Az aranyfa és ága

Mint kilépve egy új világba, hirtelen lemerevedve, nem találom utam. Merre lépjek, ha a jövő elveszett? S milyen világ ez? Szilárd-e a talaj tovább? Vagy illúzió? Tudtam jól, illúzió. Nekem mégis igaz.

Az aranyló fára nézett, mely követelte magát látóterébe. Oly tündöklőn kacagtak rajta az ezerszín levelek, s sóhajtott. S a sóhajjal kiszakadt egy új lelkület. Egy új tudatállapotba lépett.

Ennyi kell csak nekem, e látvány, s hogy itt legyél velem, s hogy vele minden jól menjen. Több nem is kell.

S a pillanat igazzá tette e szavakat. Sötét árnya szorosan hozzásimult, és megült ölében. Együtt ültek az őszi fa alatt. S a lemenő napban minden egyre sötétebbé vált. Elbarnultak a levelek. S sárga fényektől vált oly kékké az ég. Igaz kékre vágyott, nem erre, nem erre a tájra... de nem volt még remény másra. Árnyán két ujjal végigsimított, s karjába kapta...

Felállt. Mennie... menniük kellett. Ha távol a harmadik, a dolog oly sok, s azonnal elragadja egy érzés...

Menekülnöm kell. Menni végre. Oly sivár e táj, s nélküle még oly ijesztő... De merre menjek? A hídtól el? A jövő felé?

Még oly gyorsan telt a pillanat, hogy rögvest emlék lett az egész, ahogy dallá vált érzéseivel, s árnyával fölszerelkezve. Nekivágott az új világnak. Elindult a végtelenbe. Gyermekekre gondolt, s kacajjal telt meg a láthatár. Ugatásokkal és más természeti zajokkal tarkítva. Hegyek s erdők nyíltak meg előtte. Kezét melegítette a prém... feje köré kendő csavarva. Egy kis ház a dombon túl, ahol a patak csörögve lezúdul, onnan vezet az út a földek felé. S néhány ház még a közelben, melyek láthatóak, de a ház magányos, de csak annak tűnik, mert belül lobog a tűz, a házitűzhely köré gyűlve sorban ott ülnek kicsi és nagy. A kapa és a kard a fészerben pihen. Ősz van már lecsendesedés ideje... este jő... hát legalábbis mára vége. Két kéz egymásra talál, s halkan hamuvá ég...

A tiszta patakvíz fűz gyökerét mossa... kis ligetből jön kicsit föntebb, s ott áll egy tisztás közepén egy aranyló fa, mely alatt egy kis fekete kutya pihen.

Elhalad mellette, a kutya feje mozdul, s csaholva pattan reá. Együtt mennek a patak mellett, ugatva az eb, énekelve a lány. S végül elérik az utat, s a picike kis kőhidat átszelve, a ház felé mennek.

Ma még nem. Ma még nem megyek be. Tudom, még várnom kell.

Mondja, s lepihen a fa tövébe. A kezéről a prém leugrik menten, sötét alakja elsuhan mellette, s föl a fára. Megül egy fekete ágon. Fekete ágon maga is árnyfekete, csak két zöldes szeme nevet le a lányra bátorítón. Az visszamosolyog... s a fának dőlve behunyja a szemét...

Ma talán újra álmodok... s abban az álomban nem lesznek indák, nem lesz kín és szégyen, abban az álomban nem lesz már más, csak amit igazán enyémnek tudhatok, de mert ilyen nincs, nincs ragaszkodás, nincs örökkévaló, s ezzel elnyugszom majd. Ma este talán újra álmodok. S egyszer talán valóra váltom.

S elaludt az aranyfa alatt. Árnya az ágán, még pislantott tizenegyet, de aztán maga is lepihent, s végleg az ágba olvadt...

Új-régi álom

A föld vonzotta... hát a földre költözött. De újra az égire, a távolira vágyott.

Így volt ez mindig,amióta csak ismerte az érezést. Szeme mindig a távolba meredt... sokszor a határon túlra...

