Ötezer év szolgálat

Kezdetben vala a lélek, s a sors keze ahogy pengeti, mint a vékony húrt, ez élet száll't, s szíved nyílik... s észlelni, ébredni, s végül verni kezd. Dobog s dobog egymagába... míg egy testet nem növeszt. S születhet így képzeletből. Sokféle lény és emberi... eltévedve elveszve, meghal, s tovább nem engedi. Megleli hát végett ami neki szánva volt, s elindul az úton, az ég súgja:
"Eredj fiam, és tanulj!"

Tanulni hát sokféleképp lehet, szavakból és jelekből... más kárán, a tiéden... De mi mind e tanulás, ha aprán mindig elveszik, egy kis sejtés a jelenből, mert e gaz idő múlttá teszi. S így válnak le a jövő álmai is szép csendben rólunk, amikor nem figyelünk, s észre se vesszük, s vágyainkban egyre fogyunk.

Csak egy vágyam van. Azt követem. Csak egy álmom van...
Te ébren élsz? Nyitott szemmel mit remélsz? S véled-e vagy létezik? Valamin túl... valami nincs... s kegyelemként jön már az új élet szaga, új remények, új tavasz maga. Éled a természet szemed előtt legalábbis, mert az ablakon túl halál van. A tél édes álmát alussza a természet... egy része... oh, te tél... megint mily hamar itt lettél.

Vártalak... nem jöttél. S most hogy nem vártalak volna... beköszöntél. Nélkülem esett az első... most valahogy minden nélkülem múlt el... s válladra hajtom hát fejem. Vegyél engem nyugvó szívedbe újra.

S mily nagy árat fizetek, már megint e megnyugvásért, hogy eltemessem a napsugarakat, befedd számomra hív havaddal, s mily kellemes egyszerű legyen minden újra, ezért akármit megadtam volna...

A lekötözött sárkányok eloldattatnak, a láncolt sárkányok eltörik a láncot, igézet és bűbáj is megtörik egyszer, de a sárkány adott szava örökké él. Így lett hát szolgálattá még ötezer év.

De ennyi még jár, nem fél a lét... korlátozva nincs, neki ez semmiség, de e helynek üdve lehet. Ha ráteszed gyógyító kezedet.

Holdnak háttal

Holdnak háttal keskeny fénycsík csak az ember, s látta már mindazt, amit más képzelni sem mer. Tudta jól, hogy a Hold felé tartana, mely oly közeli, s mégis a régi létezés felé rántaná vissza. Keskeny csak a remény is. De a Föld tovább forog, s bizton eljönnek majd, szebb s dicsőbb korok. Olyanok, melyben megfürödhetsz, s az ősi fény rád tapad, szikrázó lesz attól az égbe nyíló erőkutad.

Villámok marják meg az eget. S egy felhő végtelenjén egy halvány fénygyerek... reád kacsint, s kacagva integet. Hurrikán képe sejlik föl, felhőből gyúrt képzelet, s a természet erői most e képpel éledjenek! Én ellened nem vagyok, tedd csak dolgod, ha tennéd. Én bele nem szólhatok, s ha utadba állnék is, csak porszem lennék...

S már a Hold is összement, s sok más minden is... a világ egyre szűkül... számomra már oly kicsi lesz, hogy fulladozva kiáltanám: Legyen vége már! Eressz! S ha mégse jön megváltás, ha nincs már hová visszanyúlni, s ha másfél lábbal már lebegsz, s a képzelet hosszúra nyújtja gerincedet, s a fejedtől magasabban élsz és eszmélsz... s hogy senki nem érti, hogy te mindent észlelsz, s neked büntetlenül hazudni nem lehet. Álljanak csak ki veled, s a természet vív meg helyetted.

Új tanokat kutatsz... druidák ösvényeit lesed. De halandók máglyái téged nem melegítenek. S fényüktől nem láthatod a téged szült eget. Az igazság ott van, valahol a tudat mélyén... de még nem lelheted meg, bölcsességed nem lévén meg hozzá. Hát menj csak tovább...

Menned kell, meg nem állhatsz, a Holdnak háttal még sokat kell menned, mert a Hold is csak egy csaló, ki a sötétségben megtévesztett... S mégis felmented őt. Miként teszed az emberekkel. Senki se bűnös, ha teszi, amit tennie kell. És ha mégis rosszra fordítanak mindent, úgy kellett hát tegyék.

Így találjon helyet, aki itt most belép. A kívánság csarnokában, hol az éjszaka sem sötét, s a nappal se fénnyel teli, és itt tényleg semmi, de semmi sem emberi...

Tea and Honey

Mézecském. Oh, te drága, te arany... hogy lehettem ily ügyetlen, hogy burkod szilánkokra törtem? Hogy? Édes arany véred a csempén foltot hagyott, s könnyeim is kiszaggatták féltő szemeimet, s érted hullottak csengve, csilingelve a padlón fekvő halomra.

***

Pénz. Mindig is szerettem, s talán egy kis időre rabja is voltam. Az arany pengése szép muzsika volt fülemnek. S most is mily nagyon örültem neki. A szomszéd asztalnál néhány puccos öltözetű korosodó férfi ült, és egy igen csak figyelemre méltó nő. Ezt a lehetőséget nem akartam kihagyni, hát felálltam társaimra, akik bevallom nem voltak velem egy szinten, hagytam az asztalt, s vele italomat, s tudatában voltam, hogy ez utóbbit nem látom már viszont. Jó kiállású fiatal lány révén, nem féltem, hogy helyzetem túl reménytelenné válhatna, így magabiztosan az urakhoz léptem.
Nocsak, nocsak? Mit keresnek ilyen előkelő urak egy ilyen kis lepusztult fogadóban? Igaz népszerű hely, de egészen biztos vagyok benne, hogy uraságotoknak nem túl megfelelő. S ha megengedik... itt kivártam egy kicsit, de még mindig döbbenten figyeltek, egyedül csak a nő fordította félre a fejét, ez kissé irritált, de folytattam. Tehát, ha megengedik, tudnék egy kellemesebb, csöndesebb és előkelőbb helyet ajánlani a város egy eldugott pontján. Nem sokan ismerik, s ezért a fogadós mindenkinek örül, s így minden új vendéget megpróbál lenyűgözni. Egyetlen baja, hogy kicsit süket szegény, az asszonya meg habár hangos, de ritkán tartózkodik a fogadóban, mivel maga járja a várost, hogy megfelelő vendéget találjanak. S talán nem lepődnek meg, ha elárulom, hogy jómagam a gyermekük vagyunk. Az urak közül némelyik az állát vakarta, majd az, amelyik a nő mellet ült közvetlenül hirtelen felkacagott...

***

Marie iránt érzett szeretetem és élni akarásom segített legyőzni mindannyiunk démonát, az erőt, ami bennem lakozott. Az erőt, amit anyám félt, az erőt, ami miatt oly sok kínban volt részem, s a családom oly sokat szenvedett, de... Ez az erő volt most az, ami miatt itt lehettem. Kezdtem már érteni, hogy mi ez itt...

