Az ember, aki fehér krétával körberajzol

Lám itt állok, egy újabb félelemből tett bűn után, s megvetem magam érte... s ő sem szeret, hisz már megint nem fogadtam el...

Láttad, ahogy hitted... de hogy történt valóban? Az érdekel-e? Ha érdekel, hát most megvallom. Hiába tettem volna másként, meg-nem-értéstől rettegtem. Nem volt más választás, vagy eléd rohanok, vagy a tudás alól magamat felmentem. S felmentettem magam, de azt mégsem tehettem, hogy hagyjalak elmenni szó nélkül mellettem. Ahogy éreztem hogy egyre közelebb érsz, csókom zsebre tettem, s feszült érzékekkel vártalak, s közben a szívdobogásba veszett minden...

Csak egy csók volt, s még csak igaz se volt, mégsem feledhetem. Szétesek, felkelek, s szívem kalapálásába fullok... már eszemet sem tudom, mikor volt ez másképp, hogy nem a szív irányított... Egy érzés, oly erős, mint a puszta létem, vagy még talán erősebb is volt az, áttörte az elmét, megbomlasztotta, s magamra hagyott a kínnal meghalni...

Páros sínek közé fekszem emlékeddel. Itt találjon rám az álom, itt hunyjam ki szememet. Mégis pusztán melletted lenni boldogság lehet, de ettől a boldogságtól, méginkább megijedek...

Emlékszem még a hangra, ahogy szívemen megcsikordult az ok nélküli szeretet, ami szembement azzal az érzéssel, amibe régóta menekülök. Egy olyan szeretetanyag volt, ami csak kifelé haladhat, vissza semmit sem vártam, s lassan kiapadtam. Hát ebben a csikordulásban valami elveszett, de nyertem is vele, ha mást nem ezt az álmot, amitől rettegek... de remélek is...

Remélem, hogy jössz még, hogy nem ránt magába a magányos út, s hogy az a közeli távoli pont nem szűkül tovább... s könny nem homályosítja el látásom, miközben töretlenül hiszek... benned.

Páros sínek közül fölkelek lassan. Elszállok egy új reménybe. S nem viszek mást magammal, csak mosolyod emlékét. De elég lesz. Egy magasabb férfi szürke kabátban lehajol a helyre, s testem köré villódzó árnyakat fest. A fehér kréta őrült módon csikorog az aszfalton... s már nem tudom, pontosan minek a jele is ez.

A férfi, aki fehér krétával elhatárol a léttől, nem más, mint az is, aki ott áll az élet és az álom küszöbén. A fehér alakzatot, már csak a hó mossa el, amivé holnap, tudom, válnom kell. Nincs más választás...

Csak ha hóként hullok vissza, s halkan elolvadva a párkányon nézem majd az ablakon át, csak akkor fogom tudni felidézni, a végtelennel felérő mosolyát. Nekem már több ajándék nem kell, több nem is lehet. Talán csak annyi, ha megértenéd. Bár ez túl nagy kérés, hisz magam se érthetem, de értsd meg mégis legalább a szándékot, a hogyant... de a mi is megteszi...

Csak egy csók volt semmi több, de érzéseimet mondta el, s habár azt nem mondhattam, hogy százméterekről, neked háttal állva ismertelek föl... De lehet, csak oly erősen hittem benne, hogy még ennyit kaptam az élettől, mielőtt hóvá váltam, hogy leüljek ablakodban.

Rózsasziromfragmentumok

Egy nagy vörös rózsafej hullott le tegnap a száráról. Puhán az aszfaltra esett, s szirmait a szél szerte hordta...

Mint kitépet füzet lapjai, úgy hevernek most előttem. Melyik a külső, hogy volt az öt-többszörös kör, már ésszel fel nem érem. Nem rakható többet össze, nem lesz újra egész. Ha elvesztette fejét... Ha megbomlott az elme... Már nincs olyan kéz, ami visszaállítsa azt. Mégis megpróbálom összeragasztani most könnyszerű csillagporral...

"Miért vagyok most itt? Miért nem lehetek valaki más? Mik ezek az érzelmek? Honnan erednek téves nézeteim? ... Ki a kérdező? Van-e kérdező? Ha nincs kérdés, hová tűnt? ... Önmagamra hogy találhatok?"

Megérteni és kérdezni akartam, de minden kérdés szertefoszlott. Hitem megtörten a hamuba hanyatlott, s lassan mélyére süllyedt. Nem tudtam hinni, holott iszonyúan kellett... kellett a hit, jobban, mint a levegő. De talán inkább menekültem volna ebből a testből. De most már abban se vagyok biztos, hogy valóban e testben vagyok-e... s hogy én mozgatom-e... hisz annyit folyton nélkülem jár s remeg...

"...értelmetlen remegések rázzák testemet. Kín fut végig ereimben... kín fut ereimben, ahogy kettős erők küzdenek bennem. Vágy és félelem, e két mostohám van nekem... "

S mindenben ott van a vágy, s ott van akkor a félelem is. Most például e kapu mögött rám tört a vágy, hogy ide kerüljek... nem baj, hogy nem lehet, nem baj, hogy az nagyon rosszat jelentene... csak vágyok egy kis törődésre, mindennapi érezhető ok nélküli szeretetre. Csak vágyom, hogy rám kiáltsanak, hogy rakjam már magamat rendbe... mert a pátyolgatás és simogatás nem segít azon, kinek ily rongyos a lelke. Azon gondolkodom, mi tartott engem e pályán. Bizonyára anyám volt, a maga féltő szeretetével, vagy az hogy a világ valósága az én szívemig sose ért fel. Kérdések zajában mindig volt válasz. De mára kiapadtam, megszűnt a csatorna, s magam maradtam... ettől lett hirtelen minden sokszorozottan valóságos...

"Térdem lesz virágod.Ezt súgta a fénylő szobor neki , s ő hallotta, mert volt füle, mivel meghalhatta... s a fülnek teste is volt..."

"... már az ő alakját is elfedted, elé álltál, s lám itt vagy. S csak bután mosolygok rád. Győzelem, siker... hol vagy? Úgy vártam már... úgy várom zöld szemű idegenségét... egyetlen vágyam, minden percet kiélvezni közeledben, mégis menekülök szemed elől. Mert ha meglátnád a tüzet szememben, félnék, hogy nyomban elszenderül... Látszat-emberként állok előtted láthatatlanul... Mi értelme van ennek az egésznek? Honnan ered ez az érzés? S miért éppen veled? Ki vagy te? S van-e olyan szép s kínzó zöld szemed? ...első ránézésre szép messze-barna... hangod mégis oly édesen szól. Oh, ne sóhajts, mert meghalok! ...gondolatban folyton kezedben vagyok... "

S megint rád gondolok, s a bordó szőnyegen fekvő emlék-alakodat figyelem. Távolból figyelni... csak ennyit tehetek? Közelebb ha megyek, vágyak kelnek fel, s félek, megszakítják az elmét durva kegyetlenségükkel.