A folyón túl... a hídon túl állva, jobb szememmel figyellek. Nem ereszt el ez az érzés. Látlak most is? Vagy csupán képzellek. Szantálfa szemeiddel lelkemig furakodsz. Megérintesz. Csak egy szó, s egy mosoly. Csak ennyit adsz... elég nekem. Ahogy érzem szemed kutat bennem. Érezni vélem, ahogy mögöttem állsz... vagy első ölelésünk küszöbén állva látlak a szoba ajtajába...

Menjek hát? Május pereg ki ujjaim közül. Annyi a dolog és oly kevés a remény. Nélküled nem megy... legalább' nem könnyedén... könnyek között ismerek rá újra. Azt hittem a múlté már, de csupán meglazult rugója... s most újra...

Újra értem a Holdat. Dalra fakad nekem a rejtelmes erdő... ahogy elragad ez a jól ismert erő, s a legbensőbb tisztásokra rángat. "Hogy lehetnék jó nálad?" De amily gyorsan feltámadnak, rögvest tova is szálnak e gondolatok... csak üres fejbe találnak. Reménytelenül légváramba zárva kitekintek rád az ablakomban állva.

Repülnék hozzád... ha lehetne... ha hívnál... ha szabad lennék... ahogy lelkemig láttál, én is benned féltve őrzött szavad lehetnék. S várnám minden percben, hogy kimondj... elszakíts... megölj...

Leültem, hogy megpihenjek. De fejem tele volt veled... nem tudtalak kilakoltatni. Mindenhol vésett neved... de minek volt mindez, ha aztán elmentél? Kedvességed fölösleges. De mégse... hisz nem hatástalan... hisz egy szó is mindent felébreszt. Felébredt hát a szárnyas bestia. Tudom holnapra már talán szívem kitépi, hogy lábaid elé tegye... mégis én csak szelíden végigsimítom a tündöklő szőrpikkelyeket... csak csendben suttogom el neki e szavakat: "Mondd majd neki, hogy szeretem... s hogy szívemmel tehet bármit, csak ne bántsa lakóit... s hogy mindig legyen boldog..." Ahogy elfogy a szó, lehanyatlik kezem... s szállunk, repülök ragyogó végzetemen. Csak ezt az estét ad még nekem szívemmel... arcom eltakarom, hogy másnak ne fájjon... hogy újra te lettél az álmom.

Az ajtó nyitva áll...

Kiálltam a viharba, s ezzel magadra hagytalak, vagy úgy éreztem legalább...

Kezemre arcom hajtottam, úgy hajtottam fejet nagysága előtt, belépett a térbe ázott föld és viharfelhők között. S szólt, hogy emeljem fejemet, arcomba hűs permetet hintett. Szemem megakadt a szemén... kérleltem és ő türelemre intett. Némán vártam hát, de közben minden megszakadt...

Szakadozó lélegzettel, meghasonlottan, egy kis semmiségtől félelemre térten... nem találom magam. Vagy téged kereslek? "Mit tettem?" Féltem, hogy vétettem. S ha megbánás van is, megbocsájthatok-e? Tehet-e a hegy a lavináról, mely róla gördült le? Elhagyni, már végre levetni a porburkot? S a szívről is lehull-e jégköntöse? Vagy minden marad a régibe...? De a változás már beállott...

Változik. S hiába látom meg a minta fonalát újra meg újra... hiába értem a szövetet... a felvetett szálakon talán más jövő fenyeget. Talán egy kíméletesebb, vagy csak nem őrülök bele úgy... "Milyen-e szeretet, lehet-e távolságon úr?"

Elfojtások mélyéből felszakad sóhaja. S megnyílik előtte végre a szalon ötödik ajtaja. Egyedül lép be. Egyedül néz szembe a vihar szemével, s kérése könnyben csapódik le... arcára fagy a villámok kusza jele... kezét ráteszi a szoba ajtajára, mert egy kezet lát ott... nem érti hogy lehet, de nem is ez a gond.

"Ha hívsz megyek, s ha szólítalak, tudni fogod..." nem tudom, hogy én mondtam-e, vagy az alak a tükörajtón túl? Bemenni vágytam, hogy megöleljelek... vagy átnyúljon szellemalakodon megfáradt kezem... nem tudtam valóság-e? Hogy kulcsom tényleg te lehetsz-e...