***

Kezdtem megérteni kedvesemet, de akkor se mutattam semmit. Csak mentem hátasommal és a kölyökkel aki a nyakamon maradt. A szamár nem volt túl gyors, de végtére is nem volt már szívem magára hagyni. Jó fiú volt, hallgatott, ha megkértem rá, s igen gyorsan tanult. Persze a fegyvereim még nem adtam kezébe, s valahogy látta is rajtam, hogy elkergetném, ha hozzájuk nyúl, így békesség volt. Igen... De nekem meg kellett találnom azt a férfit... s hamarosan nyomára is bukkantunk, de néhány nappal előttünk járt... a fiú miatt mégis megpihentem egy kicsit. s már-már azon gondolkoztam, meg kéne kérdeni a nevét. Bár a magamét még nem akartam elárulni, habár nem tetszett, hogy még mindig Lady-nek hív...

***

Amióta elköltöztem a családomtól, mindig egyedül voltunk. Én és a kiscicám. De mindig nagyobb dolgokra vágytam, s gondoltam is. S amit kigondoltam papírra is vetettem. Aztán ez hozta a pénzt, a pénzt, amitől olyan lett ez a kis lak, amilyennek megálmodtam, s papírra és egyéb eszközökre mindig volt pénzem. És persze a többit félretettem egy nagy jövőbéli utazásra, amit mindig is tervezgettem. És az úti cél nem volt más, mint a legendák hona, az a hely, ahol a régi mesélők jártak, s amikor visszatértek a koruk bolondnak tartotta őket, de a gyermekek, s akinek gyermeki szívük volt, mint akár nekem is, tudták hogy valójában minden igaz...

***

Kezdtem tudni, hogy mi a helyzet. A tükröt és az idegen erőt, ami így elszakított testemtől, s saját erőmet, amely segítségül hívta s szabadon eresztette lelkem árán ezt az idegen erőt. S úgy hittem, ha megtalálnám az idegen erő forrását, a válaszokat is megkapnám arra, hogyan juthatnék innen ki. De legelőször is tudnom kellett, mi van Marie-vel, s valahogy csak meg tudom mutatni magam neki, s csak tudok hozzá szólni. Tudtam, hogy Marie tudott az én kincsemről, a tükörről, amit egy furcsa boltban találtunk, de az eladó nem tudott róla semmit. Bár így belegondolva, talán csak meg akart szabadulni tőle... De  mindegy is. Marie-nél kell hogy legyen a tükröm. Talán már lemondott rólam, de... most nem szabad ilyenre gondolnom! Hosszú időbe telt, míg megtanultam az erőmet beszédre és a tükrön kívüli világ megtapasztalására fordítani, de amikor végre sikerült, öröm és büszkeség árasztotta el lelkemet. "Marie! Marie!" Válaszul riadt sikoltás jött... Marie ott volt. S ettől megkönnyebbültem.

***

Gyönyörű nő, hatalmas csillogó ékekkel teli s teli... csillogás, sejtelmes fáklyafények, s egzotikus növények és állatok. Szemet csiklandozó mozdulatok, s a szenvedély tiszta rezgései, ahogy végig siklanak a nézőkön, mindenki egykén sóhajt föl. S a taps a lezárás után, s a fogadás tovaterjedő ízei és gőzei csalogatják azokat, akik a közelben voltak,  ők is megtudják, hogy mi is ez a különleges estély, s máris újabb érdeklődők születtek. A támogatók ételei egyre fogynak, s így fogynak a vendégek is...
Ma is bámulatos volt!

Köszönöm, nagyon kedves.

Nem, sokkal inkább Önnek köszönjük.
Igen, csodálatos este volt.
Nos én csak a végét láttam, de bizonyosan itt leszek legközelebb.

Köszönöm.

Mind itt leszünk.

Köszönöm mindannyiatoknak! Látjátok, épp ezért éri meg, s nem a pénzért, ami vagy elég lesz, vagy nem, hanem csak is ezért, a boldog arcokért, és a kedves visszajelzésekért, s a lelkekért, akiket megérintett valami csoda, amitől önmagukat és a világot is egy kicsit szebbnek látják...

***

Jól van, kislány. Csak azt mond meg, kik a barátaid! kissé elpirultam. Ennyi figyelmességre nem számítottam beképzelt nemes uraktól. Háát... ők csak, régi ismerősök. Összefutottam velük, de apáék sose kedvelték őket, így ide ültünk be egy kis időre.
Rendben mondta a férfi még mindig nevetve. Lehet, hogy érdekel minket az a hely, de most ha megbocsájtasz... szigorú pillantást vett magára. Távozz! Fontos megbeszélésünk van.
De... de én épp azért... próbálkoztam.
Hallgass! Pirított rám egy másik, kövérebb úr.
Kérem! A szüleim egyre szegényednek, alig néznek be már hozzánk, s ha...
Azt mondtam, hallgass!
Ne ilyen keményen barátom. Intette le a kedvesebb úr. S láttam, amint a nő suttog valamit a fülébe. Nos, mivel úgyis megvárnál minket a kijáratnál, így megállapodhatunk, de először is ülj le közénk.

Miután leültem, megtudtam, miféle emberek, bár lehet, nem mondtak el mindent. A nő kedvesebb volt már, de éreztem rajta, hogy nem bízik bennem. Nos igaza volt. Nem voltam én semmiféle fogadósnak a lánya, csupán jutalékot kaptam tőle, ha jó zsíros vendégeket vezettem hozzá, s miközben ő megkopasztotta őket nekem csak annyi dolgom volt, felmérjem, mennyit lehet büntetlenül kérni tőlük. Hamar rájöttem, hogy habár gazdag úriemberekkel van dolgom, de sokat ugyan nem fogok kiszedni belőlük, mivel a nő vezette őket, s ő igencsak okos volt, s nem szívesen próbáltam volna ki, hogy melyikünk győzne egy ésszel vívott párbajban. Társaim idővel elhagyták a helyet, s valószínűleg némi aranyat remélve jelentették is ténykedésemet. De ők csak egyszerű tolvajok voltak. Olyannyira, hogy ha nem tudták, honnan, nem is tudtak volna semmit ellopni. Micsoda szégyen, ilyenekkel együtt dolgozni. De felülemelkedtem már ezen. Most itt volt az idő, hogy meggondoljam, egyáltalán elvezessem-e őket a Kék kakasba, mert így nem sok pénzem származik majd belőle. Mindamellett, legalább ingyen szállást jelentene, s egyre inkább érdekelni kezdett, mi is lehet az a fontos dolog, amiről tárgyalnak, s ott ha mást nem, de kihallgatni lesz őket esélyem.

***

Egy pénz darabot helyeztem a pultra.

Adjon valamit enni nekem és annak a kölyöknek, aki a maga dolgát elvégezve bekötötte a lovamat az istállójába.

