Seas of tea

Ma már a sokadik... de előfordul, hogy egyszerűen képtelen az ember abbahagyni. Először még égeti, aztán egyre langyosabb lesz, s végül hidegen is megissza... mert, nem tud mást tenni, hisz ha abbahagyná, tudomásul kellene vennie, hogy közben az idő nem állt meg.

***

Valami sűrű és forró lé folyt ki a szőnyegre, de nem is a szőnyegre, hanem rám... a húsomat égette le, s Agatha, a drága Agatha, ápolta sebeimet.

Egyszer, tudja kisasszony, amikor még tanító voltam, az úrfi kilökte a kezemből a tálcát, és megégettem magam. De sose bántam, hogy úgy történt, mert az úrfinak nem esett baja, s a szőnyegnek sem. S mindent feltakarítottam azonnal. Tudja kisasszony, az úrfi nagyon megijedt, s segített is nekem a takarításban. Utána minden nap megkérdezte, hogy van a kezem, s ennek én...

Oh, Agatha... sóhajtottam.

Igen, kisasszonyom?

Nem, semmi. Folytasd csak.

Tehát az úrfi olyan kedves volt velem, hogy megérte az a sérülés nekem, mert olyat nyertem általa, aminél szebbet talán sose kaptam az életben...

Kérem, Agatha ne mondjon ilyeneket...

Pedig így van, kérem, szóról szóra igaz.

Mennyi idős volt akkor a bátyám?

Hmm... hát a kisasszony még csak egy éves lehetett, úgyhogy azt hiszem az úrfi vagy öt lehetett...

Egy kicsit felvidított, bár még mindig úgy éreztem, el fogok ájulni, s talán el is aludtam ott a kanapén...

***

Ez egy háború. Egy nő háborúja, hogy egyenlőnek nézzék, és ne holmi nőnek. Hát szeretni és óvni valóak vagyunk mi nők mind? Igen? Hát majd én megmutatom, hogy ez nem igaz. S mindenki, aki így lát minket, meg fogja bánni. Mert én erős vagyok...

Ha harcolni akarsz, hát legyen! De figyelmeztetlek, hogy nem fogom vissza magam!

Hát én se!

De ha megsérülsz, az nem az én hibám lesz...

Ha meghalsz, az se az enyém!

Hát meg akarsz ölni?

Hát nem erről szól a párbaj? Megvédem a becsületem, a győzelmemmel, ami a te halálodat jelenti.

Te nem vagy ilyen kegyetlen!

Ne te mond meg, milyen vagyok! Elég a szóból...

Ez volt az a beszélgetés, ami után legyőzött, és azóta menekül előlem. Mert fél, hogy ezt a párbajt valaha is befejezze, mert ő gyáva megölni azt, akit szeret...

***

Anyám! HOL VAN BELLE?! fakadt ki Marie. Mit tettél vele?

Magam sem tudom... állt anyám zavarodottan az ágy előtt. Az ő hatalma már veszélyes volt.

Rád nézve? Rád nézve volt veszélyes?

Önmagára... hisz láttad! Majdnem elpusztította önmagát...

Anyám... Mariet dühe kiszámíthatatlanná tette. Megütötte az anyját újra és újra, miközben az égett szélű ruhák illatától az agya egyre ködösebb lett. Miért! MIÉRT!

***

Meg kell küzdened a saját erőddel idebenn, s ha legyőzöd, maradhatsz, bár idebent csak féléletet élhetsz, de legalább élhetsz. De ha ő győz... örökké elemészt, s a tükör szétreped, s többé nem is juthatsz ki.

Hallom a hangodat, de ki vagy te?

Erre most nincs időnk. Vállalod?

Én... i-igen. Vállalom.

***

Lady, kérem... nem mehetnék veled?

Már mondtam, hogy nem vagyok Lady...

Akkor mégis hogyan szólítsam?

Sehogy... csak engedj!

De szüksége lesz egy fegyverhordozóra, vagy akármire, nem? Úgy tudom, harcolni készül.

Nos ebben lehet valami. De akkor sem jöhetsz!

Könyörgöm! Anna nénikém kibírhatatlan, nézzen csak rá. A szamár meg az apámé volt. Ez minden örökségem. Mást nem is vinnénk el, kérem! Ha kitanít, még talán máshogy is hasznára lehetek...

Legyen, de csak, ha elég gyors az a szamár...

***

A pecsétgyűrűt szorongattam. Hetek óta semmi hír nem jött róla. Már számítottam is valahogy, erre a hírre. Az apám meghalt. Elvitte a háború. Szegény anyám, ha élne, biztosan sírt volna, én már képtelen voltam rá. Azon töprengtem, vajon bátyám haza fog-e jönni a hírre, ha ugyan eljut hozzá. Mindenesetre senki mást nem akartam látni. Persze ez alól Agatha kivétel volt. Egy kicsit reméltem, nem azért, mert nem tekintem magammal egyenrangúnak. Főleg a kedves történet után, amit a bátyámról mesélt. Ők ketten... úgy hiszem, szerették egymást. Talán ha bátyám hazajön, nem is miattam teszi majd, hanem... De ezeket a már majdhogynem édeskés gondolatokat körbefolyták a szomorú és hitehagyott gondolataim. Minden porcikámmal gyűlöltem a háborút. S még inkább azt, hogy én nem lehettem ott, amikor ezeket a szavakat kimondta: "Bocsánat, kedvesem, mióta anyád itt hagyott minket, nem foglalkoztam veled eleget, de szeretlek!" Összegyűrtem a levelet. Az ő szeretetére vágytam mindig... azért kerestem annyi férfiben, s végül nem is leltem meg soha, ezt az apai, tiszta szeretet.

