajtad. Én mégis vágytam segíteni, s hittem neked konokul, holott újra elárultál, nem teljesítetted, mit mondtál, s én? Haragudtam volna? Nem hiszem... haragom és gyűlöletem egész másból ered. Nem tudom elviselni kínzó létedet.

S ím itt e sziget. Békéje sajgó betonkemény érzéseimnek. Hol találok még egy ilyen helyet? S ha nem lesz ugyanaz nélkületek... mit teszek majd? S mit, ha szívem halkan kiürül, s kedvetlenül látok majd neki egy új dolog, ami már nem az lesz. Hisz oly nagy ez az űr. Félek... félek, elemésztenek e pusztító lángok. Kezdem érteni, de csak még jobban fáj. Hazugságok! Hazugságok...

Bár csókolnám megint véredet! Engedd, hogy betakarjalak megfáradt szemeimmel. Engedd, hogy arany pillád mögül szemedet kivegyem, s végigsimítsam légkönnyű testemen! Emelj engem, újra az egekbe! Hogy hazugon szállhassak a néma fellegekbe... s tested lehet szárnyam. Lelked a lehelet, ahogy felemel... s forró kezeidben szenvedéllyel megszorítod a szívet, mely oly soká kínzatott, hogy ne szeressen téged. Szeret. Rég már. Első felismeréstől. S csak nem érti, hogy lehet most igaz bármi is az egészből. Kedvesen mosolyogva, de rád pillantok megint. Látom, a szigetet a szemedben. Emlékszel-e még, ahogy sétáltunk, s itt átöleltelek? A fa még emlékszik. Minden percére vágyainknak... s amit te kimondtál, mind valóra váltak.

Most én beszélek. Most én kívánok. Én kívánlak? Én-e? Nem tudom már. S ha mégis, hát ennél biztos többet kívánok. De értelme van-e? Nézek. A semmiből léptem ide, erre a valóság-darabra, s csak érzem, hogy húz felétek szívem, s nem látom már őt... akit látni vélek minden percben. Mert itt eltűnik minden múltam, jövőm, s jelenem.

Hullócsillag

Nyári alkony könnyed lépteim a homokba mossa... az űri végtelen sivatagba... lábam nem éri már, s süllyedek. Mint mélyebbre jutok, annál világosabb lesz. Fényed ragyog rám. Hív. S én már örökre rabja maradok. Hacsak nem elfutni, azt talán még tudnék.

Jaj! Ha szemem lehunyom, az éj furfangos manói elrabolnak. Tudom, ha elveszíti szemem e fényt, hozzád nem jutok soha...

"Ne félj!" fogod meg kezem. Ahogy ily kedvesen ringatsz, én szédülök belé, s jaj nekem, ha csak hangod hallom. Mégse hallom... nem hallom már. Elült.

Sietnék hozzád. Halálomon át, de úgy nem engedsz. De ha élve sietnék, te nem élsz, s így nem lehet... szívedbe hogy lehet, hogy mégis beengedsz? Félek. Élni is, halni is. Félek veled lenni, s félek, ha nem vagy velem! Hogy mondhatják mások, hogy csodás ez az érzelem?! Persze csodás. A maga nemében. De csak viszonozva, s teljességében.

Lám, én is csak félszeretek. Én is! Igen, megvallom! Hazudság lenne most mást mondani. Ahogy fényed vonz, más sötétségével épp úgy babonázott meg. Egy hatalmas fekete lyuk, s beszippant nyomban.

Ülsz. Gondolatterhes arcodra nézni is kín. S az ő arca jelenik meg. Miért oly hasonló a szín? Tényleg rám gondoltál? Tényleg csak én voltam az, s hogy magamat őrlöm unosuntalan? Hisz akkor ő is, épp azért tette. Bolond voltam. S bolond vagyok, ha most sajnálni kezdem őt.

Pillanatok. De gyorsan elrepültetek. Félek, többé nem ölelhetem a kedvesemet...

