Eltelt a tél, mégis hó és jég veri ezt a tavaszt. Eltelt a tél. És te semmit nem tettél. Magányos zárkádban zokogtál szüntelen. Szárnyaidat az enyészetnek adtad. Végeit fekete vérbe mártottad, így írtad meg végrendeleted.
Nem kérek semmit. Vágyaim múlnak. Mégis egy éjszaka újra átad a múltnak. Neked virradó éjszaka, neked kedvező álom. És látlak, ahogy most vagy, nem a múltbéli párom. Egyszerre olyan, mintha nem is álom lenne, csak valami látomás, mely gyakran kísértett rég. Csak ennyi egy rövid feltűnés. Egy álom. Egy lépcső. Fel és tovább veled. Aztán ébredés, és más álom hasonlóképp, de nem veled. És egész nap kínoz a vágy, hogy neked írnék s nem írnék. Tudom, találtál mást. Tudom, boldogulsz, nem úgy mint én, nem úgy, mintha tél szorítana, nem úgy, mintha tavasz jege verne. Tudom, jól vagy.
Egykor ennyi elég volt. De most dühöngni akarok. És felejteni. Álmomból kiűzni. Kiűzettél számtalanszor. Csak mikor napod közeleg. Szívem ott találom megint, hozzád közelebb.
Felejteni mindent. Elfújni a széllel. Betakarni a jéggel. Villámmal perzselni szívemet. És begyógyítani a másnap melegével.
Áram nélkül lenni. Kikapcsolt agyakkal. Mikor tudni akartad, ami a múltból elveszett... Úgy kellett neked!
Álomszakadás. Áramszakadás. Villámok tépázta zuhogó égbolt. Sírj helyettem is, mikor könnyem már elfogyott. És jóságos felhőidet készítsd föl nekem, amikor a nyárba indulok.
Elindulok lassan. Lépésről lépésre. Lassan haladok. Azt se tudom, megérte-e. Mégis indulnom kell, mert ha tovább maradok, a fájdalom és a félelem tán örökre szorítani fog. Bilincseimet elhagyni indulok. Egyedül vagy velük. De mindenképp fogok. Valamit megfogok, ami biztos pontnak látszik. Talán egy rózsatövis. Talán egy nyitott ablak. Bármi is lesz, pontról pontra, leheletről leheletre, úgy haladok majd, ahogy szeretnék, ahogy képességeimből telik.
Lassan indulok. Még ha félek is. Indulok megint.
