Láttad, ahogy hitted... de hogy történt valóban? Az érdekel-e? Ha érdekel, hát most megvallom. Hiába tettem volna másként, meg-nem-értéstől rettegtem. Nem volt más választás, vagy eléd rohanok, vagy a tudás alól magamat felmentem. S felmentettem magam, de azt mégsem tehettem, hogy hagyjalak elmenni szó nélkül mellettem. Ahogy éreztem hogy egyre közelebb érsz, csókom zsebre tettem, s feszült érzékekkel vártalak, s közben a szívdobogásba veszett minden...
Csak egy csók volt, s még csak igaz se volt, mégsem feledhetem. Szétesek, felkelek, s szívem kalapálásába fullok... már eszemet sem tudom, mikor volt ez másképp, hogy nem a szív irányított... Egy érzés, oly erős, mint a puszta létem, vagy még talán erősebb is volt az, áttörte az elmét, megbomlasztotta, s magamra hagyott a kínnal meghalni...
Páros sínek közé fekszem emlékeddel. Itt találjon rám az álom, itt hunyjam ki szememet. Mégis pusztán melletted lenni boldogság lehet, de ettől a boldogságtól, méginkább megijedek...
Emlékszem még a hangra, ahogy szívemen megcsikordult az ok nélküli szeretet, ami szembement azzal az érzéssel, amibe régóta menekülök. Egy olyan szeretetanyag volt, ami csak kifelé haladhat, vissza semmit sem vártam, s lassan kiapadtam. Hát ebben a csikordulásban valami elveszett, de nyertem is vele, ha mást nem ezt az álmot, amitől rettegek... de remélek is...
Remélem, hogy jössz még, hogy nem ránt magába a magányos út, s hogy az a közeli távoli pont nem szűkül tovább... s könny nem homályosítja el látásom, miközben töretlenül hiszek... benned.
Páros sínek közül fölkelek lassan. Elszállok egy új reménybe. S nem viszek mást magammal, csak mosolyod emlékét. De elég lesz. Egy magasabb férfi szürke kabátban lehajol a helyre, s testem köré villódzó árnyakat fest. A fehér kréta őrült módon csikorog az aszfalton... s már nem tudom, pontosan minek a jele is ez.
A férfi, aki fehér krétával elhatárol a léttől, nem más, mint az is, aki ott áll az élet és az álom küszöbén. A fehér alakzatot, már csak a hó mossa el, amivé holnap, tudom, válnom kell. Nincs más választás...
Csak ha hóként hullok vissza, s halkan elolvadva a párkányon nézem majd az ablakon át, csak akkor fogom tudni felidézni, a végtelennel felérő mosolyát. Nekem már több ajándék nem kell, több nem is lehet. Talán csak annyi, ha megértenéd. Bár ez túl nagy kérés, hisz magam se érthetem, de értsd meg mégis legalább a szándékot, a hogyant... de a mi is megteszi...
Csak egy csók volt semmi több, de érzéseimet mondta el, s habár azt nem mondhattam, hogy százméterekről, neked háttal állva ismertelek föl... De lehet, csak oly erősen hittem benne, hogy még ennyit kaptam az élettől, mielőtt hóvá váltam, hogy leüljek ablakodban.