Kedves vendég, ez egy előkelő fogadó, ez itt kevés lesz.
Fogadós úr... Megragadtam a grabancát. Ha elégedett leszek a szolgáltatásaival, talán többet is kaphat, de egyenlőre elégedetlen vagyok. Nagyon elégedetlen. Elengedtem szegény embert, de még fenyegetően ráztam a tőrömet.
Megnézem, mit tehetek, de a feleségem épp nincsen itthon, így be kell érniük a takarító nő kosztjával.
Bármilyen ehetővel beérjük, amíg jól bánnak velünk. Mondtam, majd hátat fordítottam a fogadósnak, s leültem. A kölyök megjelent az ajtóban. A fogadós kijött az ajtó nyikorgásra, s látta, ahogy a túlbuzgó fiú leül mellém. Intettem neki a szemmel, s ő megint eltűnt hátul...

***

Napokig ragadni fog még a helye... persze mit tehetnék még, talán felmosok, s készítek valami ennivalót, de többet már nem...

Szarkapár

El-elüldögéltek. Nézték a távozó napkorongot, s őket nézte az egész világ, ahogy én is. Félősen hajtva félre a függönyt kukucskáltam ki meglesvén mi a helyzet. Bár az itteni világ kezdet megvakítani, s már leginkább csak foltokat láttam. Ott szaladgáltak, akárhová pillantám, mindenütt.

És hopp, az egyik megbillentette farkát, mint eddig, de aztán huss, levetette magát a tetőről, számomra láthatatlan világba, de a világ úgy hiszem, még mindig látta őt. A párja kissé lassabb volt. Egyre lejjebb szállt, mérlegelve. A másik már biztatta csörögve-kerregve. S e hang már túlviláginak tűnt.

S egy perc. Egy pillanat. Úgy hullott le a test a kőre. A néma figyelő elájulva, egy pillanatra feleszmélt, mielőtt lezuhant a földre, s talán ez a kábult zuhanás váltotta ki azt a furcsa álmot, amit látott...

Hát megjöttél. Kérdezte tőlem a szarka. Lesütöttem a fejem. S szárnyam mögé rejtettem arcomat, úgy suttogtam: Megjöttem. Többet nem is szóltunk. Ő mellém furakodott, s érezvén egymás melegét, lágyan ringatóztunk a szélben. S az este halkan folyt le a világra. Boldog vagy? Kérdezte hirtelen. Örülök, hogy veled vagyok, de oh, hogy lehetnék hát boldog, ha ilyen a világ, s oly sok ember nem az? Így hogy lehetnék? Felemelte fejét, s megbillentette farktollait. Vagy úgy? Ennyire gyűlölöd hát e világot, hogy e kis boldogságot is elvennéd tőle?

Ekkor felébredtem. S azt láttam, hogy nem gyűlölöm annyira a világot, sőt azt, aki most itt köszönt aggódon és kedvesen, őt igazán szeretem... s én már csak ő benne lelem világomat, s ebben a világban boldog leszek... egyszer...

A bit strong tea

Fekete, akár a kávé. Íze is már majdhogynem olyan... egy kicsit túl erős...

***

Néhány nappal ezelőtt, amikor még minden derűsebb volt, de egy kicsit se volt bennem több remény, akkor történt, hogy...
Kisasszony, Sir Fulmon van itt!
Köszönöm, Agatha, engedd csak be!
Milady?
Oh, Jim! Ma is meglehetősen korán érkezett... Nem, köszönöm Agatha, elmehet.
Várjon, kérem, Agatha! Ezt itt tegye el a kisasszony legjobb teái közé. Angliából hozattam. De majd meglátja... Most pedig, ha megengedi...
Persze, Jim, üljön csak le. Agatha finoman behúzta az ajtót. Ilyenkor mindig így viselkedett. Nem mintha Jim és én különösebben közel lettünk volna egymáshoz. Épp csak annyira, mint amennyire két ember lehet, akik együtt nőttek föl.
Nos, milady? Van valami hír? Mr. Starrose-ról? Vagy esetleg Ed-ről.
Kérem, Jim... ne játszadozzon velem! Tudom, hogy többet tud a bátyám hollétéről, mint magam. Felálltam és az ablakhoz léptem. Szerettem ujjaim közé venni a függöny selymét, s finoman simítani, miközben a kertet bámulom. Ilyenkor mindig eszembe jutottak a régi idők, amikor itt játszottunk. Charles, az unokatestvérünk, aki gyakran vendégeskedett nálunk. Na meg persze Jim és a bátyám, ők egy korúak voltak, s még egy harmadik fiúval együtt tanultak, bár az ő nevére most hirtelen nem emlékszem. Szüleink és az ő szüleik így egyeztek meg, s nem csak pénz kérdése volt a dolog, de a harmadik fiú húga Mary volt bátyám jegyese, ahogy szüleim engem Jim-nek szántak, de végül az idők változtak. Jim szülei elvesztették vagyonukat, s bár apám támogatta őket, de az egyességből kilépett. Jim viszont talán sosem adta föl...
Hogy is hívták Mary bátyját, Jim?
Hm... Gregor, úgy hiszem. Bár mindenki csak Gágá-nak hívta, az után az eset után...
Igen... nevettünk. Jól emlékeztem még a libás esetre. Talán szegény fiúból csak ennyi maradt meg mindenkinek. Amikor kigyulladt a birtokuk, s végül elköltöztek, meg is szakadt minden kapcsolat. Mary pár éve visszatért, de mivel bátyámat nem találta itt, így hamarosan vissza is utazott szüleihez. Apa akkor már nem sűrűn volt itthon... nosztalgiáztunk egy darabig, majd Jim a szokásos módon távozott. Ő még a régi volt, s ez tartott engem ezekben a cudar időkben életben.

***

Nem tudom, mi tartott életben annyi napon keresztül. Csak ültem Belle ágya mellett, s ahogy az égett szag, szép lassan a könnyeim is eltűntek. Anyám miután kiszabadult karjaimból, nem jött vissza többet. Nem mintha bűntudata lett volna, nem, azt egy pillanatra sem hittem. Talán csak félt maradni. Hát nem tőlem, hanem... ami történt, úgy tűnik tényleg nem az ő műve volt. Viszont hónapok óta mérgezte már húgomat... S ezzel örökre maga ellen fordított. Persze én... én csak egy kis senki voltam szemében, akárcsak az apám, egy tudatlan, hozzá nem értő. A probléma ezzel is csak az volt, hogy miután apám kikerült a bűvköréből, és meg akart volna szabadulni tőle, minket is megmentve, akkor tett róla, hogy ilyen gondolata többet ne legyen. Belle mindig mondta: "Megölte apánkat, ez itt csak egy üres test, ha lélek is lenne benne, az se apánké." S igaza volt...

***

Nos ennek örülök. Ez esetben én szabad vagyok. Hahahahaaa!
Ezt halottam, s utána csönd lett. Majd valaki a saját hangomon suttogni kezdett egész távolról. Nem értve semmit, s érezvén a lelki testem súlyát, megpróbáltam a hang felé irányítani magam. Már amennyire ez én voltam. Mert tudatomnál voltam, de világi testem nem lévén, kicsit sem voltam egyszerű helyzetben. Irányítanom kellett. Hiszen még emlékeztem az idegen hang szavaira: "Meg kell küzdened a saját erőddel idebenn, s ha legyőzöd, maradhatsz, bár idebent csak féléletet élhetsz, de legalább élhetsz. De ha ő győz... örökké elemészt, s a tükör szétreped, s többé nem is juthatsz ki."
Küzdeni... fogalmam se volt, hogyan fogok megküzdeni az erőmmel, azzal az erővel, amitől anyám úgy rettegett. De lelkem készen állt. Mindenre felkészültem, legalábbis úgy éreztem...

