Asztr Álom, avagy a félelmektől való szabadulás

Különböző korokban ébredek. Életem korait és csoportjait régi ismeretlenként végigjárom. Az ésszel fel nem érhető falak közt osztálytermekbe zárva, nem lelem a helyemet. Ismerős arc undorral fordul félre. Vagy egykedvűen, öröm nélkül köszön. A vonzalom mentesség kölcsönös. Megyek vissza előre. Megszokottabb helyemre. De mit és kit találok ott, még nem is sejtem. Tudom, ennyi fiatal közt valódi koromat fel nem fedhetik. Mégse tolong szívem felett biztonságérzet.


Mint ki valóban bűnös, megtörik, ha rab. Félénken szól a mellette ülőnek. Papírjaik összekeveredve. A jegyzetek közt csupán rajzait ismeri föl. Az írás bizony már nem övé, számára a különbség megfejthetetlen.

S legelőre érve régi barátra lel. Az fel se néz úgy köszön. Látszólag nem ismeri őt fel. Öröme egyedi. De bízik benne, hogy valóban csak a másik nem ismer most rá, ebben az új alakban. Leül mellé, de az a dolgok esetlegességét taglalja. Érveit sorolja, miért ne csatlakozzon. A hajtogatható pad már tényleg a mélypont. A tanár keserűen szól, hogy rosszul hajtogatja, mert ennek bizony megvan a módja. Tudnia kellene. A düh ragadja el. Kiabál, hogy ő mily rég nem élt, s hogy ily fényes, ily új, ily hajtogatható asztalt először tart a kezében... ő csupán a billegés megszüntetésére tett egy próbát.

Mint mondtam a düh keríti hatalmába, s maga dönt úgy, hogy kimegy felfrissülni. Megmosni az arcát mégse jut el, mert illékony léte az osztálytermen kilépve füstként száll el. Az ajtó a hátsó falhoz közel. Ő a hátsó falnál. Újabb ébredés, észlelés. De mégis más.


Mintha test nem lenne már. Nehézkes légben suhanok. Más tárgyakon és lelkeken lendületet véve. Őrületben lebegésem közepette meglátom a tanár alakját. Nagy tudású ember az. Engem is biztosan lát. Oda kell hát jutnom- minden áron- hozzá. A rám sosem túl jellemző szenvtelenséggel tiporom az ott ülők lelkeit. De mind előrébb kerülök, annál súlyosabb és fájdalmasabb asztrálbilincsek csatolodnak képzelt lábaimra. De már közel a cél. Kínjaimban vergődve kezemet kinyújtom felé. Nevét kiáltom. Pár hasonszőrű nevű érzékeny lélek berezonál rá. De ő nem felel. S nem adja jelét, hogy lát. Nevét újra kimondom, s reményemet megmarkolva kirúgok mégegyet. Az első ablak nyitva van, de nem ettől tombol velem szemben a vihar. Hisz már az ablakok közötti falról elrugaszkodva, annak háttal állok. Megint nevét kiáltom harmadszorra is. Szabadíts meg! Hangom elillan s elhagyja a termet. Oh, mester, szabadíts meg! Könyörgök némán. Csapdába esett lelkemen kívül más nem hallhatja ezt. S ő mégis egyenesen reám néz.


Szabadíts meg! Kiáltozik kétségbeesetten. De nem mozdul senki, csend van a teremben. De egyszer csak a nagy tudású a szemei közé néz. Szabadulást remélsz? Valóban ezt akarod? Kérdezi, s egy öntudatlan meghökkentő pillanat után. Kezét erősen az asztráltest mellkasi részléhez koncentrálja. Nagyot lök rajta. A lábadat is oldjam el? Kérdi szelíden közben.

Valamit még kérdezz, de a meghökkentő erő, ami a szívemre feszül nem hallatja meg velem. Csak döbbenten meredek reá. Még megköszönni sincs időm. Mert hirtelen szabad leszek. Az ablakon át. Zuhanok. A híve vagyok. Szívemen még érzem a szabadító kéz szorítását. Szememet becsukom.


Tea. Hall egy halk hangot a távolból. De még az álom visszahúzza. A súly a szívén. S a bilincsek vöröslő emléke a lábán. Még néhány pillanatra a szabadesésbe merül.

Szivárványár

Lassú keringésben az égen egy felhőkör mókázik. Nincs számára nagyobb öröm, mint amit e hecc adhat neki.

Napsütésbe révedek. A kék eget kémlelem. Elképzelem, tán a te szemed is ilyest lát. Csak nem bebörtönzött üvegfalak mögött. A te szemed ha akarja meg érintheti a táj.

Napsütésből csepergett, s hamarost zuhogni kezdett. Elszigetelt érzékeimmel bámultam a megszakított világot. A napfény és a víz e különös játéka engem mosolyra fakasztott. Tudtam jól, hogy ki kell mennem. Szabadulnom... máshogy közeledbe se juthatok. Oh, szép reményem, te tisztaszín szivárvány... jöjj el hozzám, újítsd meg lelkemet, s légy támaszom vagy vigaszom! E kettő egyremegy.

Halovány arccal kilép a zápor terére. De hamar kacagást fakaszt e helyzet belőle. Örül-e? S hogy minek, ha igen? Nem tudja... De szeme előtt megjelenik a szivárvány oszlopja. Behúzódik hát tövébe.

Gondolataim messze járnak már. Az eső elmosta-e vígságotokat? Hogy arra egyáltalán esik-e? Esett-e? Halkan befordulok, s azt sem érzem már, hogy az eső az oldalamat veri. Feltámadt a szél. Minket sem kímélt. S az ár már elérte cipőmet. Vízben állok. Tán magam is ív lettem, csak nem az égen... mint ez az oszlop itt, mi lehajlik, ily szépen. S színes félkörrel zárja le a menekülés útját.

A jelenség rabláncra fogja, nem ereszti szemét. De lassan erősebb lesz a vihar, s bezárja ablakát az ég. Felhő övezte magasokból nem vetít le már az ég neki új mézesmadzagot. De mégse mozdult. Csak ázott és fázott ott.

Apró jéggyöngyöket vetett reánk az ég. Csak álltam és vártam, de nem enyhült meg még. Kitörni kellett, a fél-rejtekből kifutni már, lábam vízben ázott. Nem bírja már  soká.

S valóban lába ráncos lett, kibújt bőrrétegéből, mint a kígyó. S nevetve-kacagva mesélte el a mai kalandot, a mai szivárványáradatot. Kik látták csöpögve, ázott verébként járni a városban... sokan megbámulták. De ő se értette, hogy maradt száraz bárki más. S hogy múlt el a szivárvány eső, ahogy elhagyta az árteret. Miért csak akkor és reá sújtott? Miért őt környékezte meg?