Táncoló virágokra lelt a réten

Valami elfeledett gyöngéd tündéri hangon szólalt meg a fény a tavasz hajnalán, s hozzáért selymes fátyolhajához. Az éj ezüst csillagpora lassan pergett le alakjáról, mint homokóra szemei távoznak az apró résen keresztül egy másik végtelenbe. Élt. S tudta, e élet rövidebb lesz, mint minden, mit eddig tapasztalt, mégis kínzón hosszúnak bizonyult a keresés. Mert mint sejtette is előre... feledett... s oly gyorsan, hogy ideje se volt maga elé állítani eszmei képét a keresettnek. S így vakon keresett tovább... De kitartó lény lévén, soha egy percre se volt képes teljesen feladni. Néha eljátszott a gondolattal, hogy mi van, ha téved? Ha nincs is oly másik? De aztán megrázta magát.

"Badarság! Hisz épp oly bizonytalan önön létem, s egyéniségem bizonyossága is rég elveszett. Kérnek hát, hogy keressek, s ha én ímigyen feladom, hát mit várjak tőle?! Várjam, hogy helyettem is cselekedjen? NEM! Nem várhatok tőle mindent. Hisz egyformán kell küzdenünk, ha valaha is egyformán szeretném vele vágyni az új végtelen meghódítását... Nem válhatunk külön, amint megleltük a másikat, hisz akkor értelmét vesztené, amit ezidáig tettem érte, s talán az ő törekvései is... s ez még jobban bántana."

Hamvas szelíd rétre tévedt, ahogy a tavasz árnyainak csábító játékát követte. S így megbabonázva bámulta meg a világ csodáit. Mert csoda minden fuvallat, a tavasz kellemes ébredése, s az illatukból születő virágok, a zöldből kibújó tarka színek. Csoda minden virág. S a természet minden gyermeke, az is aki él, s ki még nem lépett életre. Tán az is, ki e életi síkot végleg elhagyta, ő is csodaszép lehet, csak talán egy másik fény, mi szépségét kihozza.

Lágyan ringatózott egy hajnal szőlőlugas, s kacsait feléje tárta. Némán intett felé, s érintését vágyta. A dombról lenézve oly rét terült el, amin a virágok közt fűnek alig volt hely. Pille könnyedségével lábujjain lopakodott közöttük, s próbálta nem megzavarni a hangulatot.

Pompás bálterem volt ez, melyen a legszebb hajadonok mulattak. Szikrázó színeikkel, tarka fürtjeikkel egyre csak kacagtak. S némán állott ottan egy tüskés idegen. Táncolni hívta őt e csodaszép bálterem... de félt. Hisz ő olyan kemény volt s csöppet se előkelő. Félt, hogy lábukra lép, vagy kitudódik, ki ő. Idegensége oly bántó volt neki. Hogy végül fára mászott, hogy a bált ott vészelje ki.

"Lenézvén láttam megannyi virágot. Mind gyönyörű volt, s oly evilági. Szégyenem volt származásom közöttük. S kedvességükkel szemben nem volt másom, csak csillagtüskéim. Hogy érthetnék én ez ártatlan tánchoz? Hogy tapodhatnák egy fűt ővelük? De egyszercsak vállamra apró szirom ült. A tulajdonos nézett felém, s integetett. Kendője volt az, mit a fuvallat elkapott, s nagy szerencsével felém sodort. Lenyújtottam neki a kicsiny kis kabátkát. Zengő hangon köszönte, s csodáltam kacagását. Felém intett, s hirtelen éreztem, mégiscsak egy vagyok ebben a végtelenben. Vörös tincseit megrázta felém, s kezemet megfogta, nem húzhattam el már. Tüske ért tüskét. S követtem némán."

A sötétvörös és a sárga rózsa eltűnt a forgatagban... nem látta senki sem, hogy mily kevéssé illettek ők ide, egykor, mikor még nem tartoztak ebbe a végtelenbe. Lábuk nyomán minden csillagporral telt meg. Ezernyi bogárka ebből született meg. Teremtők és pusztítók voltak, s egész addig mentek, míg egy fehér rózsát végül megleltek. Kedvesen meghajoltak. S a fehér rózsa is így tett...

