Az új ajtó

A ma a tegnapba folyik újra... újra és újra... ördögi kör. A szavam, mely köt nem oldoz fel alóla se négy se öt, se démoni, se fénybeli, se más erő... lassan a csönd múltjába rejt...

Elrejtem múltbéli könnyeim nyomát, felveszem szép álarcomat, melyet a világnak, vagy csak egy részének mutatok meg. Hát újra mássá leszek? Benned feloldódom, ahogy nevedet szívemen viselem...

Nevedet mielőtt szívemre vettem, jaj, minő hévvel szántottam föl körmeimmel a bőrt, s a húst, hogy elérjem... hogy kezemben dobogjon. S ha csak egy pillanatra is, de megállt. S hogy benned újra dobogjon, remélném... de a transzplantáció nem teljes, s e sebekkel kirakott szívtől, a te tested lenne terhes, vajhogyan bocsájthatnám azt meg magamnak? Merre gondolataim kavarognak, mint jövőkép felderengsz.

S újra visszatérve a megkopott kapuhoz, szelíd nyikordulással betolja. Maszkja takarja vonásait, s maga sem lát rendesen. Elvakítja ez a szertelen érzelem... vagy csak félelem? Kezeit széttárja, habár senki sem kérdezte, önmagának válaszol kétértelműen... s a szellemlények körülállják. Érzi, nem idegen. Mégse látja őket már, a maszk hidege feloldódik minden tapasztalható kis részletben. Csöndes lépteit kísérik suhogó nem-lét-ruhájuk dallamával... de ő csak megy fel a lépcsőn, gyorsan, hogy mindenen túl legyen, mégis lassan, s nehézkesen. Nem látja már a teremtett szépet, s a rózsát, melyet önmagának tépett, csak a tüskét érzi...

Csak a tüskét érzi, rászorítja markát. Ez édes fájdalom átszúrja a torkát, s egy zengő hangsor, egy név buggyan elő... újra és újra mondja. Szája mozdulatlan, keze lehanyatlik, s hamarost az ajtónak szédül. Kezéből a rózsa kihull, érmévé válik, s leesvén nagyot csendül.

Csengés a csendből, ez a hang egy pillanatra kizökkenti. Egy furcsa képzelt érzés az ajkán...elkeni rajta a szót, s vele egyé válik mindjárt. Ezúttal öt elemnek áldoz, s ötnek fogad hűséget... maszkját leveszik a szellemlények. Felsegítik újra. Már oly sokszor segítették. Ez a kastély csak rá várt, e ködvár benne és általa él. S lakói ím, létüket hálálva, a szalonba kísérik, s lefektetik.

Már szégyenlem véremet, amellyel beszennyeztem a szalont. Ez a hely kedves nekem, kedvesek lakói, de mégis nem tudtam megmutatni nekik az igazi valóm... talán már nem tehetek semmit, hogy önmagamnak fogadjanak el, olyannak, amilyen vagyok, s a létben, mely nem idegeníthető el. Ekkor meglátok egy alakot, kicsit más mint a többi, nem barát, de nem is ellenség. S hogy ki ő, nem mondja ki. Számomra ismeretlen a neve, de e pillantást jól ismerem. Finom köpenyt borít rám és int, hogy kövessem. Vissza megyünk hát a szalonból ki, s a külső ajtón felmutat egy ötödik jelet, a szalonba tekintve, csak most látom, hogy egy ötödik ajtó született. Mellénk lép egy lány tiszta tűzből formált testtel, s egy másik, kit még nem láttam, csak egyszer. Ő az, aki ma belépett utánam. De nem bánta senki, szívesen fogadott nálam.

A névtelen lény igaz tekintetével elsuhint felettük, s köddé válik nyomban, csak füst marad körülöttük.

A tűzleányra nézek, szerelmesen sóvárogva a füst neki igézet... s csak értetlenül nézzük egymást én és a jövevény. Nem értjük mi történt... nem értünk semmit most. Felitatja vérem, s sebeimre kötést hoz...

