Kiálltam megannyi próbát már. Rég kezembe vettem sorsom. S úgy éltem át olykor a hőt, mint a Földre hulló Napot. Szenvedésem marasztalt, de hinni véltem néha. S megigézett a remény sor, mi homokba volt írva. Láttam, szemem nem csalhatott, a kacagó víg őslakos vette kezébe a botot, s újabb betűket kanyarított.
Ült csak némán, s elő törtek emlékei. Homlokát ráncolta, s próbált nem félni. Meg ne adja magát a mérhetetlen mélységnek, amit ki kell állnia ha e vizekre tévedt. Maga választotta ezt, más helyett, amit jobban szenvedett, hol még csak egy hívogató szikra sem volt, ami szívébe örömfoszlányt lökött. De itt más volt minden. Oly szép, oly tiszta a víz... szinte láthatni is valamit, a mélyből, ami odalent honol. Keskeny halcsíkok bukkannak fel itt is, ott is. S keringőzik odafenn néhány fehér szárnyaló madár. Ricsajuk a vízről visszapattan, de közben hív bukik is alá. Kellemes a szél sodrása, s hol vizet ér a homok... keveredik a két elem, s e keveredés életet hoz. Harsány fényű kagylólakból tekint ki az ollós bitorló. Nini, ott meg egy csigaházat lop egy hozzá hasonló. A sós víz illata megtisztítja mindenét. Már nincs hátra más csak a levegő, mi megtölti a tüdejét...
Még emlékszem, mikor lent jártam, egy másik hasonló világ, az milyen volt... hogy mily pánikszerű ilyenkor a hangulat, de később minden megjavul. Hogy keserűség ha ér is, megpróbálom majd felejteni, s tudom, minden jó azonnal, fel fog majd deríteni. De mikor e vizekben járok... oly nehéz, hisz én döntöttem így... meghátrálni nem lehet, s elbukni sem büntetés nélkül. Félek is hát nem hiába. Angyali kéz a vállamhoz ér. "Indulj hát, a hajó nem állhat." Csak ennyit mond, s a habokba lép. Keze még a habok felett, tudom, nekem is mennem kell... de mégis maradásra késztet a félelem és a nyílt tenger...
Kéz a kéz után kap. Nagy levegő és elmerül... bánja-e vagy nem... az már mindegy... fény már reá nem derül. Halad az ismeretlen felé. Nem tudja mi hajtja, ha csak nem a tömegvonzás... de ilyen alapon mégis hogy lehetne biztos a megoldás?
Kellemesen súrol a víztömeg. Lágyan érinti karom, testem. Tudom, a mély már beszippant, fény már reám nem eshet. Mire lelek majd a mélyben? E gondolat elborzaszt. De közben egyre kell hogy reméljem, hogy valami jó is lesz ott majd.
Mélységnek hát feltárulnak hamarosan titkai, s ő lesz majd ott, hogy belelásson, nem valaki más... akárki.
Akárki is állna ellen, nem győzheti erővel. Ennyi víz, ha rád nehezül...
Nincs mit tenni, menned kell!