... de akkor az ajtó hirtelen áttetsző lett, és megláttalak mögötte...

Kezem az üveg mögötti kézre teszem... felém nyúl, de meg nem érinthetem... csupán az ajtó fája melynek tapintását megélhetem. De a látvány mindennél valósabb. Elfogadni kell hát? De mit mond a jós lap? Mit takar el, az üveg sötétje, ha mutatja is alakod... mégsem átlátható teljesen... a jövő... s nem a múlt.

Kezed kezemre teszed, és ez már egy újszerű pillanat, amikor a szemedben megpillantom összetört valómat... ahogy a darabok összeállnak, s nem csak látszat...

A Holdkapujából kiléptél, s kezembe kulcsot adtál. Örökszobám hát végre újra látlak, de nem törtüveg mögül... mily vágyam volt ez már, mégis tétovázom. A cél talán közben más lett? Vagy csak alakod csábít? Mit élhetek meg teljességgel, s kell-e elrejtenem arcom? Vagy hulljon le a maszkom... de hulljon akkor vele tiéd is... csak az igazat vágyom. Nem tévedés, nem árnyjáték az, miért ide jöttem... nem csupán egy ködvár! Valóságkövekből is ki kell hát rakjam, s pont olyan lesz, olyan kimondhatatlan...

Olyan kimondhatatlan, mint te vagy... felfoghatatlan, eszményi... mégis valós, megfogható. Nem álmok már ezek, s nem képzetek. S nem jóslat a tizenhárom fekete macska által felkínált kép sem. Már megtörtént... már most enyém lehet.

Bemennék ajtómon, de a küszöbhöz láncol még a félsz... de az ellenállás csekély, lassan legyőz hát a vágy. S hogy eztán bezárnom magam nem szabad, emlékeztess... mert tőled távol, vagy világomtól távol már nem élhetek. Egyszerre mindkettő kell nekem, s talán valahogy valami közös pont... már ha létezik... a külső világ.

Kiálltam viharába az érzésnek... s majdnem porszemként elfújt. De ilyen könnyű mégsem lehettem... nem szállt el más, csak a múlt.

Csönd a mélyben

Amint elhagyta ajkát a szó, tudta, hogy vétett... mikor szívéhez kapott, már érezte a véget... ahogy forró vér lecsurgott ujjai között... ahogy a félelem könnye a szemébe szökött, már újra egyedül volt.

Egyedül volt. A végtelen tenger mélyén, mint idegen test pihent. S mint fönt itt sem, túl sok remény terem. De ha egyet is meglát... egy reményhalat. Megragadja karjával és farkába harap. Hogy miért ilyen? Nem tudja már. Vérző szíve oly tompán fáj... egész teste remeg, s azt képzeli, hogy...

... egy biztos kéz éppen őt húzza ki. De ez a kéz nem létezik. Csak álom és képzelet van benne elektronok és protonok helyett...

Egy józan pillanatban szeme mosolyért nyúl, de nincs más csak a tenger és homok, hát homokba full... Mind mélyebbre süllyed és érzi már, hogy a Föld magjának zord kohója ázott lelkére vár. "Csak halál vár rám." Ezt gondolja, de szája mégis a szeretet jelét súgja.

"Hát most már nem örülsz biztosan...." De nem tudom biztosan. "Szeretlek? Vagy ez a másik ijesztő érzés, ami hirtelen lerohan.... Megértem én mind, ki tőlem elrohan." S csupa mosoly arca, ahogy felemészti a tűz. De ez nem a föld magja, csak egy érintés kegyetlen mégis édes varrja. Már gyógyul, de mérge a testben van. Örök boldogság hűvös lábnyoma... s tűnődve, boldogan kimegy az erkélyre. Fogy felszálljon végre a tenger szívébe!

Hogy kimondja végre, az érzés ízes nevét... s hogy eldalolja halála énekét. Ezúttal nem fél megtenni... mert már nem tud a tükörben álló húga szemébe nézni...

"Tassa, mindeneknek fénye, adj erőt nekem!" Dúdolja halkan, szerelem-teljesen... de az égiek nem engedik fel ilyen könnyeden.