***

Lady Godshine leült a lépcsőre és várt. Tudta, hogy a cselekvések ideje már elmúlt s most épp a várakozásé jött el. S habár nem szerette, de mégis ült és várt. Hamarosan meg is érkezett az első. Nem volt túl jó modorú, ettől még sikerült megegyezniük...
Hazafelé csatlakoztak hozzá kísérői, akik csak erre a néhány órára hagyták magára.
Hogyhogy eladja a házat?

Ez az egyetlen, ami igazán az enyém, apámtól csak a nevét kaptam... s hogy mért adom el anyám házát? Nos, egy neki van másik, amiben éljen. Kettő, nekem is van másik hely, ahol éljek.

Szóval mindez csak a fényűzés miatt?

Leginkább igen. Bár azt is kétlem, hogy fenn tudnék tartani egy ilyen nagy házat, akár segítséggel is.

Mert a művészetet választotta?

Igen. Titeket és önmagamat szolgálom. Azt szeretném, ha minden ember boldogságot találna abban, amit teszek, de legalábbis én megtalálhatnám benne önmagamat.

Meglehetősen nehéz mindenki ízlésének megfelelőt alkotni, nemde?
Úgy van, de Godshine kisasszony stílusa egészen megigéző.
Úgy van, kellemes, de kicsit se unalmas, vagy egyszerű. Meghökkentő, határozott...
Erős jellemre vall.
Bizony, s az sem utolsó, hogy az előadásmód mellett a neki legmegfelelőbb témákat keresi.
Igen.

Hát köszönöm. Igyekszem ezután is olyat alkotni, amiről beszélni fognak.

***

Önmagammal álltam szemben. Ugyanaz a kisugárzás, ugyanaz a hang, de valahogy mégis...
Te lennél az? kérdeztem
Én lennék az. felelt De te vajon te vagy-e? olyan széles mosolyra húzta a számat, amit én még sosem tettem. Emlékeznem kellett, hogy kerültem ide, s szép lassan elő is jöttek, míg elnavigáltam saját hangom irányába a lélektestemet. S ő az erőm által alkotott test ott állt előttem. Az igazi testem elpusztult, vagy  legalábbis meghaltam.
Ó, nem... nem haltál meg. Nem emlékszel? Segítséget kértél valakitől, akitől sosem kellett volna, s most már hiába bánod. Örökké itt rekedtél ebben a világban. Éreztem egy erős rándulást a mellkasom felől, de leráztam magamról a súlyos gondolatot.

Anyám el akart pusztítani, de én nem akarlak! Nem kellene, hogy ilyen legyél velem.

Hát honnan tudod te, milyennek kellene lennem? Pont olyan vagyok, amilyen akarok lenni.

Nem, neked nem lehet akaratod, te csak mágia vagy...

Hmm... úgy gondolod?

Úgy... Megküzdök veled, s ha én győzök, onnantól rendesen kell viselkedned!

Ha... kislány. Az a ha, nagyon veszélyes tud lenni. Ne hidd mindjárt, hogy legyőztél!

S azzal erőm és akaratom egymásnak feszült. Alig éreztem ezt az új helyzetet magaménak, de elmém küzdött.Győzni és élni akartam, s nem akartam elpusztulni a tükörrel együtt.

Marie... Marie-re kell gondolnom, mihez kezd majd nélkülem? Szüksége van rám, ki kell jutnom innen. Ha anyám őt is megpróbálja megölni. Sietnem kell, s leginkább győzni!

***

Az ilyen erős teáktól az ember úgy érzi, sok olyan dolgot kezd látni, ami talán nem is úgy van. Felpörög a szervezete, s olyan szinten érzékel, amilyenen eddig még nem tapasztalt, s aztán este... Este olyan nehéz... lehunynia a szemét.

next story >> 

Lépések

Hallom még, ahogy csendülnek...

Ahogy csendülnek édes pici kacajai a falak között. Haját markolom, s csak a levegőn átsuhanva ujjaim saját testemhez érnek vissza. Őt érzem itt és most, valahonnan a távolból hallom is, de eszem tudja, nincs sehol. Hiába is keresném, többet nem láthatom, ha képzelt hangja szívembe is behatol... sose lelhetem meg őt mégse.

Lépések zaja üti meg fülemet. Keservesen sajog a zajos képzelet. Miért kellett lássalak, ha nem lehet? Miért lett ilyen valós ez az érzés egy nem valós személy iránt, vagy legalábbis valaki, akit nem most ismerek.

Utazó, járta a világot, semmi másról nem tudva. Emlékezett még az ölelő karokra, kedvesére és a legnagyobb fiúkra, s a kislányra, kinek szeme tiszta, mint a kút vize, s mint az ő útja, de csak egyre van hite, s nem bántják már őt ezek az emlékek. Habár néha el-el merül bennök, de olyankor megrázza fejét, felszegi állát, s a lépések sorába újra visszatalál. Neki már többé nincsen senkije, nincs hazája és nincsen is neve. Senki se tudja, messziről jön-e, de faggatni nem merik, oly kemény tekintete. Ha egy-egy "jó napot" elhagyja ajkát, szeme akkor se rendül, szíve is töretlen. Tudja, az út, amin jár, az egyetlen, amiért élhet, s amire szüksége van.

Felsikoltanék. Olyan, mintha a fejemben lépdelne valaki, a zaj elviselhetetlen! Hallom újra és újra. Ha nem ülnék épp, azt hinném, én megyek annyira közel van. Lépések zaja, csak lépések zaja szüntelen... Ne szakíts el szívemtől, te utazó idegen! Könyörülj rajtam, könyörülj szívemen!

Egy hang szól hozzá, talán saját régi hangja, döbbenten meg is állna, hogy hátraforduljon, de ilyen hangokkal neki nincs többé dolga. Megy hát tovább az úton, gyanúját eloltva...

Hideg fuvallat, talán csak a huzat. Karommal karom átfogva megrázkódok, s szavaim elfújja az élet kemény módja, most nincs megbocsájtás, s nem szűnik a képzeletem szülte végtelen élmény. Élet. Ez nektek élet? Bocs, de ebből én nem kérek, ne töröljétek el piciny kis idejétmúlt álmaimat, ne mondjátok, hogy nem hasznos, s ne is kérjetek, hogy építsek jobbakat! Nem felejtem el soha még nem látott arcukat, s a boldogságot, amely néha kicsit kesernyés és sokszor savanyú, de az együttlétek mindig hangosak, s a kívülálló talán nem tudhatja, de én tudni fogom, hogy valami csodálatosat tettem azzal, hogy hittem mindebben, s végül létre is vittem...

Talán soha se fogja megtudni, hogy mire emlékszik, létezett-e... az utazót ez nem is érdekli már, ő csak megy a maga útján. Mindent hátra hagyott, amikor úgy döntött, hogy a cél a fontos a jövőre és nem a remény a boldogság iránt...