"... vágyakozva nézek rád. De a vágynak nem engedhetek... Alig bírom már a gyeplőt, kicsúszik kezemből. Mint a vízözön, kimos belőlem minden mást. S félelem gyúl mindezek mögött. Nem bánthatlak, s engem se bánts, több sebbel már nem élhetek... kitépném szívemet, de szerteszét fut a sok gondolatfoszlány. Szívem már nem élő anyag, húsból léte nincsen már. De gondolati szinten még szörnyen fáj. Bensőmet a helyén forró sav marja... "

S gondolataim széthullanak, akár a kérdések. S hiába toldozom-foldozom a mondatokat, néhány betű és szócska végleg elveszett. Már se vér, se víz, se könny nem ragaszthatja meg. Nincs már oly benti, beáramló sem kiáramló erő, ami engem egy láncra fűzne. Ahogy fekszem, s várom hogy a szédítő erő elüljön. Újra csak azt az alakot látom meg. Nincs oly fényes aranyhomlok, ami megállíthatná, hogy visszatérjen...

"... Kezem kezedbe teszem, de kezed eltűnik, s kezem átfut rajta..."

Tudja, hogy csak illúzió... mégis úgy akarja... meg kell állítani? Nem tudja... nem akarja... s bár tudja elmúlik majd, erősödésében szörnyen megzavarja... Ahogy erősödik az érzés, s mégis félek a közeledbe menni. Rá se nézve örökkön ölelni? Mily borzadó látomás ez itt?

S lám ők is csak olyan gyermekek, mint én magam. S a zár se nagyobb, a falak se sokkal magasabbak... Mégis bent rekedtem. S e gerincemet csavaró érzés... vagy épp az égő fül és torok, ahogy a mantra szítja. Rekoncenrtációm igénye egyre erősebb lesz. S terelő szavai között a tanítást igyekszem megragadni. S mégis elengedni, mert megragadni nem jó... de a tanítást most mégis megragadom még... s csak ha ennyi is a biztos pontom... akkor is több, mint reméltem... először az álomból szabadító, másodszor a fekete kutya s végül még néhány hasonszőrű bölcs diák. De elég lehet-e? Bármi is...

S hogy szűnik meg a beszélt, s a gondolt én, hogy végül minden csak a cselekedet, s tudatállapotok váltakozása... s hogy folyik el a jelen az elmúlásba? Amikor már végleg nem értem, hogy milyen érzések törnek föl, és honnan jönnek... s állandó zavarban élek, nem tudom, kinek mit kell mondanom... nincs szavam, nincs hangom... lassan rám nehezülnek a feladatok súlyai... de ez valahogy megnyugtat... csak házi legyen végre... csak egy kis kötelezettség, ami maró savgömbömből kiránt...

A halott rózsaszirmok még sokáig illatoznak, színük is nehezen fakul el. De mégis belátható hogy halottak, s sehogyan sem élesztheted már fel.

Véres a felhők alja...

 Véres a felhők alja, a hajnal dereng odakint. Bent fény van, cselekvésre int. De valami átmar még a tegnapból...

Kín minden lét szívemben. Az enyém is, s tiéd is. Tüzes savgolyójával éget lyukat a szívcsakrába. Szenvedés minden. Minden remény kihunyt. De akkor mi éget bent? S hová vezet az sötét alagút.

Megyek előre a falat tapogatva. Ez az élmény nem új már nekem. Tudom számtalanszor megtettem már a sötétben ezt az utat. De a végére sosem értem még eddig.

Sikolyt ránt ki mellkasomból a szépbe hajló álom. Hajad textúráját mélyen emlékeimbe zárom. Oh, csak egyszer érne el kezem! De nincsen remény erre, ha továbbra is magam maradok. Hát holnap más leszek...

De hiába jő új nap a napra, holnappá sosem válik. Kezem közül képzelt alakod ködszerűn kimállik. Ében sziklákat néz egyik szemem... félek... s futni kezdek. Bár ne menekülnék. De félelmemen nem győzhetek.

Még nincs elég erőm magam ellen, de ahogy én erősödök, úgy erősödik ő is, ártó szellemem... félek, egyszer meghasadok. Félek, hogy eltűnik a határ, s nem lesz több véges vagy végtelen...

A függöny lehull. Egy eszményi alak áll ki délcegen, de ahogy pereg a homok, könnyeibe hull hirtelen. eltűnik, s csak a pusztaság marad utána. Most mi legyen? Maradjak, hátha visszatér? Vagy hagyjam hátra őt is?

Látom, ahogy összeestek, de nincs erőm már magamat sem tartani... adnék kezet, de csak két kezem van... egyik tűt döf idegeimbe, hogy stimulálja a testet, másikkal a másik énnel viaskodom folyton, mert mindjárt elragad...

Kezemet, ha több lenne, nyújtanám feléd... de fogd csak meg szívemet bátran, vagy kapaszkodj molyként a hajamba... bármit is teszel, csak ne add fel. S addig talán én se hátrálok... s egyszer talán, ha elég időt várok... új erőre kapok én is.

Kigyúlnak a felhők, narancsos lánggal nappallá égnek. De én még mozdulatlan gondolattal a tegnapban időzve, hallom kiáltásait a visszatérőnek. Születésre ítéltek hát téged is? Ha gyorsabban megy tán, ránts magaddal engem is...

Végtelen bordó szín között...

Megcsillan szememben a szobor mozdulatlanságán... csupán egy vigasztalan árny, mi átsuhan... nyughatatlanul, pörögnek a gondolatok... még emlékszem, még látni véllek, ahogy ott fekszel, még tudom...

Felejteni akartam, de mégis friss még az emlék, s ha éjjel arcodat látom, már nem tudom, mit tehetnék... a zuhanást hogyan állíthatnám meg? Kötél nincs, de ha van, mégis enged...

Mint valami könnyed láng robogott el mellettem a tétova s ostoba emlék... barátságról és nem kért szerelmekről már a szarkám is sokat mesélt. Mint a kártya is tudta már, elvesztem e percben, mert hagytalak elmenni a párhuzamos sínen. Vágyakat fojtok. Mindet kiírtom, már nincs sok hátra. De épp ezért vagyok most így félelmeimbe zárva. Keresve a keresetlent, megint egyedül maradtam... Istenem volt Ő, oly eszményivé tettem, neki áldoztam... vajon mással is megteszem... ha nem, mi lesz ezután? Hisz Ő már nincsen.

Megsimítom a szőnyeget, pont ott, ahol feküdtél. Szinte látom és érzem. Itt voltál, mégis közelebb nem lettél. Egyedül miattad nem tudom, most mit tegyek... a nem e földi vágyak már nem érintenek. Elszakadtam végre, de újabb béklyók kötnek. Szívembe markoltál, s jaj, végleg eltörted. Ahogy szemembe néztél sikítani tudtam volna. Oh miért? Miért vagyok ilyen ostoba? Már megint nem látom a valót, oly ködös minden... pedig már oly közel voltam, hogy felébredjem.

Végtelen bordó szín között gondolatban közeledbe mentem, hogy szívem melegével átöleljelek csendben. Csak halkan, hogy senki se hallja, csak az én fülemben csengjen... könnyeim visszhangjával mást fel ne keltsek...

"Ne menj még! Ne tedd ezt velem!" S rohantam gondolatban át a végtelenen...

Karodba zuhannék, mert testem kimerülten alig-alig engedelmes, de nem tehetem. Hát vonszolom magam tovább, nem nézlek, mégis látlak, ahogy jössz mellettem. Nem volt ennyi őrült gondolat, akkor még nyugodt voltam melletted... de talán csak azért, mert az éjszaka gondolataiban már mindent megtettem...

Nélkülem szállsz föl, de nem mehetek most veled... hisz magam se tudom, mit tennék így veled. Ha elvakulok, s mást nem látok, csak a szemed. Félek évekre elvesznék, s semmi nem szabadítana meg.

