Elmémben születő, amikor a megrekedő... gondolatár figyelő szerteszét futó, végtelen patakok zubognak alattam. Egy gondolat hídon állok tétován, meg-nem-fogantan. Egyszerre közeledő hajócska indul meg felém. De mielőtt elérne, másik ág felé kitér. Kik rajta ülnek, rám se néznek, vígan beszélgetve siklanak tova.
Egy pillanat, mint száz. Ismétlődik ezerszer. A keserűség egyre nő, már vetekszik tízezerrel. Kutatva keresve figyelem az árt, hátha látok néhány libbenő vitorlát. De se hajó, se fehér lepel. A víz is piszkos barna, mint a kávé tejjel. Ha semmi hajó, semmi remény, semmi élet, de talán mégis jobb, mint nekivágni a Káosz tengerének.
Agyam tekercsel, új gondolat úszik elő. Mégiscsak a múltnak hódolni, a jövőnek remélni, és a jelennek élni volna nyerő. Hisz nem egyszerű a lét odakint a tengeren, de még ha célhoz is érsz, s a Káosz szigeten a Madárország fővárosának, ősbutának híresen méltányos népéhez is érsz, remélve, hogy befogadnak, s így majd többet érsz...
De valóban nem lesz ki önmagad helyett elfogadna, annak, aki vagy...
A Káoszházáról sokmindent beszélnek, de csak az ismeri igazán, aki betéved, s megnézi magának. Mégis, egy bizonyos:
Még egy ilyen helyet máshol biztosan nem találnak!