***

Csak még egy utolsó korty. A többit már kiöntöm... ígérem...

next story >>

Vízesés

Kezedbe temettem arcomat. Azokba a folyton száguldó, szivárványt szóró bársonyos kezekbe. S elbújtam mögéd, ha csak egy pillanatra is, hogy frissítő tavaszillatodban elmerüljek. Kimondtam azt az egy szót, bár elnyomta a dübögő zaj... Szívem dobogását, talán nem is érezhetted, de bizton nem dobogott másért, csakis érted.

Selyemszálú haját a szélnek kitette, ruhája anyagát a pajkos szellő röptette, s valami vad vihar már majdnem őt is elvitte, de ő csak lépdelt az ismeretlenbe. Tudni akart mindent, s egy bizonyos történetet, egy valaki napjait, egy ember életet... A levegőben szárnyalt, mint a többi madár, szemével őt kutatta, de nem találta már.

Álmodtam. Oh, mily rémségeset! Elment anélkül, hogy tudatta volna, hogy elmegy. Féltem attól, tán vissza se jő többet. Hisz miért ne lehetne az egész csak képzelet?

Kéz a kézben mentek, s megálltak a parton. Együtt csodálkoztak megannyi színen és hangon. S valahogy, valahol... a világ megszakadt, s a víz is e törésen leszaladt. Kacagva zuhant a feneketlen semmibe, ahogy gyermek fut mindenről megfeledkezve. S ők csak álltak, s meredtek a vízre, valahogy nem tudták menjenek-e vele... Talán csak egy érzés volt, pillanatnyi késztetés, de berántották egymást, s zuhantak könnyedén.

Félek! Rázkódom össze hirtelen. Mily végtelen lehet ez az ismeretlen? Remélhetek-e még talajt talpam alatt, hisz hogy nekem könnyebb legyen te felhővé tetted magadat. S én rád támaszkodva biztosabbnak érzem... De ezzel talán a te félelmed tetézem... Gyere hát vissza, legyenek egyenlőek a terhek. Nem kell, hogy helyettem is a sok rosszat te éld meg!

S egy idő után már nem is érezték a zuhanást, lebegtek, ahogy a víz fölöttük szökött át. Finom permetet lehelt rájuk a zuhatag. S nem maradtak már magányos szavak. Szívüket kitárták egy hosszú ölelésben. A pillanat rabjaivá váltak egészen. Nehezen robogott fölöttük az ár, az éjszakába révedő valóság gyöngysorán. Megszakított pillanatok közt az idő is elfelejtette helyét. S egy puha csók elmosta az éj minden fényét, így csukódott le a szem, s ernyedt el a kéz, mely téged tapintott oly kitartóan a sötétben is még...


Nézd csak! Egy szivárvány... új reményt ígér.

Víz a tűzért

Minden könnyedebb lett, amikor e változatlan borús világba berontottál... őrült sebességgel ontottad szirmaid, oh tavasz. Te léha lélek... s mégis minden kis pazarló semmiséged szeretem én. Mosolyogtál rám, s azt hiszem ez volt miden. Egy pillanatra a vihart, s a felhőket is feledtem. Nyakamra zúdítottad a hűs esővizet, de szívem mégis megőrizte bent melegedet. Pici kis pilléiddel csábítottál a rétre, hogy szemembe költözzön ezernyi virág képe. Melléd guggoltam, s a hűs szellőn át éreztem bársonyos fiatal illatodat, s nem is vágytam mást, csupán ölelő karjaidat. Rohannék még most is, karodba bátran, ha nem ért volna oly sok szenvedés e világban, ha nem hittem volna már megannyi tavaszban, ami tépetten, rongyosan nyugszik már múltamban. S hiányukat vágytam oly sok éven át, de mégis mindig megjött a tavasz a tél után. Tél hidegje bár venne körül örökre, szívem fagyna be fájdalmam temetve. De ha hazudom is, hogy nem vagy szép, minden nappal egyre jobban kívánlak. Megcsókolnám szirmaid, mik szíven találtak. Friss leveleidet is csak úgy simítanám meg, hogy érezd a szenvedélyt, amit kavartál bennem. Oh, tavasz, te sűrűsödő kellemes koranyár, mondd, mit hoz most számomra a nyár? Tűzvész lesz, mint legutóbb? Vagy viharos változékonyság? S lehet-e, hogy nem lesz már olyan forró a nyár? Hűt-e majd engem a tavasz kellemes utószele? Megsimítja-e fulldokló, pilledő testemet? Vagy lesz-e nekem víz és vízpart, ahol elidőzhetek?

Ezúttal bármi is lesz, félve lépek ki az ajtón. Félve, mert nem tudhatom, hogy e tavasz még meddig tart. Félve, mert meg is unhatsz minden nap illatozni, s talán itt hagysz engem szó nélkül... de akkor... talán már nem látok több tavaszt. S néha ha hallom az emberek nevetését, majd azon gondolkodok, hogy nevettem én akkor, amikor a tavasz még nekem is megjelent.