Miután elváltunk, s a napfelkelte színei is lassan eltűntek. Valahogy mégis látlak... de nem is csak egyet... E káprázat nem rémít, csak furcsállom, hogy mindenhol te vagy.  Kezem mögött nevetek, mint az éretlen tinilány. Mi folyik itt? Kérdezem magamtól, de nem úgy, mint aki feleletet vár...

De most már tudni vágyom. Vagy csak megérteni ez érzést, mi felnyársal. S köhögök reménytelenül, mondanom kellene valamit, de mi az? Mégiscsak őrültség lenne, vagy nem?

Befészkelem magam a helyedre a bordó takarók között. Kedves nevetésed hallgatom, s szemem lehunyva látlak. Talán arrébb is megyek, mielőtt azt találnád mondani, hogy a helyeden fekszem...

Mi az, mit fogok most? E vas, e túl nehéz lánc szívemre szorul. S az arcomon lévő szenvedés csak víg tündértánc... ahhoz képest, ahogy belül fáj. Az eloldhatatlan béklyó, mit az érdekedben és önként csatoltam föl... szorít, s hiába orvoslom a fájdalmat még erősebb fájdalommal. Nem segít már a régi praktika. Térdemre hullok zokogva, ahogy a Nap fénye rám vetül...

Valami kedveset akartam mondani, valami szépet vagy jót, amitől szíved felderül. De csupán csak álom maradt minden, s tőled messze rántott az örök félelem, hogy másoknak csak ártok.

Kétes ősz

Eljöttél hát szép októberem, oly sok reményt szenteltem neked, s oly sok főt hajtottam előtted. Délceg nyakakon ringtak mind, oly szépen és oly kihívóan, hogy vér és könny hullott miattuk. Nem tudták, még nem tudtuk.

Kényelemhez mérten foglaltunk helyet öledben. Szeszélyes hangulatoddal fertőztél minket kétségek közé. Eldugítottad légutainkat, s tüdőnkből mily gyorsan szökött meg a levegő. Világokon túl érő sóhajjal, új reményt loptál keserű szívembe.

Vértől csöpögő plafonról hullott a vörös könny szememre. Az idő mintha visszafele peregne... s úgy rettegek, talán én fordítottam meg. Mily gyorsan peregnek a szemek. A gödör kiássa magát, s ím feltárul a múlt percről percre előtted. Így rezegtettél már a múlt évben is engemet. Tudom már, hogy nem lehet... hogy nincs új, csak mindig a régi. Újdonságtól félni? Vagy épp e sötét körforgástól rettenni meg...

Megtorpantam. Ültem, s mégsem ültem. Gondolatban futottam vágyaim elől. S fáztam tőlük, igazán remegtem. Te voltál mindig, ki szememet kikezdted ezernyi színeddel, vagy éppen csillanó és erőtől dagadó szőlőszemeiddel. Tudtam, nem bízhatok, mégis vakul hittem benned. Nem tartott soká, és gyümölcseid álmaimba szőtted. Apró kis szőlőmagból fakadt tán ez az álom is. Egy, akivel szót se váltottam még, mégis elvezethet valahová szerinted...

S milyen érdekes, most itt ülök mellette, akit álmomba loptál. S azon a felemás zoknin, ahogy tűnődöm, egyre közelebb nyomul. Már érzem a térdének ívét burkomat tapodni. Mit tegyek? Most nem jöhet senki se közel. Egy kedves arcra gondolok. S telnek és múlnak fáradhatatlan a napok. De ahogy magamat kínzom, én egyre fáradok. Le kellene állni ezzel a szerrel. Pedig oly édes, oly sok jót hoz a pillanattal, de már el is illant. Nincs más csak a kétely, hogy soha-de-soha nem érhetem én el.

Elérhetem-e? S baj-e, ha nem? Mivégre tanulok hát, ha béklyóim le nem vethetem? S ha valahol mégis, egy elkövetkezőben a megismerést ízéből építhetem a lényem... akkor talán ez sem hiábavaló. Talán megéri küzdeni. De ellened, oh aranysörényű ősz, mit tehetek mégis? Gazdagságoddal megveszel magadnak mindig. Hogy hunyhatnám be szemem rád? S ha be is csukom szemem... az érzésem irántad megszűnhet-e?

A szerelem lombja is lehullik...

Eljött már az ősz. Harsány színeivel szorongatja lelkemet. Ködös-borongós jelleme, nem bánt, azzal egyesülök. Sárgul a lombom, szemem vörösbe fárad, ahogy próbálok elérni még egy utolsó menedéket nálad.

Nincs megváltás. Nincs más menedék. Csak ha most háromszor leborulok a három ékkő előtt. Tudom, nem azért mert ősi, s nem azért mert a bölcsek mondják... csak szól egy túlvilági hang. Engem szólít? Vagy csak én hallhatom. Némán ásítozik az utolsó fénybogár a plafonon. Ölemben és kezemben nyolclábúak keresnek menedéket. S ihol e négy madár, mint a négy pap az áldozatnál oly áthatóan körülugrálnak. Nekem most a szürke galamb a néma pap, a delet elűző, kit utoljára pillantok meg. Szarka és cinke tán szerepet cseréltek. Nem tudom, melyik mormol, s melyik énekel, de mindkettőtől mosolyra nyílik arcom. Dalukat most befogadom. S a tettek madara is mögöttem pöröl. Makkokat áldoz, majd fejbe kólint velük... de mégis valahogy ettől a közelségtől vidámnak tűnök. Ezt a helyet szeretem.

S ahogy a pad oltárrá válik. S önmagam áldozatként elégek. Talán csak ennyi kell, hogy hozzám adjon vagy elvegyen. De az ismeretlenen, nem lelem individumomat. Elvesztem. Megszűntem mozgó lény lenni, észrevétlen tárgyiasultam. S csupán szelíden hullámzok mint a tenger, vagy verek még egy takk-ot a romokba. Mint holmi óratorony mit a sziklás partra állítottak... magányosan, vagy megfogyatkozva... Keresem a kereshetőt, de nem tévedek már sehova. Elnémult az eszme, kifakult a zord hit. S nem találom már oly szilárdnak a régit. A régi test elhamvadt, megfakult a régi jellem, a régi társak meghaltak, s kihunyt a régi szerelem.

Konvenciók valósága töpreng önmagán. S tudom már, mért nincs kérdés, tudom, mért ily kínzó a magány. Énre eszmélve fulladozni kezdek. A fogadalmat megint megtörtem. Hát ilyen vagyon én, egy rossz ember? De a kérdés újra elhal, ekhója sincsen. Csak némán a habokba hullik, ahogy egy fuvallat lesodorja innen.

Félek még. Kételkedek még. A kör még nem szakadt meg. A lét csak pörög. Tán megszakadok? De mégis megyek, ha bizonytalanul is, az ösvényen előre. Mily szépek a fák, ahogy emberi kéz rendezte ligetbe folynak. De szép ám az erdő is a maga rendezetlen rendjével. A lomb sárgul már, ahogy őszbe vált a táj. De nyílnak még az estikék, reggelente vezetnek engem. Este a telihold látomása mutat utat. S egy emlék. Néha még bevillan agyamba neved, s olyankor a lehullott lombbal gondosan betemetem.

Ha eljön az ősz, így van ez rendjén, hogy minden lombtól búcsút vesz. S a szerelem lomba is lehull, mire eljő a tél. S a tél hava a lombra gyászszínt permetez.