De távolról egy hervadó fekete rózsa figyelte őket. Rontást remélt rájuk, s önön feloldozását, szemét gyönyörködtette a sárga rózsa csillagi fénye. S hogy vele mi lett? Nem tudta már senki. Egy biztos, a sárga rózsa hátra nézett, ismerte őt, s tudta, hogy ott van. De mégse tett semmit, mert élni remélt e korban.

"Ki lehet ez a fiatal, hófehér lény? Ki oly gyermeki, mégis tisztán felnőtt szemekkel néz. Aki ily finom, de mégis igazi férfi?"

De nem mert többé. Nem mert többé kérni! Csak sodródott a csodaszép tánccal. Barátnőjével, s ezzel az új baráttal. Halkan leste közben, a fekete rózsát, s remélte, hogy csak árny az, s nem igaz, mit szeme lát. Mert menni kellene akkor nyomban, hogy megmentse azt a haldoklót, s bár nem tudta, hogyan, mégis hitte, segíthet...

"Félek." súgom halkan barátnémnek. "Félek, valaki a nyomomban van, s megváltást remél általam." de barátném alig hall a bál forgatagában. "Azt hiszem, ismerem régről, de mégis oly baljós minden, hisz alig tudom elvenni róla a szemem. Talán azért jött, hogy innen elraboljon. Vagy hogy önmagával a halálba rántson?! Mi igaz, s mi nem... már magam se tudom. Oly sokat felejtek, minél többet tanulok. E bonyolult világ lassan maga alá gyűr, s talán mégse leszek egy igazán idevaló, hisz picit akárhogy is más vagyok, mivel máshonnan indultam, mint az átlagos."

Megfogják kezét. Érzi nem kell félnie. A legkülönlegesebb éji rózsa öleli meg. A fehér rózsa ismeri. Kedvesen bólint feléje. A vörös csak nézi a furcsa párt. S nem kacag feléjük. De barátnéje mégis, hisz mi más lehetne. De nem érti, mi ez itt. E kék rózsa hogy lehetne? Különleges bimbós rózsa, csak az éjszakába nyílik. S lám most éjszaka van, s mily szépen illatozik. Durva szirmai e selyemhajhoz érnek. S felkorbácsolják érzéseit az új végtelennek...

Színpompás bál volt, s sok volt a régi idegen. S oly sok volt az ismerős egy másik végtelenen. Élni itt kezdtek csak, s mégis mindig éltetek. Vagy legalábbis máshol léteztetek. Tüskés apró virágok, a végtelen csillagokhoz. S mégis tudjátok, e jövendő mit hoz. Tudjátok mindazt, mi e bálba rejtve volt. S lelketek vágyja az igaz utat. Ki a rétre, ha a tavasz hívogat! 

"S e bál emlékére, ott fekszel, s vörös fürtjeid szétterülnek a rét zöldjébe. Melléd lépek. Csendesen, s bizonytalanul... Reám nézel. Nevetsz, s kezed nyújtod, lerántasz s eldőlök én is. Apró bogarak táncolnak a lemenő nap fényében. S fényességes szemekkel fölénk hajol ő. Tudjuk csak barát, de így is megnyerő kellemes modora. Egymásra nézünk. Egyszerre rántjuk őt. Magunk közé húzva, s hárman fekszünk tovább. Várjuk a csillagokat, hogy ragyogjanak ránk. Én titkon a Holdat várom. Azt a tükör-kék virágot. De ő nem jön, más dolga akadt most... s mégiscsak reménnyel telik meg szívem. Ahogy rátok nézek, s vissza a csillagokra. Kitágul ez az emlék. S ekkor felém hajol, mint valami éjszakai lepke, elsuhan előttem két szép tenyere..."

Ez idilli képet még neked átadom, kedves barátném, fogadd, mert csak neked akad elég szép szemed hozzá, hogy meglásd, ahogy hármat ott fekszünk, ki-ki kedvese ölelésében egymás kezét fogva a végtelen ég alatt. S az éj sötétjében nincs oly pillanat, ami ilyen fényesen örök lenne, mint ahogy három pár ajka egyszerre olvad egybe.