Seas of tea

Ma már a sokadik... de előfordul, hogy egyszerűen képtelen az ember abbahagyni. Először még égeti, aztán egyre langyosabb lesz, s végül hidegen is megissza... mert, nem tud mást tenni, hisz ha abbahagyná, tudomásul kellene vennie, hogy közben az idő nem állt meg.

***

Valami sűrű és forró lé folyt ki a szőnyegre, de nem is a szőnyegre, hanem rám... a húsomat égette le, s Agatha, a drága Agatha, ápolta sebeimet.

Egyszer, tudja kisasszony, amikor még tanító voltam, az úrfi kilökte a kezemből a tálcát, és megégettem magam. De sose bántam, hogy úgy történt, mert az úrfinak nem esett baja, s a szőnyegnek sem. S mindent feltakarítottam azonnal. Tudja kisasszony, az úrfi nagyon megijedt, s segített is nekem a takarításban. Utána minden nap megkérdezte, hogy van a kezem, s ennek én...

Oh, Agatha... sóhajtottam.

Igen, kisasszonyom?

Nem, semmi. Folytasd csak.

Tehát az úrfi olyan kedves volt velem, hogy megérte az a sérülés nekem, mert olyat nyertem általa, aminél szebbet talán sose kaptam az életben...

Kérem, Agatha ne mondjon ilyeneket...

Pedig így van, kérem, szóról szóra igaz.

Mennyi idős volt akkor a bátyám?

Hmm... hát a kisasszony még csak egy éves lehetett, úgyhogy azt hiszem az úrfi vagy öt lehetett...

Egy kicsit felvidított, bár még mindig úgy éreztem, el fogok ájulni, s talán el is aludtam ott a kanapén...

***

Ez egy háború. Egy nő háborúja, hogy egyenlőnek nézzék, és ne holmi nőnek. Hát szeretni és óvni valóak vagyunk mi nők mind? Igen? Hát majd én megmutatom, hogy ez nem igaz. S mindenki, aki így lát minket, meg fogja bánni. Mert én erős vagyok...

Ha harcolni akarsz, hát legyen! De figyelmeztetlek, hogy nem fogom vissza magam!

Hát én se!

De ha megsérülsz, az nem az én hibám lesz...

Ha meghalsz, az se az enyém!

Hát meg akarsz ölni?

Hát nem erről szól a párbaj? Megvédem a becsületem, a győzelmemmel, ami a te halálodat jelenti.

Te nem vagy ilyen kegyetlen!

Ne te mond meg, milyen vagyok! Elég a szóból...

Ez volt az a beszélgetés, ami után legyőzött, és azóta menekül előlem. Mert fél, hogy ezt a párbajt valaha is befejezze, mert ő gyáva megölni azt, akit szeret...

***

Anyám! HOL VAN BELLE?! fakadt ki Marie. Mit tettél vele?

Magam sem tudom... állt anyám zavarodottan az ágy előtt. Az ő hatalma már veszélyes volt.

Rád nézve? Rád nézve volt veszélyes?

Önmagára... hisz láttad! Majdnem elpusztította önmagát...

Anyám... Mariet dühe kiszámíthatatlanná tette. Megütötte az anyját újra és újra, miközben az égett szélű ruhák illatától az agya egyre ködösebb lett. Miért! MIÉRT!

***

Meg kell küzdened a saját erőddel idebenn, s ha legyőzöd, maradhatsz, bár idebent csak féléletet élhetsz, de legalább élhetsz. De ha ő győz... örökké elemészt, s a tükör szétreped, s többé nem is juthatsz ki.

Hallom a hangodat, de ki vagy te?

Erre most nincs időnk. Vállalod?

Én... i-igen. Vállalom.

***

Lady, kérem... nem mehetnék veled?

Már mondtam, hogy nem vagyok Lady...

Akkor mégis hogyan szólítsam?

Sehogy... csak engedj!

De szüksége lesz egy fegyverhordozóra, vagy akármire, nem? Úgy tudom, harcolni készül.

Nos ebben lehet valami. De akkor sem jöhetsz!

Könyörgöm! Anna nénikém kibírhatatlan, nézzen csak rá. A szamár meg az apámé volt. Ez minden örökségem. Mást nem is vinnénk el, kérem! Ha kitanít, még talán máshogy is hasznára lehetek...

Legyen, de csak, ha elég gyors az a szamár...

***

A pecsétgyűrűt szorongattam. Hetek óta semmi hír nem jött róla. Már számítottam is valahogy, erre a hírre. Az apám meghalt. Elvitte a háború. Szegény anyám, ha élne, biztosan sírt volna, én már képtelen voltam rá. Azon töprengtem, vajon bátyám haza fog-e jönni a hírre, ha ugyan eljut hozzá. Mindenesetre senki mást nem akartam látni. Persze ez alól Agatha kivétel volt. Egy kicsit reméltem, nem azért, mert nem tekintem magammal egyenrangúnak. Főleg a kedves történet után, amit a bátyámról mesélt. Ők ketten... úgy hiszem, szerették egymást. Talán ha bátyám hazajön, nem is miattam teszi majd, hanem... De ezeket a már majdhogynem édeskés gondolatokat körbefolyták a szomorú és hitehagyott gondolataim. Minden porcikámmal gyűlöltem a háborút. S még inkább azt, hogy én nem lehettem ott, amikor ezeket a szavakat kimondta: "Bocsánat, kedvesem, mióta anyád itt hagyott minket, nem foglalkoztam veled eleget, de szeretlek!" Összegyűrtem a levelet. Az ő szeretetére vágytam mindig... azért kerestem annyi férfiben, s végül nem is leltem meg soha, ezt az apai, tiszta szeretet.

***

Csak még egy utolsó korty. A többit már kiöntöm... ígérem...

next story >>

Vízesés

Kezedbe temettem arcomat. Azokba a folyton száguldó, szivárványt szóró bársonyos kezekbe. S elbújtam mögéd, ha csak egy pillanatra is, hogy frissítő tavaszillatodban elmerüljek. Kimondtam azt az egy szót, bár elnyomta a dübögő zaj... Szívem dobogását, talán nem is érezhetted, de bizton nem dobogott másért, csakis érted.

Selyemszálú haját a szélnek kitette, ruhája anyagát a pajkos szellő röptette, s valami vad vihar már majdnem őt is elvitte, de ő csak lépdelt az ismeretlenbe. Tudni akart mindent, s egy bizonyos történetet, egy valaki napjait, egy ember életet... A levegőben szárnyalt, mint a többi madár, szemével őt kutatta, de nem találta már.

Álmodtam. Oh, mily rémségeset! Elment anélkül, hogy tudatta volna, hogy elmegy. Féltem attól, tán vissza se jő többet. Hisz miért ne lehetne az egész csak képzelet?

Kéz a kézben mentek, s megálltak a parton. Együtt csodálkoztak megannyi színen és hangon. S valahogy, valahol... a világ megszakadt, s a víz is e törésen leszaladt. Kacagva zuhant a feneketlen semmibe, ahogy gyermek fut mindenről megfeledkezve. S ők csak álltak, s meredtek a vízre, valahogy nem tudták menjenek-e vele... Talán csak egy érzés volt, pillanatnyi késztetés, de berántották egymást, s zuhantak könnyedén.