Merre sodor a szél?

Szédülök. Nem találom a csendben önmagam. Hiába figyelek befelé, nyugalmam nem lelem, a gondolatok nem szűnnek pörögni. S hiába figyelek kifelé, mert a szél nem hallható, elnyomja az ének és a külvilág zaja. Keresnélek e csöndben, de nem ez a feladat, amit kaptam. Keresnélek, de nem lellek az örök létforgatagban. Merre vagy most, kérdezik. De csak bizonytalanság felel valami halk bizonyosságot holléted felől. S a gondolat őröl, hogy esetleg... valamit elkövettem. Gondolataimban most téged kereslek.

Feléd sodor a szél, s nem tudok tenni ellene. Mégis kiállok, s elsodor. Hagyom... S hiba-e? Még nem tudom. De most nem is érdekel. Vágy szele tán. Most, hogy nem keresem, feltámad újra. S ijesztő sóhajával a te nevedet súgja.

Elbizonytalanodom. Már megint nem vagyok jelen. Múlton töprengek, s valamely nem létező jelenen. Magamat ostorozom, egy apró kis botlás miatt. De ilyenből mostanában több tucat akad. Hogy lehetnék mégis jobb? Hogy gyakorolhatnék helyesen?

Gyakorolni minden nap a jelenlétet, s türelmet magam iránt. Most fogadalmat tettem erre. Fogadtam, hogy jó leszek, éber és együtt érző. S tudatom művelem. Káosz? Mégis mindennél több vagy nekem. Átláthatom-e vajon? Lehetséges-e? Folyton csak kételyek tolulnak fejembe. S nálad is félek, hogy elfelejtesz könnyedén. Különben nem bántanálak... már most az elején.

Azt hiszed, akad olyan gondolat, ami nem látszik azonnal arcodon? Azt hiszed, tényleg hiszed, hogy nem tudom? De az érzések nem ily könnyen lépnek át a szem kapuján. Tárd ki hát a fülnek titkaid. S ha nem, az sem baj. Futni sem szégyen. Én is futnék. Futok. De mégis megállok, hogy dobogó szívem egy kicsit lecsendesítsem. A szív már lassul is, de a gondolat nem áll meg. S mint olyan, mérge lesz e testnek. Érzem, ahogy testem legyengül, s ezer kór ront rá, s harcolnak a jogért veszettül... e test birtokáért.

Zöld szemedben hiszek. Álmaimban, ha látlak, leborulok előtted... hogy neked is fogadjam, hozzád mindig jó leszek, s kereslek mindenhol és mindenkiben, míg el nem érlek.

A kéz, ami kiránt a forgatagból...

A létkerék forog, beőröl, maga alá temet újra és újra. Kezemet megfogja egy ismerős kéz.

Végtelenül nagy térben porszemnyi magam szélviharban megrekedt. Mindig ugyanaz a pillanat jelenik meg lelkemben. S az ikertest melegét keresem. Várva, hogy minden a régi legyen... De lehet-e minden a régi? Az érzéseimmel hogy lehet békében élni? Mikor folyton háborúznak azok egymással is... fel-fellázadnak ellenem. Egy ismerős kéz megragad, hogy felsegítsen.

Néma ölelésbe merevedik a világ. Nem tudom már magam se, hogy jutottam idáig. De talán nem vagyok az egyetlen, aki lelke mélyéből fázik, ahogy maga dugájába dől egyetemes egyedüllététől. Az ember hisz mint olyan, egyedül való. S mégis társas lény, ettől olyan ambivalens. Oly erős a függés. Megfogom kezét, mely értem nyúl.

Az érzelem mögötti értelem fellázad, de mégse utasíthatja el a vágyat. Az éjszakai égbolt űrje kitárul előtte. S mint egy új ajtón, belép a megnyugvásba. Nem kérek többet, csak tested melegét, csak azt a megnyugtató érzést, ahogy átölel e kéz.

S önzésnek érzem... amit kértem, nem helyes. S mégis a végsőkig elmegyek. Mondanám, hogy ne hozz zavarba öleléseiddel, mégsem teszem. Elhalkul szavam, mely helyre tenni akart, s már magam sem tudom, mit teszek. Mégis mint minden tettnek, ennek is következménye lesz. De ahogy érzelmeimet sem, ezt sem irányíthatom. Csak hagyom, hogy kezed átöleljen.

Végre elmúlik az a fojtogató érzés, hogy mindenki eldobott. Csöndesen mosolygok belül. S lassan minden egy álomvilágba kerül. S érzem legbelül, ez nélküled nem lehetne így. Ha kezed nem fog meg, hogy felrántson újra, még mindig ott feküdnék a létkerék alatt...

A létkerék forog, őröl megmásíthatatlanul. De ellene kiállok, kilépek a szédülésből, hogy kívülről is megszemléljem magam. S téged is, ki karjában tart... de mielőtt megtehetném eltűnsz újra a nagy forgatagban.

Szárnyavesztett ember

Csendesen leültem, de szívem el nem hallgatott. Hiába lassítottam légzésem, nyugodt birtokába nem fogott engem az üres szoba. Szám összeszorulva, víz után áhítozva porszerűvé mállott. S nem tudom már, hogy ki is merült fel képileg, ahogy előttem állt ott...

Még mikor az ébredés órája közel sem volt, ismertem arcodat. S most vetítem érzéseim furcsa emberalakok mögé, s már mindenkiben látom azt a vonzó álmot. De nincs ott. Senkiben sem találhatlak meg. Még vagy már nem létezel...

Ha még... megteremtenélek most. Születésed mégis önmagában kínt hordoz. S a puha fények reám hullnak. Egyszerű sóhaj a lét. S már nem számít, hogy meddig tart, de megteszem. Megalkotlak minden erőmmel...

Ha már... akkor nem tudom, mit tehetek. Mert téged, nem tudok mit tenni, de halálban is szeretlek. Észérveknek ellen menve elsuttogom rég ki nem mondott neved. Megidézlek kóbor lélek. Visszaidézlek tégedet.

Mert nélküled oly magány mar, amelyhez hasonlót még nem éltem meg. Nem vagy, de mégis tudom, hiányzol. Fekete sziluettedet látom, valódi alakod csak képzelem. Értelem megszűnt. A lét bolyong, de nem talál válaszra se írásban, se hangban. Mikor kérdés sincs. És semmi sem bizonyos.

Szárnyavesztett madár ez a gondolat. Leül az üvegtetőre, s ott megpihen. Egy percig kopogtat, majd elhallgat. E kis csönd kell nekem. De mégis őt várom, őt figyelem. Szegény szárnyavesztett madár. Sőt... szárnyavesztett ember. Vér csurog le görcsös csonkjain, a valaha volt angyalságának hírein. Végtelenbe zárja titkát, sebeit rejtegeti, eltakarja, de arcára kiül a félelem és az elhagyatottság. Örök rabság neki e test. Sosem ereszti, folyton körbe fogja. Fellázad-e ellene?

Idővel tán a szárny is kinő újra? Hogy felszállhassak az emberi világon túlra. Meglátni az igazi valód, s minden arc mögött a semmit, a szertefoszlót. S akkor talán én már nem leszek én. De már ezt is elfogadtam. Ha megszűnök én lenni, valami módon mégis jobb leszek, mert erre törekszem, másképp nem élhetek. S ha mégis rosszra fordulnék, a te kezeddel ölj meg, mert neked fogadtam e percben, hogy jobb leszek.

