Égi szövedék

Köztetek jártam hajdan, csillagporos utatok vezetett az égben. Felhői réteken apró juhocskákkal, csillagos erdőben a zodiákussal. Félve kértem én, ne vesszen tudásom, de ma már értem, mért lett volna úgy jobb nekem, ha mindezen létezőre nem emlékezem. Ha látni se vélem, hogy körülöttem táncol a sárkány az oluhmból... s te morfilnak látszol. Amott egy kékszemű, gonosz, hideg fajta, de szíve a természet színeit dalolja. Imigyen e barlangi vonaton, többé válik a világ, de tudom is én, akarom-e hallani a dalát...

Néz. Szép szemével betakarja a földet. Halk ritmusa tüzeket éltet. Szelíd lüktetéssel irányítja a vizeket. S hisz oly csodákban, amelyben ember nem is hihet. Lehull hóruhája, zord kések szakítják szét. S a bitang újítók felszórják szerető jégszívét. Sima hófelleggel hívja testvéreit. Minden pillanattal fogy, de cseperedik... Egyre emberibb lesz, míg... be nem köszönt az ígért év.

Ó, hajnalharcos, kezdő őriző! Végre ketten maradtunk, meg a zord idő... Győzünk-e rajta, csak azon múlik, ahogy e két kéz összefonódik. Lágy alig-létező kezedet megfogom. S te valami földön túli erővel visszaszorítod. "Félsz?" kérdezed halkan. Én bólintok, s ott állunk szótlan. Ellenünk az idő hamarosan támad, de nincs olyan erő, ami közénk állhat. Jer hát, s az éghez súgd szavam: Veled maradok amíg csak tehetem, s az élet után megkereslek újra. S tudom, hívsz majd, így megtalállak.

Apró felhőbárány ásít az égi havon. Rá jöhetne már valami tavaszibb szezon. Mellette elfut egy szép angyali arc, de rá se hederít. S hagyja, száguldjon csak az az égi teremtmény, s lepjen be mindent az az égi szövedék, amit maga után hagy arany nyoma, az ég aranyló selyemfonala.

Hiábavaló választás

Még élsz. S Nézed, a magadon kívüli erőt. Őket, kik életednek értelmei, tán... de küzdeni, csak magadban akarsz. S másik oldalt a jövő ígéretei. S te választanál most... de csak rövid időre szólnak hűséges gondolataid.

Minden oly tiszta volt. Boldogság minden perce. Ahogy e Földre visszatérve, újra közétek állhattam. De magam valahogy még mindig nem állhatom, s látom, ahogy ti győztök, míg én egyre csak veszítek. Tán nincs is oly könnyű dolog, mit én egyedül képes vagyok, hogy véghez vigyek... Ily gyenge lennék? Lelkem mily magányos már rég, ahogy nem tudom, mire hol lelhetek, s ha rá is lelek, nem lehet enyém.

Feléd fordulok hát. De te nem vagy itt... tudom, nem is kérhetek tőled ilyesmit. Akármit is mondasz, én tudom. Tudom, hogy tőled semmit sem kérhetek... Mit tegyek hát? Múljon el nélküled a nap? A hét? Az évek? Melletted lenni, vagy csak kérni téged is félek. Ez már nem a régi. Már gondolataimra rólad árnyék vetül. S itt belül egész mást mond a szív. Valami homályos, keserű, de mégis a legszebb érzés.

Feléjük fordulok hát. Erős kezek repítenek az égbe. De makacsságom elengedni biztat őket. Vajh, képes leszek-e elengedni őket? Nem, soha!

Mások felé fordulok hát, de őket csak látni vélem, sokak elfelejtettek rég, vagy csak azt gondolják, amitől félek, hogy... de nem! Elhagyni őket tán fájni fog, de velük is csak miatta akartam lenni. De őt már nem lehet előttük szeretni. Félve bár, de hátat fordítok mindennek.

Csak egy-két percre, engedjétek, hogy elmenjek. Csak néhány napot hagy töltsek egy üres világban. Csak nyúljon hetekbe büntetésem e zárkában. Csak hónapok legyenek, mely elszakít tőletek. S a régi emlékek helyére az évek alatt újak jöjjenek. Felejtsetek hát. S legyenek boldogak, akárha nélkülem, évtizedeitek...

Kinyúl egy kéz. Rátapad égő homlokomra, majd törött szárnyaim óvón betakarja, s ahogy már nem létezik, teste rejtve marad. Csak haja borul szívemre, mögötte az arc elmarad. Mégis érzem, ahogy lehelete súrol, ahogy hallgatja szívverésem, s hajából egy csatt kihullik. S ő távozik egy néma öleléssel.

Oh, az a lány. Látom őt nevetve. S látom, ahogy előttem áll. Ahogy karomba foglalom, s ahogy arcán kiül a gyermeki báj. "Épp olyan mint ő..." suttogom halkan. De valaki mégis meghallja. Valaki. Talán csak a végzet, vagy a vezető, ki álmok mezejére léptet. Még látom. Még látni vélem azokat a szemeket, amikkel rám néz, ahogy felém integet. Még látom alakját, s mozdulatait, mik oly kedvesek nekem, de... ő már vagy még nem létezik. Csak képzeletemben. Csak én hordom magammal ezeken a téli napokon. S ahogy a nap ezüstös téli fénye megcsillan azon az arany hajon. Lehullik vállig, azon túl enyhén hullámzik...

Mindig is tudtam, hogy valami hiányzik. De hogy legyen most? Mért ily nehéz választani? Két ember között? Nem! S akkor? Két társaság között? Hát nem. Azt hiszem ez mind el van már döntve. Hol jól, hol még rosszul, de legalábbis kevéssé elrendezve. S hát mi a baj mégis? Nem tudjátok? Szemeimmel egyszerre két irányba látok. Az ember aki kell, az éjszakában van, de ami boldoggá tesz, mind a nappal részei. Barátok... de talán ellenségek így. Mindenki. Mert ők mondják azt, hogy Holdamnak fordítsak hátat. De talán igazuk is van...

Viszont önmagamtól nem tudom, mit tegyek a továbbiakban. Ha így döntök, s mégse tudom magam tartani, elveszik minden. S ha amúgy, őt, aki oly fontos, elveszíthetem...
Bárcsak elrendezné helyettem valaki... az életem.

Törött végzet

Törött életemen töprengek... talán van még igaz ígéret így is, hogy lelkem eltörött. Látni vélem... hangja száll a szél... elkapja egy dallam. Az éj. Ez éj miénk.

Kérném még. De hangom remeg. Csak ölelj... csak ölelj még engemet! Kérlek halkan. De tudom, te hallod. S te úgy hiszed, én tudom... ahogy a két kezeddel megölelsz. Nem vágyom mást. Még csak bőrömhöz se kell érjen. Mert ez éltet engemet. Vagy ha nem is, de ez nem hagyott...

De beszéljünk inkább másról. Valami hétköznapibb, valami kevésbé létező csalódásról.

Kezemet megfogod. Ne fuss el, kedves! S mint egy harmatból újjászület a tavasz. S a tavasszal a lelkem. E törött végzet, e megragasztott tárgy, de még az sem... csak törötten áll. Sóhajt a tél haván, s nyögi még a felhő, hogy minden ennyire, ily könnyen veszendő. S már csak azt mondom... Vesszen el mindenem! Csak te maradj meg nekem, gyönyörű kedvesem!