Égi könnye hamuba hull

"Ki vagy te?" kérdezte, ahogy elsuhantam mellette. Válaszolni még időm se volt, s máris belém karolt. "Nézd, ez itt a Föld. Ez a tenger, tükre a kéknek odaföntről. S ez a sivatag. Ez is majd oly végtelen... S ezek... Na, ők az emberek."

Kedves szavai, éreztem, csak nekem zengenek. S e csodában fürödtem azon a szép napon. Hisz ekkor ismertem meg azt is. S ő volt az én Napom. Arany haja suhogott a szélben, s ha nem is tudta, ki is ő. Mégis szívélyesen fogadott, s barátom lett... barátnőm.

Barátság. Ízlelém még csak e fogalmat. Az érzés megnyerő... társ. Igen, mint az enyéim, tán... de mégis más. Hozzám ér... kedves szavaival simogat, s ím nélküle már nem élhetek e Földön, s jóléte nekem fontosabb már, mint magam. Egynéhány esztendő eltelt már, mióta barátom. S talán egy a legrégebbi, de mégse egyedüli barátom.

S ősi dalom zeng szívemből, ez a dal most értük száll. De leginkább érette, ki szívemben oly hatalmas láng. Fűt belülről e szeretet. Látom és érzem, s a félhomály bágyadt hangjaiból kiveszem, hogy bajban van. Énekem mégse hagyom abba, hisz a tisztelet, s mit régről hoztam nem engedi. De közben arcát kémlelem. Mi bánthatja? Mi kell neki?"Valaki fontos. Az égről nézvén a távoli, de közeledő alakokat, mégse hittem volna, hogy így kötődnek, hogy egymásért mit ki nem állnak, s hogy egymásnak adják szívüket. Megosztani, azt tudtam mindig, milyen akkor ővelük. De hogy ennyire másra bízd magad, ez oly furcsa és emberi. Bizalom? Hát létezik-e? Vagy csak kitalálták? Vágyván, hogy a világot végleg megzabolázzák. S mind közelebb érek, érzem érzésteket, átfúrják csillanó szféráimat, s bejutnak a lelkemig. Oh, igen, én is érezni akarom! De kicsit mégis ijesztő, s nincs semmi tapasztalat."

Először kezdtem szeretni. S ez a barátság volt. Én azt hittem, de elárultak. S lelkem végleg bezárkózott...
De aztán visszajött hozzám. Igaz, arany tincsei múlté már, s majdhogynem fekete haja. S szíve is megtépázva, épp-hogy ver. Én mégis megöleltem. Tudtam, ő az, s ha már emlékeim homályában nem is láttam mást, de képzeletben meghúzgáltam selymes aranyhaját. Mosolyát mosolyra váltva kedves szavakkal elértük egymást. S ez eszményi idillből könnye zökkentett ki csak. A Nap fagyos könnye a mosoly alatt.

Hamuba hullott könnye. Sistergett a szelíd parázs. S vízzé vált a tűzkorona. Ronccsá lett a szép leány. Valami mégis maradt a Nap ragyogásából belőle. S reméltem, ha jön a tavasz, feltámadhat jövőre... Segítségem csak kérd, mert ha távolról jöttem is, egy valamit már megtanultam, hogy a barátság mily nagy kincs. S most hogy itt élek melletted, s amíg tőled távol voltam, valamit nagyon éreztem ebben a vákuumban. Te voltál az űr. Te szavaid hiányoltam. Mosolyod, ha kifakul, úgy boldogságunk is vele fakulhat. Márpedig a barátság, mi boldogsággal jár, sokkalta édesebb, mint a gyümölcsös nyár. S mily barátság lenne az, ha épp csak tűrnénk egymást? Nem-e válnánk el akkor önmagunk, valami jobbat keresve? Hisz ha olyan a szívünk is már, mint a világ. Épp oly szürke, reszketeg, hogy lássuk meg a szép fényeket, a nevető gyermekeket? Hogy a szép virágot? A Napot, Holdat s névtelen csillagokat az égen? S hogy látnánk a különbséget? Mitől rút vagy szép minden?