Megmásíthatatlanul összefolynak a képek. Arcok és ízek. Fiatalok és szépek? Ahogy megjelent, valami elindult bennem. Megint szemedet véltem felfedezni mandula szemében. Szívem összeszorult, megfagyott a vérem. Haja illatára még most is emlékszem. Milyen érzet ez, s milyen idő? Tudatomat hiába próbálom összerendezni most. A szoba üres. Csak a füst emléke száll. És puha gyertyaláng-képzet remeg. Fényét ontja belém, s homlokomba üt forró szeget.

Az utolsó óra

Az utolsó nap is eljött. Éreztem már ereimben, a végső óra közeleg. Veled többé ne fájjon a szív, ne is álmodja már meg nekem... kitépett tollszárnyaidon emberi vér csörgedez, glóriád is lerántottam, csak ördögi szarvad tartotta látszat-karika volt ez.

Mit tehetnék még emlékeddel... már fogaimmal, tőrökkel, s könnyekkel szabdaltam széjjel mind. Mégis újra beköszönnek. Nem szabadulhatok. Rád gondolok. Tiszta szeretettel... boldogságod reményével, de keserű a víz már én nekem.

Keserű vizet iszom, s keserű vizet könnyezem. Megromlott nekem a világ. Kínzó mérgem lettél, szerelem. Mégse ölsz meg. De erőt sem nem adsz már. Éljek vagy ne éljek? E kérdés is ostoba már. Se jó se rossz. Közönyömben nem lelelem a választ. S nem lelem a boldog napok képeit sem. Mi volt az előtt? Hiába kérdezem.

Mi volt az előtt? Régebbre gondolok, de csak újabb függönyök omolnak elém... nincs...nem lehet. Nincsen már előtte semmi. Nem is léteztem tán. Nem is fontos.

Nem is vagyok már magamnak se fontos. Hát másnak minek lennék? Üvöltő létetek nyílik és zárul. Körülöttem összeforr. Hangok, szagok és fények engem mind zavarnak. Hová legyek? Mi legyek? Azt hiszitek, ez aggaszt? Hogy legyek? Miért legyek? Előrébb való mindez. De válasz nemigen van meg hát... csak ezt hallgasd még meg...

Hallgasd meg utolsó kiáltásom feléd! Tárd ki karjaid, s foglalj belé. Ha utoljára is, de mosolyogj rám. Még ha fáj is, hogy magamra hagytál. Tudom, nem a te hibád. Mégis...

Mégis, ahogy a nyár őszbe vált, a könny szívemből megszökik. S minden darabokra hull. Őrület szelét érzem. Mégsem tudok tombolni. Vagy nem is akarok? De nem tudom... érzem, hogy belülről ez a méreg mar. Mégse öl meg. Mégse ad már erőt.

Nem ad már erőt a sok szép jelen. S új reményem is csak balga szenvedés. Kiutam merre lelem? A lélek megnyugodhat-e? Eszem realitását helyreállíthatja-e egy hely, amely erre hivatott? Vagy vagyok annyira más, hogy rajtam már nem segíthet ez sem... Ha tudnám... bárhol lehetnék, csak nem itt. Ez itt a tudatlanság tengere.

A homok lepergett. Eltelt hát az a rettegett utolsó óra.

Ikerarcok

Egy napon mentem, s csak mentem, s néztem a körülöttem elhaladó kettőzött képeket. Mintha tükörbe mártották volna a világot... mindenből s mindenkiből kettő volt. Kettőt reméltem magamból is. De nem... magányosan mentem, senki nem volt velem.

Ellenem fordult ez a komisz világ. Pedig mintha figyelmeztetne önmagunkra... vagy látomás csupán?

Lelki tükrömben ikerarcomat figyelem, ahogy gúnyosan nevet ijedelmemen. Szép arcvonásait most eltakarja a gonosz, amit elmart lelke szült a félelmeiből.

S saját félelmeim erednek útra. Menekülök előlük, de feltűnnek újra. Bal szememet letakarom, de már a másvilágra tárt gondolat sem segít. Senki nem akar...

Senki... vagy mégis?

Újra megnyílt egy kapu, egy sovány remény. Aprócska révület kis őrülettel fűszerezve meg. Csitíthatatlan rajongással fordulok felé. Örülök, hogy újra itt van. Csak emlékeim forgatják rám szikrázó vérvörös szemeiket. Vágy ébred tán? Vagy csak a vágy emléke. Szél... s ez a szél mindig jele volt kettőnknek. Most mégse vagy itt, csak véredet ízlelem. Homályos aggyal suhanok végzetem felé. Saját hasonmásomat mégsem lelem.

Ikerarcok suhannak el mellettem most is. Ahogy távolodsz, az emlék is elszakad. De egyre inkább fontos vagy te magad. De nem tudom, még hogy mondjam el... tehernek érzem magamat. Erőtlenül lehanyatlok. Jő százezer gondolat. Tudom, értem, mi taszít el. Érzem magam egyedül. Boldogságnak árnya elér, mosoly nyílik szívemen.

Ezt a boldogságot te hoztad most el nekem.

Asztr Álom, avagy a félelmektől való szabadulás

Különböző korokban ébredek. Életem korait és csoportjait régi ismeretlenként végigjárom. Az ésszel fel nem érhető falak közt osztálytermekbe zárva, nem lelem a helyemet. Ismerős arc undorral fordul félre. Vagy egykedvűen, öröm nélkül köszön. A vonzalom mentesség kölcsönös. Megyek vissza előre. Megszokottabb helyemre. De mit és kit találok ott, még nem is sejtem. Tudom, ennyi fiatal közt valódi koromat fel nem fedhetik. Mégse tolong szívem felett biztonságérzet.


Mint ki valóban bűnös, megtörik, ha rab. Félénken szól a mellette ülőnek. Papírjaik összekeveredve. A jegyzetek közt csupán rajzait ismeri föl. Az írás bizony már nem övé, számára a különbség megfejthetetlen.

S legelőre érve régi barátra lel. Az fel se néz úgy köszön. Látszólag nem ismeri őt fel. Öröme egyedi. De bízik benne, hogy valóban csak a másik nem ismer most rá, ebben az új alakban. Leül mellé, de az a dolgok esetlegességét taglalja. Érveit sorolja, miért ne csatlakozzon. A hajtogatható pad már tényleg a mélypont. A tanár keserűen szól, hogy rosszul hajtogatja, mert ennek bizony megvan a módja. Tudnia kellene. A düh ragadja el. Kiabál, hogy ő mily rég nem élt, s hogy ily fényes, ily új, ily hajtogatható asztalt először tart a kezében... ő csupán a billegés megszüntetésére tett egy próbát.

Mint mondtam a düh keríti hatalmába, s maga dönt úgy, hogy kimegy felfrissülni. Megmosni az arcát mégse jut el, mert illékony léte az osztálytermen kilépve füstként száll el. Az ajtó a hátsó falhoz közel. Ő a hátsó falnál. Újabb ébredés, észlelés. De mégis más.