Félek! Rázkódom össze hirtelen. Mily végtelen lehet ez az ismeretlen? Remélhetek-e még talajt talpam alatt, hisz hogy nekem könnyebb legyen te felhővé tetted magadat. S én rád támaszkodva biztosabbnak érzem... De ezzel talán a te félelmed tetézem... Gyere hát vissza, legyenek egyenlőek a terhek. Nem kell, hogy helyettem is a sok rosszat te éld meg!

S egy idő után már nem is érezték a zuhanást, lebegtek, ahogy a víz fölöttük szökött át. Finom permetet lehelt rájuk a zuhatag. S nem maradtak már magányos szavak. Szívüket kitárták egy hosszú ölelésben. A pillanat rabjaivá váltak egészen. Nehezen robogott fölöttük az ár, az éjszakába révedő valóság gyöngysorán. Megszakított pillanatok közt az idő is elfelejtette helyét. S egy puha csók elmosta az éj minden fényét, így csukódott le a szem, s ernyedt el a kéz, mely téged tapintott oly kitartóan a sötétben is még...


Nézd csak! Egy szivárvány... új reményt ígér.

Víz a tűzért

Minden könnyedebb lett, amikor e változatlan borús világba berontottál... őrült sebességgel ontottad szirmaid, oh tavasz. Te léha lélek... s mégis minden kis pazarló semmiséged szeretem én. Mosolyogtál rám, s azt hiszem ez volt miden. Egy pillanatra a vihart, s a felhőket is feledtem. Nyakamra zúdítottad a hűs esővizet, de szívem mégis megőrizte bent melegedet. Pici kis pilléiddel csábítottál a rétre, hogy szemembe költözzön ezernyi virág képe. Melléd guggoltam, s a hűs szellőn át éreztem bársonyos fiatal illatodat, s nem is vágytam mást, csupán ölelő karjaidat. Rohannék még most is, karodba bátran, ha nem ért volna oly sok szenvedés e világban, ha nem hittem volna már megannyi tavaszban, ami tépetten, rongyosan nyugszik már múltamban. S hiányukat vágytam oly sok éven át, de mégis mindig megjött a tavasz a tél után. Tél hidegje bár venne körül örökre, szívem fagyna be fájdalmam temetve. De ha hazudom is, hogy nem vagy szép, minden nappal egyre jobban kívánlak. Megcsókolnám szirmaid, mik szíven találtak. Friss leveleidet is csak úgy simítanám meg, hogy érezd a szenvedélyt, amit kavartál bennem. Oh, tavasz, te sűrűsödő kellemes koranyár, mondd, mit hoz most számomra a nyár? Tűzvész lesz, mint legutóbb? Vagy viharos változékonyság? S lehet-e, hogy nem lesz már olyan forró a nyár? Hűt-e majd engem a tavasz kellemes utószele? Megsimítja-e fulldokló, pilledő testemet? Vagy lesz-e nekem víz és vízpart, ahol elidőzhetek?

Ezúttal bármi is lesz, félve lépek ki az ajtón. Félve, mert nem tudhatom, hogy e tavasz még meddig tart. Félve, mert meg is unhatsz minden nap illatozni, s talán itt hagysz engem szó nélkül... de akkor... talán már nem látok több tavaszt. S néha ha hallom az emberek nevetését, majd azon gondolkodok, hogy nevettem én akkor, amikor a tavasz még nekem is megjelent.

Pici láng

Egy tűz belsejében élek. Látom, ahogy megrezeg némán minden, s érzem, ahogy lélegzetem egyre fogy. Egyre közelebb szívemhez emésztik a húst a lángok. A nesztelen remegéstől szédülök. Tudom, elmúlt már az átok. Félelem és magány hasítja föl szívemet, kiszökik majd ezer fény, mely táplálja majd lelkedet. Apró láng. A távolból úgy fénylettél, ha tudtam volna, hogy ily veszélyes vagy sose akartalak volna látni belülről. De nem igaz, még így is látni akartalak. S most is látni akarlak, de érzékeim elhagytak, megvakultam fényedtől, s sercegésedre is süket vagyok, nem ismerem színedet, csak emlékben élő fekete-fehér kép vagy. S mégis tudom, ahogy körülvesz lelked, nem árthat semmi más nekem. De te bántasz, belém kapaszkodol, s mégse állsz föl, csak rántasz tovább magaddal, a múlt által gerjesztett élettelen mélységekbe. De én élni akarok! Élni veled, ahogy régen láttam jövőnket. S míg várjuk az eljövendőt, takarj be a sötéttel. Nem kérem, hogy aludj el, csak ne legyen ily világos, egy kicsit nagyobb homályba több szépet tudnék most belelátni. Kezem fogd meg forró kezeiddel, s vigyél el ebből a mocsaras rengetegből.

Kicsi láng, mit megváltásnak hittem, nézd meg, mit tettél belőlem. S eloltani is féllek, így hát tenyerembe könnyezek.

Hinni mindig...

Hinni mindig pedig szabad-e? nézett reám nagy szemekkel, miközben kérdezte. És csak állunk, egymást nézve, anya és gyerek. Teltek az idők, múltak az évek, de válasz sosem jött a számra. S vártunk, csak vártunk a nagy igazságra. Egy rezgés a távolban megrázta a világot, s az állapot tovább terjedt oda, ahol mi álltunk...

Hinni márpedig nem szabad, mert az mindig csak bánatot hajt. de a sok okos szó mégis benn maradt, kitörni egy sem mert, pedig volt vagy száz gondolat, de olyan bátor egy sem akadt, hogy magát igaznak vélje. Micsoda introvertált önbizalom hiányos mondatok gyüledéke. Te együgyű, te kis megbúvó gondolat, mért nem rántod már előre magad? Hisz te igaz vagy.

Igaz vagy. Igaz, mint a szív, mi nevelt. Igaz, mint a lélek, mi gondozott. Oly igaz, amilyen még sose volt gondolat. Hogy lehet, hogy most mégis meghúzod magad? E világ. Ez idő. E gyermek s ez anya... mind-mind rád vár az emberek agya. S a fül, mi hallja a hangsort, ahogy kimondatik dalod. S a kórus, mely elzúgja, a levegő, s az ajak, ami eddig érzett téged kimondhatatlannak. Te boldog igazság, mely szívünkben felcsendül. Te elhalt visszhang a magas fellegekből. Engedd, hogy kimondjalak...

S valaki más vett szájára téged. S habár kicsit máshogy, mégis te éledtél meg. S megszólalt itt is az én keblemen, az amit mindig is itt hordtam benn. S igaz volt. Igaz voltál. Mindig is igaz voltál...

S csak egy pillanat volt tán, amit vártam, s kimondtam én is a magam módján. Azt az igazat, amit szívem diktált. Akárhová is vigyen az utad, életed legyen bár oly törékeny, mégis hinned kell, bíznod és remélned, mert az élet bármit is hozzon, s bármily elveszett lehetsz, egyszer úgy is rád talál, az igaz szerelem. S ha mást nem is nyertél, de mikor félsz, vagy magadra maradsz, tudni fogod, hogy mindig van valaki... valaki, akit szerethetsz. Hinni így, mindig szabad.