"Várok, még várok. Egy-két év semmi már nekem... azután, hogy mennyit vártam, hogy valaki végre megértsen... de nem találtam megértésre... a világ ily kegyetlen. S már a megértés sem kell, csak ez érzés kell nekem! Várok rád... tán mindig is így volt. S hinni akarok! Bízni bízok benned, vakon is, ha akarod." Leteszi a fegyvert, mellyel sokakat ölt meg. Csupán egy ellenséggel sohasem végzett. "Nem hiszem, hogy ennyi... nincs olyan, hogy végzett... addig biztosan nem, míg be nem végzed."

Mosolya túlnő bánatán, s már nem tudja, mit tehetne... nincs már több remény? Egy másik hal megette? S mi ez a ragadozó hal, mely minden kapaszkodót felfalt? A félelem hal az... de végül kifogta.

Kifogta... de már késő. Vagy lehet, mégsem? A feje szétszakad... megőrült egészen. Látod, egy érintésed, hogy kiforgatott engem. De tudom, én vagyok a hibás, hamarabb kellett volna lépnem, még mielőtt az elfojtások mélyére értem...

Holdontúlország

A szalon bársonyában eszmélek, mellettem egy lány... az ébrenlét első percei oly nyúlszerűvé változtatták. Finom fehér bőre... s szeme a gyertyafénytől oly vörös...

Oly vörös a hold most, mintha varázslat övezné, s kinyílni készülne ez az égi kapu. Az öregember már nyitja is tán. Ahogy a szalon zöldre vált, s a rózsás arcú lány a nyúl mellé lép. Belépnek az ötödik kapun, a Holdajtón át... a nyúl világába.

A holdontúli táj zuhan szemem elé. Ismertem dalokból már rég. De sosem hittem, hogy ilyen varázslatos... hogy ily friss illatú zöld füve, s hogy a puszta levegő mint cukormáz... részegítő italként árad szét ereimben a rét virágainak illata... a holdméz illatától terhes a levegő... jádeszín elefántok gyűjtik be ormányaikkal, s pilleszárnyuk közötti ruhafogason lógó kis kosárkájukba rakják.

De nincs ideje soká bámulni, az öregember botjával elé biceg. A nyúl már eltűnt, a zöld fű elnyelte, a levendula égben okker felhőkön úszva néhány színes bárányt pillant meg. Az öreg arrafelé vezeti, s téglaszínű létrát húz ki kabátja alól.

Lassan, szédülősen megyek fel a téglétrán. Kezem menthetetlenül csúszik a fokokon. De valahogy feljutok, s felülök egy okker felhőre...

Az öreg kihúzza alóla a létrát... s ő tanácstalanul mered le a különös világra. Mind magába szívja, ahogy látja. S hiába színes és szép, nem hiheti, hogy valódi. De ahogy kételkedni kezd, az ezer szín szertefoszlik... egybecsúszik... egybecsúsznak a színek, összekeverednek...

Fülembe bárányhangok tévednek... s hirtelen ötlettől vezérelve a zöldbe vetem magam. A Hold vérző képe szemem előtt megjelenik... s magam a nyúl mellett találom... vagy egy nyúl, mert ez fekete. Megmártózott a fekete tóban... S most színe akár a kátrány... s ahogy lánnyá változik hirtelen, de még mindig fekete a bőre... s felbukkan a tóból tizenhárom fekete macska is.

Ismerősként köszöntik már, lábához dörgölőznek, s kezdi sejteni, hogy bármely képtelen is a képzet, még mindig megvan a szívárványhíd a valóhoz. S ez a színes kapocs vágyait a jelenhez kötik. Nem félhet most, mert megjövendölik... élete tizenhárom életmozzanatát. S ő elfedi arcát...

Elfedem arcom, hogy a macskák jövendölése ne égesse ki szemem, mert oly fényesek a jövőképek, kivált itt a holdontúli tájakon, ahol minden csupa tükör...

Minden csupa tükröződés. A Hold is maga egy nagy tükör. S rajta egy fekete nyúl alakja, vagy csak árnya. Egy árny a vörös Holdon. S udvarában az öregember... A szalon ablakából jól látszik...