Mintha test nem lenne már. Nehézkes légben suhanok. Más tárgyakon és lelkeken lendületet véve. Őrületben lebegésem közepette meglátom a tanár alakját. Nagy tudású ember az. Engem is biztosan lát. Oda kell hát jutnom- minden áron- hozzá. A rám sosem túl jellemző szenvtelenséggel tiporom az ott ülők lelkeit. De mind előrébb kerülök, annál súlyosabb és fájdalmasabb asztrálbilincsek csatolodnak képzelt lábaimra. De már közel a cél. Kínjaimban vergődve kezemet kinyújtom felé. Nevét kiáltom. Pár hasonszőrű nevű érzékeny lélek berezonál rá. De ő nem felel. S nem adja jelét, hogy lát. Nevét újra kimondom, s reményemet megmarkolva kirúgok mégegyet. Az első ablak nyitva van, de nem ettől tombol velem szemben a vihar. Hisz már az ablakok közötti falról elrugaszkodva, annak háttal állok. Megint nevét kiáltom harmadszorra is. Szabadíts meg! Hangom elillan s elhagyja a termet. Oh, mester, szabadíts meg! Könyörgök némán. Csapdába esett lelkemen kívül más nem hallhatja ezt. S ő mégis egyenesen reám néz.


Szabadíts meg! Kiáltozik kétségbeesetten. De nem mozdul senki, csend van a teremben. De egyszer csak a nagy tudású a szemei közé néz. Szabadulást remélsz? Valóban ezt akarod? Kérdezi, s egy öntudatlan meghökkentő pillanat után. Kezét erősen az asztráltest mellkasi részléhez koncentrálja. Nagyot lök rajta. A lábadat is oldjam el? Kérdi szelíden közben.

Valamit még kérdezz, de a meghökkentő erő, ami a szívemre feszül nem hallatja meg velem. Csak döbbenten meredek reá. Még megköszönni sincs időm. Mert hirtelen szabad leszek. Az ablakon át. Zuhanok. A híve vagyok. Szívemen még érzem a szabadító kéz szorítását. Szememet becsukom.


Tea. Hall egy halk hangot a távolból. De még az álom visszahúzza. A súly a szívén. S a bilincsek vöröslő emléke a lábán. Még néhány pillanatra a szabadesésbe merül.

Szivárványár

Lassú keringésben az égen egy felhőkör mókázik. Nincs számára nagyobb öröm, mint amit e hecc adhat neki.

Napsütésbe révedek. A kék eget kémlelem. Elképzelem, tán a te szemed is ilyest lát. Csak nem bebörtönzött üvegfalak mögött. A te szemed ha akarja meg érintheti a táj.

Napsütésből csepergett, s hamarost zuhogni kezdett. Elszigetelt érzékeimmel bámultam a megszakított világot. A napfény és a víz e különös játéka engem mosolyra fakasztott. Tudtam jól, hogy ki kell mennem. Szabadulnom... máshogy közeledbe se juthatok. Oh, szép reményem, te tisztaszín szivárvány... jöjj el hozzám, újítsd meg lelkemet, s légy támaszom vagy vigaszom! E kettő egyremegy.

Halovány arccal kilép a zápor terére. De hamar kacagást fakaszt e helyzet belőle. Örül-e? S hogy minek, ha igen? Nem tudja... De szeme előtt megjelenik a szivárvány oszlopja. Behúzódik hát tövébe.

Gondolataim messze járnak már. Az eső elmosta-e vígságotokat? Hogy arra egyáltalán esik-e? Esett-e? Halkan befordulok, s azt sem érzem már, hogy az eső az oldalamat veri. Feltámadt a szél. Minket sem kímélt. S az ár már elérte cipőmet. Vízben állok. Tán magam is ív lettem, csak nem az égen... mint ez az oszlop itt, mi lehajlik, ily szépen. S színes félkörrel zárja le a menekülés útját.

A jelenség rabláncra fogja, nem ereszti szemét. De lassan erősebb lesz a vihar, s bezárja ablakát az ég. Felhő övezte magasokból nem vetít le már az ég neki új mézesmadzagot. De mégse mozdult. Csak ázott és fázott ott.

Apró jéggyöngyöket vetett reánk az ég. Csak álltam és vártam, de nem enyhült meg még. Kitörni kellett, a fél-rejtekből kifutni már, lábam vízben ázott. Nem bírja már  soká.

S valóban lába ráncos lett, kibújt bőrrétegéből, mint a kígyó. S nevetve-kacagva mesélte el a mai kalandot, a mai szivárványáradatot. Kik látták csöpögve, ázott verébként járni a városban... sokan megbámulták. De ő se értette, hogy maradt száraz bárki más. S hogy múlt el a szivárvány eső, ahogy elhagyta az árteret. Miért csak akkor és reá sújtott? Miért őt környékezte meg?

Létünk halovány árnyai

Arra eszméltem, valóság vagy, nem csak egy puszta vágy. Benned megerősítettek. S szememről lehullt a homály.

Ha reád gondolok, húgomra gondolok. Eyla fehér bőrére, rózsás arcára. Furcsán csillogó arany szemére. Vékony karjaira, szigorú tekintetére. Tartása kecses, akár a hattyúé, haja sima s egyenes aranyból ezüstbe hullik. Ha rád gondolok, hát ezt látom. A düh, amivel mindig vertél torzítja el nekem oly kedves arcát. De te még több vagy nekem. Még létezőbb. Lelked a lelkemhez kötött, s mint madárt lábánál a beton, nem ereszti többet.

Drága madaram, talán el kellene engedjelek.

Tanulni az elengedést, s reménytelenül sírni utánad. Miért él az egyik, ha  a másik nem? Így e két lélek békét nem találhat.

Lelkem a lelkeden. Halkan piheg, majd megfull, de nem ereszthetlek épp most el. Hogy egyedül maradjak, nem akarom. Félek, mégis tudom, egyszer ezzel szembe kell nézzek.

Még létünk hajnalán szakadtunk el, de én nedveid nyugalmas folyása nélkül aludni nem tudok, se dal, se mese nem ringat úgy el. Vágyom vélt arcodat megérinteni, s az oly sok évi bánatot és szenvedést róla végleg letörölni. Soha nem küzdeni veled. Miért vagyok itt, ha te nem lehetsz? S mégis hogy lehettem én...? Én lennék az erősebb. Ez áztatott lélek, semmire sem jó, mi e világban cél lehet. Mégis éljem nélküled ezt a zord, bűnös életet?

Mosolyodat visszaadnám, s érted szállnék az égbe fel. Hogy te ölts testet, s eszmélj te is létezésemre oly boldogan. Mint ahogy én üdvözöltelek újra, édes madaram.

Jaj madárkám, légy szabad! S szállj, amerre szíved hív. Csak akkor maradj, ha te is szeretsz, de ha mennél, már vissza nem tartalak én.

Minden bizonyosságom...

Egyre nagyobb a csend. Fejem elnehezül, nem talál helyet. A homlokrügye kifakad. Ég, fáj s izzad. Kegyelmet kérnék, de a szó nem szabad. Remény, hogy túlélem. S oly sok testi fájdalom van. De még érzem, még élek. Ennyi bizonyosságom van.

Fülembe jut sóhajod, csukott szemem feléd néz. Ölembe hajtott kezem nem ér el. Ha úgy is érzem, ugranék... mégsem. Nem tenném. Még le kell győzzem. Ez az érzés miért tör fel belőlem? Róla lemondtam már, igen. De még titkon remélem, hogy még is ő, kit nekem szántak, s eljön majd értem. De ha nem jön majd, csalódni nem fogok. Az élet olykor ad, máskor elmar. De emlékezni még tudok. Ez minden bizonyosságom.

