Ha reád gondolok, húgomra gondolok. Eyla fehér bőrére, rózsás arcára. Furcsán csillogó arany szemére. Vékony karjaira, szigorú tekintetére. Tartása kecses, akár a hattyúé, haja sima s egyenes aranyból ezüstbe hullik. Ha rád gondolok, hát ezt látom. A düh, amivel mindig vertél torzítja el nekem oly kedves arcát. De te még több vagy nekem. Még létezőbb. Lelked a lelkemhez kötött, s mint madárt lábánál a beton, nem ereszti többet.
Drága madaram, talán el kellene engedjelek.
Tanulni az elengedést, s reménytelenül sírni utánad. Miért él az egyik, ha a másik nem? Így e két lélek békét nem találhat.
Lelkem a lelkeden. Halkan piheg, majd megfull, de nem ereszthetlek épp most el. Hogy egyedül maradjak, nem akarom. Félek, mégis tudom, egyszer ezzel szembe kell nézzek.
Még létünk hajnalán szakadtunk el, de én nedveid nyugalmas folyása nélkül aludni nem tudok, se dal, se mese nem ringat úgy el. Vágyom vélt arcodat megérinteni, s az oly sok évi bánatot és szenvedést róla végleg letörölni. Soha nem küzdeni veled. Miért vagyok itt, ha te nem lehetsz? S mégis hogy lehettem én...? Én lennék az erősebb. Ez áztatott lélek, semmire sem jó, mi e világban cél lehet. Mégis éljem nélküled ezt a zord, bűnös életet?
Mosolyodat visszaadnám, s érted szállnék az égbe fel. Hogy te ölts testet, s eszmélj te is létezésemre oly boldogan. Mint ahogy én üdvözöltelek újra, édes madaram.
Jaj madárkám, légy szabad! S szállj, amerre szíved hív. Csak akkor maradj, ha te is szeretsz, de ha mennél, már vissza nem tartalak én.