A tűz füstté válik. Némán leég a gyertya. A lét hamuja elszáll a széllel, az udvar kitárja karjait, hívogatja őket.

S a kertbe érve az ezernyi szín elszürkül. Nem látok mást, csak téged egyedül. Nevedet hagyom, hogy a jövevény a szívembe vésse, s színes virágokkal a repedést díszítse. Kivirágzott hát szívem, ha haldokló, kéjesen illatozó, őrülten kiáltozó virágfejekkel is, de igen, ez egy új tavasz. Új eskü a végtelen kéretlen tényeken. Hogy miért is nem hiszem? Tudom... de érezni még nem merem. Már érezni nem oly egyszerű, mint gyermekszívvel, mikor még a virág magától nőtt, s bimbóból kifakadt szívemen. Ez már sok... túl sok nekem...

Fejét tenyerébe fogja, s leül a teraszon a padra, a szellek úgy maszkot helyeznek mellé lefordítva. De nem néz fel, csak sír hangtalanul, míg a méreg el nem száll, míg a csapot be nem zárják, s nem távoznak a felhőket gyönyörűvé kavarva a vízsárkányok...

Ez az, amit mindig látok. Ez az én valóm, a hogy tenyerembe zárom szívemet, s látom rajta azt a kedves szót. Nevedet. Megkötöttelek. Vagy csak magamat kötöm? Ahogy a fürdőben feleszmélve a padlóra gömbölyödök, s vörös kártyák illatából bátorságot olvasok, de valahol belül érzem, hogy még sokáig... ha nem is örökre, de... gyáva maradok. S csak várok, és várom, hogy a kör bezárul-e újra...

A maszk után nyúlok, mely a tükörre akasztva nevet rám. Nincs több keserűség? Nincs több magány? Ezt ígérted, mikor először magad mögé csaltál, s azóta... habár észrevesznek könnyebben, de egyre csak fájdalom ér, ahogy fojtogat a félelem, vagy a dühtől elpattan egy újabb ér... kísérletet teszek, hogy összetörjelek, de épp most újra nagyon kellesz nekem, hogy elfedjem ezt a nagy tévedést, ezt az új sebet lelkemen...

Mi lesz a hóból, ha elolvad?

Megfoghatatlanul változó... alakom alaktalan... létem, éltem kiélten bizonytalan... a holnap... nem jön el... ha kérdezem, senki nem felel...

Senki nem felel, mikor kérdezem: "Mi lesz a hóból, mikor elolvad?"

Ha készen kapott válaszod ismered is... szeretnéd-e tudni jobban? Ha igen, ne tőlem várd a választ, én nem tudom... még nem tudom, mivé váltam. De akkor éreztem... tudtam, hogy valami megváltozott. Az ismert történés új irányt vett, s talán a kiüresedett kérdésekre is ezúttal másként felelnek. Talán létezik még egy nem ismert válasz... Vagy egy új hit, új remény, egy új tavasz, amire várhatsz.

Sokáig szenvedtelek immár kétségek hónapja, s mikor eljött az újhold napja, a sötétség visszfényt vetett reád. Talán mégis édes, és nem fájó... talán a kín, mi új felé hajt, hogy a régiből kilépve, a kört megtörhessem magam. S dideregve belül, de odakint böjtölve e jégszívet, napról napra mássá válok. Most talán már ideje változni...

Változni és újat befogadni. Ami jön, az jöjjön, s ami megy az menjen. Nem fontos mostan sem múlt, sem jövő. S a jelen egyképben jő elő. Eljön a jelen, mindig, hogy veled legyen. S nincs is már más, akit magadhoz vegyél. Ha gyenge is vagy és ezer kép támad, érzés, fojtás, kellemes vagy kellemetlen tűz... mindegy, mi űz... csak értsd meg, próbáld megérteni...

Ha még nem érted, nem baj, nem kell mindent egyszerre... szép lassan majd úgyis felemészt az élet egésze. S mikor már vele eggyé válsz, s a folyamatot átlátod végre... akkor se hidd, hogy ismered, hogy tudod már az egészet...

"Törekedj fáradhatatlanul!" Így szólt a bölcselet.