A Hold fénye tükröződik a havon. Mint szívem jégpáncélján, úgy dereng, e néma égi szobor. Gyönyörű arca több mint emberi, hangján a szél szól. Szíve befogad, tettében elbukni nem engedi. Kérőn fordulok az ég felé. Hol türelmet kérek, hol siettetem. Tán még mindig nem tudom, mi kell nekem? A friss hó hangjait vélem felfedezni az éjben. Lépésem nyomán nyögve hanyatlik a szívem.

Oh, az az elképzelt hang. Mily csoda! Mily szép... nekem kedves. A talpam alatt tömörödő valóság sikító rettenése, túlharsogja vérben ázó agyamat. Lenyugtat, megfagyaszt. Lelassulnak gondolataim. Persze megállni nem tudnak... de egy pillanatra mégis hallgatnak. De aztán meglátom szívemen a Telihold ébredő képét. Jeleit taglalom, érzéseimet felé sorra veszem. A szív nem nyugodt, a légzés zaklatott, csak a jégpáncél tartósító hatására még bent rekedt...

Tudást vágytam, tudást hajszoltam, de körülettem, ki tudni vélt tévedett. Mégis vágytam, hogy ha máshogy nem is, magamtól rájöjjek. A szenvedést felismertem. De természetét nem ismertem soha. S az éhezőknek, a tudásra szomjazóknak, miért nem jut egy falat sem? S ihol az a korty, ami csak még szomjaszabbá tesz. Épp csak meghalni nem hagy, ahogy átnedvesíti a tudatot, s a létező saját létét kérdőjelezi meg. Mit ér mindez? Miért a küzdelem? Harcod csak harcot szül, az egyetlen küzdésed önmagad, s elképzeléseid ellen valós. Miért nem lehet hát megnyugvással, másnak nem ártva megismerni a lényeget, s boldogulni?

Mi akadályoz még? S miben? Vágyaid elvesztek az ismeretlenben. S zöldszemű reménye szolgál észrevétlen. Ha a szekrény elé vezettél... s kinyitottam, ráláttam egy gyermekre. Ő az, kit elzártál mások elől? Vagy őt küldted előre? Készen vagyok már. Hogy szeretek, ne bántson, hisz elmúlik idővel. Gyere, közeledj, hogy magányom te törd meg...

Kiszakadt sóhajom

Kezeimmel keresem széttépett hasfalamon az értelmét szenvedéseimnek. Kihűlt vágyak mögött zokogva járok. Neveitek már rég elfeledtem. Arcotok rémképe nem talál már reám. Kárhozott összeesküvéstek. Szemeim befonva az éj hűs fátyolába, s elrejti lelkemet a lét homályába.

Gyermeki világ, fotókkal kitárt kapudon belépve... sose ismerhetnék rá nagyobb fényre, mint te vagy nékem. Gyermeki barátság... az együttlét örök, az utak mégis más irányt vettek. S mégsem lettek tán e régi idők megvetettek. Emlékezünk-e mindketten, mi kettőnk igaz emlékeire.

Tudatterekben bolyongok, hűt vagy igazt keresve... de nem találok mást már, mint néhány emlékbútort szétverve. Mikor kijutni akartam... börtönöm szépen festett falait letéptem, s emlékeimmel is... mint lett ez belőlem? Mint sarokba szorított vad, mikor hallottam a szív kürtjét... kétségbeesésemben a szenvedés kutyáinak ugrottam...

Emlékeztem még rád, s álmomban újra láttalak... ez jobbféle jövő volt, mint amivel most agyam síkjai kínálnak. Oly finom és frissítő. Zamata egészen ellágyít. Mégis a szépségben volt valami szürreális.

Ültem, a régi barát mellett, s kezem a hasamon... benne kifejezésre jutott egy megmaradt vágyfoszlány. Gyorsan növekedett, mint ha víz éri a gomba, s már kivehető alakot rajzolt a hasamra. Büszkeséggel vegyes félelem uralkodott el rajtam, amikor mint egy sóhaj a testemet elhagyta. Bőröm, s egyéb szerveim vér nélkül szakadtak el útjából, s ez az új lény belőlem megszületett. Sírása volt örömöm, síró arca legszebb látomásom. Apró kezeivel a lét fonalát kutatta, ahogy a levegőben kapálózott. Szívem hangja egyre gyorsult, ahogy a mellemen fekvőre néztem. Legnagyobb boldogságom vagy te nékem. Hogy lehet, hogy mégis elvesztettem emlékedet, azt a néhány jövői képet, amit ha az idő linearitását elvetjük, máris észlelhetnénk, akár a múltat.

Hisz minden önmagába tér vissza, mint a saját farkát harapó kígyó. Folyton pörög körbe, de újra és újra eléri ugyanazt a pontot, ahonnan indult. S mindez ismétlődésben, a lét teljességében, megnyugvásra lel. Ez a jel, hogy az örök körforgást még nem vetheted el...

Későn jött álom

Rég nem tett álom ilyen boldoggá, mint a mai. S tudtam, ez megváltoztat majd mindent. De mégis, megint elkéstem, megint ezer tényező zavart meg...

Lebontottam mégis minden illúziót. Hiába, csak most értettem meg, csak ezzel az álommal, hogy megint én voltam, aki megszegte az ígéretet... De ha tudnád, mily rettegés rohamok törtnek rám, már csak a gondolattól is, hogy ketrecemből kilépjek...

Mint egy emléket, idézem fel az álmot. Ahogy könyörgő szemekkel térdelek előtted. De te csak újra bántasz. Ezt érdemlem, hisz én is bántottalak folyton, öntudatlan... tudom. Én mégis boldog vagyok... csak hogy láthatom arcodat. S hogy tudom, az őrület még nem vette el emléked tőlem...

Fekete hamupelyhek hullanak, mint piciny fekete rózsaszirmok. Ezzel a reggellel egy lakatot leszakítok képzeletbeli ketrecemről. De mennyi még a lakat. Mennyi még az őrjítő félelem... Ez a későn jött álom, ez lesz a végzetem.

Időtlen várakozás

A hó elolvad, s elszürkül a világ. Gyertyát gyújtok hát, hogy fénye a színeket megújítsa, de e pici láng sokat nem tehet. Közel bújok. Ebben az apró színfoltban úszok. Egyről a másikra megjárok ezer különös álomvilágot.

Talán a teremtés produktuma rendben is van, csupán a helyszín nem stimmel. Tán csak ezért nem nyílik ki az ajtó. Oldalra nézek hát, hogy még egyszer a kilinccsel szót érteni próbáljak. Ellépek a tükörtől. S ezzel ezernyi álomvilág porlik el. De ez többé már nem érdekel. Csak ami az ajtón túl vár rám... csak azt az egyet érjem el. Halk lépések zajára figyelek föl, de hiába várok, senki nem bukkan föl a fordulóba. Fülem az ajtónak tapasztom, de a hang megszűnik. Nem jön onnan sem senki. Kezem lassan a kilincsre téved, mely folyton változik, ahogy elmém is bizonytalan. Az ajtó még mindig zárva.

Zárt ajtóm előtt hitetlenül állok, ereimben mégis remény csörgedez. Ahogy ott állok, csak rád várok. Kulcsom vagy. Várom, hogy az ajtón beeressz.