Jól láthatom egy pillanatra, de aztán újra a szalonba... ablakán kitekintek és látom a Holdat, ahogy bezárul. "Hát vége." sóhajtom, s feltekintek az égre. És várok... rád várok, hisz már elment az üzenet. Magam kötöttem vörös szalaggal a nyúl nyakába. S lehetséges válaszodtól megszédülve, az ablakfának dőltem. S a nyúl árnyát figyeltem... "Vajon siet-e hogy átadja a levelem? A meghívót ködváramba... Mert tudod, nálad van a kulcs, mely igazi szobámba vezet. S hogy ez hogy lehet...? Nem tudhatom..."

Remegő kézzel berántja függönyt, de még azon túlról is az eget lesi... mert a nyúl árnya a Holdon oly nagyon izgatja... hogy siető nyúl-e az, vagy amolyan lusta fajta...

Telihold és csillagárny

... megfordult a világ, mikor eléd léptem...

Eléd léptem, hogy eltakarjam a Holdat. Oly kereken, kajánul csak lopta fényedet, ezen a nyárba folyó hűvös reggelen, s én rád gondoltam, Napom. Fényed rámragyogtattad, s szétterjedő alakom árnyékot vetett a Holdra.

A Holdon túli világ álomképébe kapaszkodva, minden valót csupán álomnak mondva. Maga sem tudja, igaznak hiheti-e. Megtörtént... vagy csak képzelete játszott vele?

Csak a képzelet játéka tán, de ahogy az izgatottság elhomályosít minden emléket. Hiába figyelem, s elemzem, már nem tudhatom, igaz lehet-e...

Várakozva, a csönd által bezárva a szalonban ülünk ketten. Én és az új barát. Nézzük az új ajtót, de nem megyünk be... hisz még az is lehet, hogy nincs is ott... de most nem is ez a legnagyobb gond. A kertből visszatértünkben támogatnom kellett, most érte aggódom, ez az álomvilág neki tán sok lehet. De úgy vágyom, hogy maradjon még velem, maradjon még kicsit sebes szívemen. De hiába csend, hiába aggodalom, a tűznek leánya ragad karon. S suhanunk kettős fényben egy gyengéd ölelésben, valaki más bálján. De mint mindig, korán távozom. Fáradtság ránca ül ki szememre, letaszítja arcom a padfára és ölembe hull álmom... ideje távozni, vissza "... ködváramba vágyom!"

Lassan folyik az idő, malmát nem hajtja jeges vize, jön a távollét, nem melengető szelek árnya lebeg felettünk. "Most mi lesz?" Oly soká még a nap, s hogy a váramba hívjalak, egyáltalán szabad-e? Hervadnak a virágajkak szívemen. "Nincs már remény, hogy felélessze kezed... nincs már esély, hogy beléd leheljem szívem?"

Ha csak egy pillanatra is, ahogy fényed a Holdtól megvontam, úgy éreztem, egy lépéssel fényedhez közelebb hatoltam... de csupán árnyjátékban vívtam meg csatám, nem lehettem közelebb, csak káprázat volt...

Csak káprázott szemem, mikor láttam, hogy árnyat vet a Holdra fényedtől áztatott csillagtestem. S nem néztelek, neked háttal mint mindig, elhagytam a napot, s fényed emlékétől terhes hajamba mandulaszirom fagyott. Közelebb húználak, de már letűnt fényed. Megölelnélek, habár éget a lényed... de most csak tudni akarom, hogy úgy történt-e tényleg...

Visszatérek a szalonba, mélyen a karosszékbe süppedek. Szemem az új ajtóra téved. "Ideje, hogy bemenjek?" De ahogy hirtelen felálltam, minden forogni kezdett...

Az új ajtó

A ma a tegnapba folyik újra... újra és újra... ördögi kör. A szavam, mely köt nem oldoz fel alóla se négy se öt, se démoni, se fénybeli, se más erő... lassan a csönd múltjába rejt...

Elrejtem múltbéli könnyeim nyomát, felveszem szép álarcomat, melyet a világnak, vagy csak egy részének mutatok meg. Hát újra mássá leszek? Benned feloldódom, ahogy nevedet szívemen viselem...