Hallgatok. Letörlöm könnyeid. Tudom, milyen kegyetlen sorsod, hisz te nem mutathatod, hogy mily nagyon elítéled, mit látsz, hisz tőled elvárják, hogy mindig ugyanolyannak látsz'! De ne félj, én segíthetek, csak engedj közelebb, jó barát, s én lehetek testvéred, úgy mint a régiekkel az égben. S most is még ama kapcsolatra vágyom. Itt lent is a barátságot alig ismerem. S épp ezért arra kérlek:

"Tanítsd többet még nekem!"

azoknak, kiknek én is szívem egy részét adtam
Életről és barátságról szívem egészével adózom e világnak, akik megtanítottak szeretni, s hogy e világban helyet találjak, nem győztek segíteni.

Hoshibara

Letekintés

"Odaföntről néztem, s úgy kívántam lejutni hozzá... ő az, ahová vágyom. S mégis mi lehend e fájdalom? Valami nyomja szilárdulatlan tömegemet. Valami itt legbelül borús dallal zeng. Kívánja még maradásom, de az ég nem tart már soká. Egyszer-egyszer így is érzem, elenged az aranyfonál. Zuhannék feléd, oh drága földanya! Zuhannék bizony, de vaj'h mi lehend e bánat? Predirektum? Vízió? Úgy hiszem, most hallgatni kéne... rá, de oh, én nem hallok már semmit. Édes szavad oly erőst csábít, maradásom nincs már... Bízd hát, megyek!"

"Letekintettem. Hangtalanul figyeltem őket. Mint válnak fényekké, s hogy mégis sötétségben élnek. Föntről oly csodás volt, oly piciny minden. De tudtam is én akkor?! Márpedig tévedtem."

"Végtelen. Végtelen volt tán a távolság. De oly aprótól lélek meg nem rettenhet. Ha egyik ím másikra vágyik pillanattal repülhet. Végtelen volt gondolatom. És ezáltal léptem át, oh azon szívszorító végtelenek távolát."

Mint mindig... újra-és-újra megszületek... épp úgy történt nemrégen.
S azóta érzem, érzem úgy, mint akkor éreztem. Én vagyok e lény, kit ő szólít. S mindkét nevemen oly kedves nekem az ő hívása. Ha ő nem is a Föld felszíne, mit akkor én láttam... de mégis valamelyt tán a fény része volt. De hiszem ő a mélyi tűz, mit az idő beporolt. S ha tehetem kifényesítem, minden porát ledobom... vagy legalább körös-körül csak egy picit odabenn, s megölelem, ahogy tudom, várt ő engem odalenn."Virágokról meséltek nekem. Virágokról, melyeket a nappal lát. S én csak hitetlenkedtem. Mi lehet az? A virág... S mily ostoba dolognak tűnt, látván mindent az éjszakában, hogy valami úgy élhessen, hogy ne ez legyen otthona. Az hogy nyílik és nem születik. Az, hogy szél fúj odalenn. S az is, hogy megsokasodik, s oly hamar meghal... Mégis érdeklődve szárnyaltam e gondolattal."

"Virág lenni, oly jó lenne, odalenn a fénytől kísérve. Melegséget érezni. Illat. Szín. Pompa... Fény vagy mind. S mégis több lehetsz. Ez a Föld vonz, nem ereszt! Oh, kicsiny lelkem, várj még, még nem mehetsz... Várj, míg életet tehetsz!"

Rengeteg nevem van, s ez így való. Tán szaporodik is ez majd az évekkel s életekkel. De ezúttal emberi létem két szép szavát tenném elétek. Hogy lelkem ezzel vegyétek. S húzhassátok tőlefogva minden ízét, ha megkapható, s lássatok mindent, mi nektek megfogható. Régi nevem... az idegen Rózsa, bár lehetne akár káposzta: Bara. S a másik, amit nemrég kaptam, és előző évemben az is voltam, s ami sok jó emberfény lenni lehend: Hoshi az én másik nevem. Nem vagyok val'mi burjánzó csipkerózsa, csak egy nappal szunnyadó fényvirág. Az ég kékjében illatozva, ki a Földre letalált.