E várakozás közben nem számít az idő. Érzem, én mindent, mit tudtam, megtettem. Ennél többet már nem engedne szívem énnekem. Ha csak kiáltanék utánad, már az sem megengedett. Csak lelkem kiállt föl, s csak néha egy-egy kép feldereng. De tudom, én tudom... ez csak képzelet. Nem zavarhatlak többé téged, mert nem bírnám ki azt. Hogy ha úgy érzed, majd magadtól jössz. S kényszerrel ha jönnél, kulcsom nem lehetnél többé nekem. S kulcs nélkül elvesznék, s művem is semmivé lenne.

A várakozás perceiben finom álmokat szövök, s a korláton nyíló rózsákkal teletűzdelem. S a várakozás óráiban kinyitom szívem, hogy didergő madarai tovarepülhessenek, s köszönthessenek, ha az az óra eljövend. Lehullok majd a porba előtted, s lábaid előtt köszönöm meg neked, hogy nem volt hiábavaló hinnem benned. A várakozás napjain majd ha elbizonytalanodom, egy könyvért nyúlok akkor. Hisz ez mindig is így volt. Egy fa a kertemben mindent megterem, a várakozás heteiben vigaszt nyújt nekem. S a várakozás havai majd hoznak néhány barátot. S a látogatásban szívem melengetem. Mosoly arcomat sosem hagyja, míg remélek. S a várakozás éveiben dalokkal és emlékekkel üdítem fel lelkemet. A fény ha ragyog, a szél ha fúj, s ha az égre oly tiszta felhők gyűlnek... minden jel lesz neked, hogy sosem feledlek téged. S ha gondolsz majd rám néha. Szívem, ha akarod eléred. Hisz mindig is mondtam, én itt vagyok neked, ha kéred.

A hó semmivé válik

Még reméltem, s vártam. De hamarosan őrülten téptem darabokra minden reményem, minden fájdalmam. Jégbe fagyott szívemet hiába törtem, mint valami diót... nem volt mag belül, oly tápláló. Csak a hideg szél fújt bent... de erőszakkal  csodát, nem is tehettem...

A négy elem tanításában mind a négybe beleszerettem, s ezt az érzést többé nem vehetik el tőlem, lássuk hát sorra, ki is nincs mellettem, lássuk a vágyódást, örökké megfejthetetlen lelki szemeimben.

Kezdetben volt a jeges szellő, mihez az a messzi űr fénye keveredett, s ez a furcsa elegy a Földre vágyott, s rajta kiteljesedett. A föld suhanó érintése, mélyen lelkébe ivódott, de a hatás késleltetett. Három távol töltött év után, se feledte ez örök szeretetet. S a föld most bajban áll, felszíne kopott, beteg. S megváltást másoktól remél, ahelyett, hogy maga újulna meg. S ha segítség kell hát, én nyújtom kezemet. Még akkor is, ha tudom, el már nem érheted. Valamikor szívemet, ez emberit, te teremteted meg. Hálám sose múlik, szeretetem nem ereszt. S ha számodra már semmi is vagyok, akkor is remélek neked még hosszú életet, s lelki megújulást, amit még vándorsárkány erősítő varázslata sem tehet. Légy boldog, én ezt kívánom neked.

Miután a földet mégis hátra hagytam, a tűz után vágyakoztam, fényessége vonzott. S  mindez régi hazámra emlékeztetett, oly más volt, mint a föld... szinte minden tiszta képzelet. De megtanultam korlátait, s hogy nekem elfújni nem lehet. Kihűthettem, de szívemben még inkább égetett. Kicsit olyan volt, mint én. Hisz az alapja neki is fény lehetett. Nekem is utat mutatott, de a fény neki én nem lehettem. Kinyittatta velem befordult szememet, mégis másféle kép jelent meg rajta, nem ő. Most mégis visszagondolva, még tudom, hogy ha segítséget kérnék, itt lenne, de félek, ő tőlem nem kérne segítséget. De ha kérne is, kezem elég hosszú nem lehet, hogy sok rajongóját megkerülve őt végül elérjem. Inkább én se kérlek, így is eleget tettél értem. Légy boldog, én ezt kívánom neked.

A víz mindig is közeli volt, hisz jégből születtem. S miután a tűz kinyitotta szememet, egy álomképbe kezdtem kapaszkodni, minden addigi valóságomat feledtem, hisz oly sok minden csak hazúdság volt körülöttem, de mikor a friss vízre találtam, s szívem hozzá kötöttem, megint csak újabb hazugságokba menekültem. Hamis szívemmel láttalak, s hittem benned, de mélyen, már nem bízhattam benned. S akármit is segítettél, vagy amit én  tettem, én meg se éltem. Csak örökké menekültem. De jó volt alábukni, s tudni, hogy nem vagyok egyedül. De néha úgy érzem megfullok, nem hagysz nekem levegőt. Mégis, hogy létezel, az nem felejthető. Naiv kedvességed értékelhető... mégis szabadulnék, hogy magamba fordulhassak kicsit, hogy e jég szív mint dobban, megfejteni. S ha el is válnak útjaink, hogy gondolok rád, tudnod kell. S emlékezz, a jóra, ami jóra formál majd. Légy boldog, én ezt kívánom neked.

Szemem kinyíltan, a magány körülzár. Odakint élem életem, de be és ki igaz érzelem nem jut már. Hazug világ, lám engem is felőrölt, s miért akkor az álszerénység, álbecsület? Miért zokog szívem, csak érted? Nem jutok levegőhöz, s megfulladok, tudom. Lassú és kínnal telt halál lesz. De soha egy percre nem felejtelek, nevedet újra és újra kimondom. Az időkre emlékezem, lelkem kint szárnyal a fű és gaz a talpam csiklandja, de én csak futok. Előled? Utánad? Most már veled futnék. De lehet? Homályosodik a kép. Hisz ez csak képzelet, s annak is silány, mégis elhiszem, hogy két szél együtt szárnyalhat, hogy meleg és hideg megférhet. S egyre szakad szét az emlékfoszlány, ahogy a tüdőből a friss levegő elszáll. Vágyom még közelségedet, s a mosolyod, mely felolvasztja szívemet. Most, hogy már nem tudom jössz-e, s ha jössz is, én még élek-e... Légy boldog, én ezt kívánom neked.

S a hó, mely a várakozásé volt, lassan semmivé válik. Reményvesztve pihegek lábainál a szirteknek. Lassan mos be a sós víz, könnyek tengere, amit eddig hullattam, mert tudtam, nem lehetek már vele. Hisz boldoggá tenni én nem tudnám, s ha nem jelentek semmit, miért legyek mellette... fölöslegesen, belülről rohadva. Mert hiába a szeretet, nem lehet a gyűlölet és szenvedés orvosa... hit nélkül és remény nélkül a szeretet csak olcsó váz. Egy nemes állat sárgult csontváza, amely nem ér semmit már. Izom és hús nélkül nem megy sehová, s bőr és szőr sem védelmezi nem határolja a külvilágtól. Szervek nélkül, a gépezet nem indulhat be, még mágia sem lehet segítségére. Hogy mozog hát mégis a csontsárkány kérdeznéd... de az nem szerelem. Mint minden ilyesmi, csak illúzió. Egy olyan alak, ami nem valódi, s a szem mégis elhiszi... az agy kételkedik. De ki hallgatja már meg őt manapság?

A hó mindjárt semmivé válik. Mégse váltottad be ígéretedet. S mégse merlek ezért megróni. Egyrészt, mert még nem tűnt el teljesen, másrészt, mert nem akarlak ilyen semmiségekkel zavarni. Ahogy a hó, én is lassan semmivé válok. S se semmiben,  ha megtalállak. Légy boldog, én azt kívánom neked...