Nevedet mielőtt szívemre vettem, jaj, minő hévvel szántottam föl körmeimmel a bőrt, s a húst, hogy elérjem... hogy kezemben dobogjon. S ha csak egy pillanatra is, de megállt. S hogy benned újra dobogjon, remélném... de a transzplantáció nem teljes, s e sebekkel kirakott szívtől, a te tested lenne terhes, vajhogyan bocsájthatnám azt meg magamnak? Merre gondolataim kavarognak, mint jövőkép felderengsz.

S újra visszatérve a megkopott kapuhoz, szelíd nyikordulással betolja. Maszkja takarja vonásait, s maga sem lát rendesen. Elvakítja ez a szertelen érzelem... vagy csak félelem? Kezeit széttárja, habár senki sem kérdezte, önmagának válaszol kétértelműen... s a szellemlények körülállják. Érzi, nem idegen. Mégse látja őket már, a maszk hidege feloldódik minden tapasztalható kis részletben. Csöndes lépteit kísérik suhogó nem-lét-ruhájuk dallamával... de ő csak megy fel a lépcsőn, gyorsan, hogy mindenen túl legyen, mégis lassan, s nehézkesen. Nem látja már a teremtett szépet, s a rózsát, melyet önmagának tépett, csak a tüskét érzi...

Csak a tüskét érzi, rászorítja markát. Ez édes fájdalom átszúrja a torkát, s egy zengő hangsor, egy név buggyan elő... újra és újra mondja. Szája mozdulatlan, keze lehanyatlik, s hamarost az ajtónak szédül. Kezéből a rózsa kihull, érmévé válik, s leesvén nagyot csendül.

Csengés a csendből, ez a hang egy pillanatra kizökkenti. Egy furcsa képzelt érzés az ajkán...elkeni rajta a szót, s vele egyé válik mindjárt. Ezúttal öt elemnek áldoz, s ötnek fogad hűséget... maszkját leveszik a szellemlények. Felsegítik újra. Már oly sokszor segítették. Ez a kastély csak rá várt, e ködvár benne és általa él. S lakói ím, létüket hálálva, a szalonba kísérik, s lefektetik.

Már szégyenlem véremet, amellyel beszennyeztem a szalont. Ez a hely kedves nekem, kedvesek lakói, de mégis nem tudtam megmutatni nekik az igazi valóm... talán már nem tehetek semmit, hogy önmagamnak fogadjanak el, olyannak, amilyen vagyok, s a létben, mely nem idegeníthető el. Ekkor meglátok egy alakot, kicsit más mint a többi, nem barát, de nem is ellenség. S hogy ki ő, nem mondja ki. Számomra ismeretlen a neve, de e pillantást jól ismerem. Finom köpenyt borít rám és int, hogy kövessem. Vissza megyünk hát a szalonból ki, s a külső ajtón felmutat egy ötödik jelet, a szalonba tekintve, csak most látom, hogy egy ötödik ajtó született. Mellénk lép egy lány tiszta tűzből formált testtel, s egy másik, kit még nem láttam, csak egyszer. Ő az, aki ma belépett utánam. De nem bánta senki, szívesen fogadott nálam.

A névtelen lény igaz tekintetével elsuhint felettük, s köddé válik nyomban, csak füst marad körülöttük.

A tűzleányra nézek, szerelmesen sóvárogva a füst neki igézet... s csak értetlenül nézzük egymást én és a jövevény. Nem értjük mi történt... nem értünk semmit most. Felitatja vérem, s sebeimre kötést hoz...

A tűz füstté válik. Némán leég a gyertya. A lét hamuja elszáll a széllel, az udvar kitárja karjait, hívogatja őket.

S a kertbe érve az ezernyi szín elszürkül. Nem látok mást, csak téged egyedül. Nevedet hagyom, hogy a jövevény a szívembe vésse, s színes virágokkal a repedést díszítse. Kivirágzott hát szívem, ha haldokló, kéjesen illatozó, őrülten kiáltozó virágfejekkel is, de igen, ez egy új tavasz. Új eskü a végtelen kéretlen tényeken. Hogy miért is nem hiszem? Tudom... de érezni még nem merem. Már érezni nem oly egyszerű, mint gyermekszívvel, mikor még a virág magától nőtt, s bimbóból kifakadt szívemen. Ez már sok... túl sok nekem...