Old tea but good tea

Reggel van. Legalábbis azt hiszem... a felhők szürkesége mögött akármi is lehetne. Az órám azt mutatja, délután kettő van. Némán belenyugszom. "Úgy lehet. Nos akkor, ideje inni egy délutáni teát!"

***

Egészen biztos, hogy nincs itthon? Fontos lenne beszélnem vele, kérem!
Ne-nem. Nincs itthon! A kisasszony nincs itthon...
Kérem!
Nem engedhetem be! Menjen el, ha kérhetem! Agatha becsukta maga mögött az ajtót. Huh...
De a férfi nem adta föl, tovább dörömbölt az ajtón. Agatha nagyon sajnálta, de nem tehetett érte semmit.
A kisasszony szava szent, igen. bizonygatta magának.

***

Mi volt ez?

Úgy hallottam, kopognak.

Igen, ezt én is tudom. De hogy tudhat bárki is róla, hogy itt vagyok?

A tükörkép megvonta a vállát. A nő letakarta a tükröt.
KI AZ? kiáltott ki. Majd fülét az ajtónak tapasztotta. Így is csak valami recsegő hangegyveleget halhatott.
Ah... sóhajtott lemondóan. Ha meg akarom tudni, ki kell nyitnom ezt a dögöt. Némi erőlködéssel arrébb rángatta a polcot, amivel eltorlaszolta az ajtó. "Na igen... most miért is nyitom ki, ha egyszer eltorlaszoltam?"
A letakart tükör felől halk kacagás hallatszott.
Hallgass! förmedt rá, majd megigazította magán a ruhát. És bedugta a kulcsot a zárba. MOST KINYITOM!
Egy kattanás. És még egy. A nő óvatosan résnyire nyitotta az ajtót. Egy kéz nyúlt be.
Vááá! sikoltott, majd megköszörülte a torkát. Micsoda illetlenség! Na ki vele, ki vagy te? És hogy találtál rám?
E-elnézést... szólalt meg odakintről egy mély hang. Én csak menedéket kerestem... de-de ha már foglalt, akkor elmegyünk! Gyere, Lamune! A kéz visszahúzódott, miközben halk vakkantás hallatszott odakintről.
Egy... egy kutya? A nő kíváncsian kinézett. Egy kék köpenyes férfi guggolt odakint, és egy fehér kutya fülét vakargatta. Majd felállt, és elindultak. "Mi legyen? Mi legyen? Gyerünk, Marie, döntsd már el, mit akarsz..."
Várj! A férfi megállt. Marie kissé meglepődve tapasztalta, hogy egyenesen rá néz. Majd benne is tudatosult az előző szó... "Hogy az a kis..." A férfi kiegyenesedett, így láthatott valamit az arcából. Rá mosolygott. És nagy léptekkel indult visszafele. Ő is és a kutya is besétáltak az ajtón. Marie döbbenetében csak állt és nézett.
A férfi bezárta az ajtót. És felé nyújtotta a kulcsot. Még mindig széles vigyor ült az arcán.

Köszönjük! Ígérem, olyan csöndben leszünk, hogy észre se veszed, hogy itt vagyunk.

"Szűzanyám!" kapott a fejéhez Marie, és mint akinek nincs jobb dolga nekifeszült a polcnak.
Várj csak, majd én! Tolta félre egy erős kéz... és a férfi eltorlaszolta az ajtót. Marie sóhajtott és a letakart tükör felé lépdelt... A férfi a kutyával letelepedett egy sarokba.
Ezért még megfizetsz... sziszegte a tükör felé.

***

Ezért még megfizetsz! Hogy mersz így megalázni mindenki előtt?!

Én nem aláztalak meg, csak elmondtam hogy érzek, és...

MEGKÉRTED A KEZEM! Ez több mint sértés.

Sértés?! Én ezt nem értem... mi van ezekkel a mai nőkkel?

Én nem nő vagyok, hanem egy lovag!

Attól hogy lovag lettél, még nő is vagy...

Hah!

Jól van, ha így érzed, akkor mért nem küzdesz meg a becsületedért? Akkor...

Igen! Azt is teszem! Párbajra hívlak!

Én... nem így gondoltam.

Megfutamodsz?

Soha.

Jó, mert én sem! Itt és most... megküzdök veled...

Ha ez ilyen fontos neked...

***

Hölgyem, ezt nem ajánlanám, elég régi már...

Nem baj, amúgy se valami tiszta dologhoz használnám fel, Ön csak ne aggódjon emiatt.

Hát jó. Akkor vigye. De nem tőlem kapta.
Persze, hisz sose jártam itt. mosolygott a nő, miközben fizetett a füvekért. Elnézést, azt hiszem, eltévesztettem az utcát. hátrált ki mosolyogva. "Ezek a mai árusok túl becsületesek akarnak lenni..."

***

Idd meg szépen, Belle! Ne kelljen még egyszer mondanom!

De anyám...

Csitt! Tessék inni!

Belle bizalmatlanul a szájához emelte a porcelán csészét teli azzal a ragadós bűzölgő folyadékkal. Maga se tudta eldönteni, hogy az most zöld, barna vagy inkább fekete. De egy dologban biztos volt, nem akarja meginni. De hát mit tehetett volna, hisz anyja figyelte. Nővére épp nem volt itthon, anyjuk elküldte neki gyógyszerért, csak akkor miért kell most ezt meginnia?
Ettől jobban leszel! nyugtatta anyja, és leült mellé az ágyra. Megfogta kezeit és finoman megdöntötte a csészét. A folyadék végigmarta Belle torkát, és érezte, ahogy a kezei elernyednek. Anyja továbbra is fogta a csészét. Elfordította a fejét.
Idd ki mind, kicsim... suttogta. Ettől minden jobb lesz... meglátod!
Ahgnnmmnnarhhhhhh... próbált Belle megszólalni, segélykérőn nézett anyjára, de az nem nézett többet reá, s nem is segített.

Tudom, hogy most fáj, de nemsokára... minden... meglátod...

Belle utolsó erejével megpróbálta ellökni magát a csészétől, de csak annyit ért el, hogy felső teste legurult a párnáról, karjai és feje lelógott, a az ágy alatt meglátta rejtegetett tükrét. S benne... önmagát?

***

Ah... néhány hónapja lejárt. De a jó teát mégse dobjuk ki. "Hmm... nagyon finom az illata. Sok régi emléket idéz fel. Például... amikor először ittam belőle. Egy nagyon kedves emlék ez... És amikor egy barátnőmmel voltam, s akkor is ezt ittam. És róla beszélgettünk... most is ő jut az eszembe. Ez az íz épp olyan édes, mint ő.

De nem... valahogy most olyan keserű, mint amikor elváltunk. Úgy tűnik mégiscsak megromlott. Pedig az illata a régi. De hát ez volt az utolsó adag, csak nem lesz baj belőle, ha így is megiszom. Egy kis méz majd segít az ízén."

next story >>

Cup of the salty tea

Hanyagul ledobtam ruháimat. Rám szóltak érte... de már nem érdekelt. Kinyitottam könnyeim csapját és alá tartottam a bögrém...

***

Csillag kisasszony hozhatok valamit?
Nem. Köszönöm, Agatha. De hozzon egy csésze teát az úrnak, ha lenne szíves!
Milyet kedvelne az úr? kérdezi Agatha mulandó derűvel arcán. Ezért irigyeltem én őt mindig ennyire.
Valami feketét, kérem!
A legjobból hozz, Agatha, drágám! szólok utána.
De hát az a kisasszony teája, még...
Ne fecsegj, csak hozd már... meddig várjon még az úr? a kemény szavak után szelíden pillantok utána. Ő igazán nemes, sokkal nemesebb, mint mi vagyunk. Az ablakhoz lépek, behúzom a függönyt.
Nos? Mi hírt hozott?
Attól tartok kisasszony, hogy rosszat. De ha akarja...
Nem, köszönöm, csak kérem a levelet. a férfi az asztal üvegére rakja. Én remegő kézzel nyúlok felé. Aghata bejön, leteszi a teát. Én dühösen magamhoz ragadom a borítékot.
Hozhatnék esetleg még valamit?
Nem Agatha, elmehet. Amíg az úr itt van, senkinek sem vagyok itthon.
Még...
Senkinek, értetted?! Agatha összerázkódott.
Igenis, kisasszony. meghajolt és kihátrált. Ahogy becsukta az ajtót vele kondult az óra. S szerencsére ez a nagy zaj elnyomta a fém csendülését... egy pecsétgyűrű gurult el a szőnyeg mellett, egészen az órához. Előtte csilingelt egy picit, majd megállt...

***

Lady, Lady! Jól van? /Kinyitotta a szemét! Végre felébredt! Gyere gyorsan Anna, siess!

Mit lármázol már annyit... szent ég! /Lady? Hogy érzi magát? Nagyon beüthette a fejét, mert sokáig aludt, biza.

Nem... nem ütöttem... be...

Mi az? Mit mond?

Hogy nem ütötte be, azt hiszem.

Ugyan már! Mekkora balgaságokat beszélsz...

Hol vagyok?

Nálunk. Jó kezekben! /Na mire vársz már te tökfilkó? Melegíts levest a Lady-nek!

Nem vagyok Lady.

Hogyan?

Beszéljen hangosabban, mert süket szegény!

Hallottam, te semmirekellő, te... /Már hogy ne lenne Lady, amikor ilyen finom ruhákat visel, meg lovaglócsizmája is van. Megtaláltuk a paripát is, ám!

Nem paripa, mén.

Tessék?

Nincs kiherélve. Hollandiából származó tenyészmén.

Hát felőlem az jó Úristen lova is lehet az, nem értem én ezekhez... No de... mindjárt gondoltuk, micsoda megtiszteltetés lesz, egy igazi Lady-t vendégül látni.

És hogy van?

Na de kicsoda?

A ló. A lovam.

Ja, az jól... bevezettük az istállóba, szerencséd van, hogy nem bontottuk még le az istállót... már régóta nincsenek lovaink, csak hát az...

Nem érdekel a zagyvasága, asszony. Egyszer és mindenkorra tisztázzuk, a helyzetet. Nincs szükségem se szállásra, se ellátásra, csak a lovamat akarom, és hogy békén hagyjanak.

De hát oly nagyon beütötte...

Igen, és ez a másik. Nem ütöttem be semmimet, hanem küzdöttem, és amint látják, nem egészen nyertem...

Hát...

És nem... nem szeretnék róla beszélni! Megértette.

Igen, de mi csak...

Maga is?

Uhum.

Rendesen beszélj, ha a Lady-vel beszélsz!

Igen, Anna... /Tessék. Tyúkleves. Anna csinálta, a legjobb a faluban... azt mondják.

Mit mondtál, te szemtelen?

Mindegy... felejtsék el! Csak hagyjanak magamra egy kicsit...

Fájt a karom és a fejem is... de ami a legjobban fájt, a szívem. Halkan belekönnyeztem a levesbe. Majd úgy döntöttem, mégiscsak szükségem van egy kis erőre.

Pfúj, de sós!

Ízlik neki, látod!

Nem hiszem... szerintem épp azt mondta most, hogy...

Bolondokat beszélsz, te fiú... eredj, készítsd elő a paripát. Bizonyára szeretne azonnal indulni, ha már visszatért az ereje. Tudod sok dolga van egy Lady-nek.

Igen, sok dolga van egy Ladynek... de hogy harci buzogánya, kardja és pajzsa lenne, arról még sosem hallottam. Talán tényleg harcolhatott...

Mit motyogsz, kölyök? Nem hiszem el, milyen lassú vagy. Ha egy csigát alkalmaznék, akkor is jobban járnék, mint veled.

Igen, bár a csigák lennének az unokaöccseid, Anna nénikém...

***

Felnéztem, miután kikortyolgattam a bögréből a sós teát. Az élet még mindig jobb, mint az álmok. Itt legalább én döntöm el, hogy megyek-e ma valahová, s sosem ér véget épp akkor, amikor már nagyon várom, hogy valami megtörténjen. Itt meg is történik... De valahogy, néha úgy érzem, jobb lenne befejezetlenül élni.

next story >>

Elsüllyedt falak

A víz maga alá gyűrte ezt a várost. Minden oly hirtelen történt, hogy a házakat is kincsestül eltemették a hullámok. S mit keresek én itt? E víz mélye mért vonz? Azt a mélybéli sötétséget jöttem megnézni. Azt mondták nekem, ott meglelem a legfényesebb ékszert. Amit csak olyasvalaki viselhet, akinek lelke épp ilyen. De azóta már tudom, hogy az átokról beszéltek. Pedig tévedtek. Ez a kő nem átkozott. Ez az aranyba foglalt kristály. Híven tükrözi csak vissza viselője igazi arcát.

Halak bújnak meg változatos algák és kövek mögött, de nem törődöm velük. Innen kijutni igyekszem. De a tengeren kívüli világot elzárták előlem. Hiába úsznék a felszínre, nem emel fel az áram, s ha fel is küzdöm magam, csak megtapasztalom a ijesztő valót. Hogy a vízből kinyúlnom nem lehet, mintha kezeimmel egy falat érintenék. De hiszen ez nem lehet. Leülök hát tanácstalan. Levegőm nem fogy  szerencsére. De úgy látszik beléestem ebbe a kelepcébe.

Drága kövem, kivinnél-e engem innen? Hisz láthatod, ő, ki szeret már a felszínről kiált utánam... Látom is hajóját, de hozzá érni nem tudok. S igazából már fel is adtam. Amúgy is hazatér lassan. Mert hiába tudja, hogy elvesztem, van fontosabb dolga. Így könnyebb is, nem csalódok benne. De mégis, valahogy szeretném, ha kimentene. Valaki... s a kő mélyéről egy hangot hallok. Vagy inkább szívemben szólal meg, de amit mondott, senkinek sem mondhatom el...

És társa leltem. Többé már nem akartam menni. Itt a víz alatt is tudnék talán élni. Igen, mert bármire képes lehetek azért, akit igazán szeretek.