Fejét tenyerébe fogja, s leül a teraszon a padra, a szellek úgy maszkot helyeznek mellé lefordítva. De nem néz fel, csak sír hangtalanul, míg a méreg el nem száll, míg a csapot be nem zárják, s nem távoznak a felhőket gyönyörűvé kavarva a vízsárkányok...

Ez az, amit mindig látok. Ez az én valóm, a hogy tenyerembe zárom szívemet, s látom rajta azt a kedves szót. Nevedet. Megkötöttelek. Vagy csak magamat kötöm? Ahogy a fürdőben feleszmélve a padlóra gömbölyödök, s vörös kártyák illatából bátorságot olvasok, de valahol belül érzem, hogy még sokáig... ha nem is örökre, de... gyáva maradok. S csak várok, és várom, hogy a kör bezárul-e újra...

A maszk után nyúlok, mely a tükörre akasztva nevet rám. Nincs több keserűség? Nincs több magány? Ezt ígérted, mikor először magad mögé csaltál, s azóta... habár észrevesznek könnyebben, de egyre csak fájdalom ér, ahogy fojtogat a félelem, vagy a dühtől elpattan egy újabb ér... kísérletet teszek, hogy összetörjelek, de épp most újra nagyon kellesz nekem, hogy elfedjem ezt a nagy tévedést, ezt az új sebet lelkemen...

Mi lesz a hóból, ha elolvad?

Megfoghatatlanul változó... alakom alaktalan... létem, éltem kiélten bizonytalan... a holnap... nem jön el... ha kérdezem, senki nem felel...

Senki nem felel, mikor kérdezem: "Mi lesz a hóból, mikor elolvad?"

Ha készen kapott válaszod ismered is... szeretnéd-e tudni jobban? Ha igen, ne tőlem várd a választ, én nem tudom... még nem tudom, mivé váltam. De akkor éreztem... tudtam, hogy valami megváltozott. Az ismert történés új irányt vett, s talán a kiüresedett kérdésekre is ezúttal másként felelnek. Talán létezik még egy nem ismert válasz... Vagy egy új hit, új remény, egy új tavasz, amire várhatsz.

Sokáig szenvedtelek immár kétségek hónapja, s mikor eljött az újhold napja, a sötétség visszfényt vetett reád. Talán mégis édes, és nem fájó... talán a kín, mi új felé hajt, hogy a régiből kilépve, a kört megtörhessem magam. S dideregve belül, de odakint böjtölve e jégszívet, napról napra mássá válok. Most talán már ideje változni...

Változni és újat befogadni. Ami jön, az jöjjön, s ami megy az menjen. Nem fontos mostan sem múlt, sem jövő. S a jelen egyképben jő elő. Eljön a jelen, mindig, hogy veled legyen. S nincs is már más, akit magadhoz vegyél. Ha gyenge is vagy és ezer kép támad, érzés, fojtás, kellemes vagy kellemetlen tűz... mindegy, mi űz... csak értsd meg, próbáld megérteni...

Ha még nem érted, nem baj, nem kell mindent egyszerre... szép lassan majd úgyis felemészt az élet egésze. S mikor már vele eggyé válsz, s a folyamatot átlátod végre... akkor se hidd, hogy ismered, hogy tudod már az egészet...

"Törekedj fáradhatatlanul!" Így szólt a bölcselet.

Aki hóvá lett, meg nem áll...

S mily könnyelműen mondtam még nem rég, hogy a havat én szeretem. De most hogy azzá lettem, újra csak tagadom magam. Bármily sors köröz is fölöttem, lehullok lassan az égből...

Mint egy létpillanattal korábban, most is lassan közelgek a földhöz. Ez őselem megbabonázott, úgy vonz... többé már nem enged el. S itt vagyok már oly közel hozzád, minden jégverésem nevedet üvölti a szélbe. S kissé megcsúszva társaimon megülök ablakodban. S itt vagyok, míg más nem temet el. Némán nézem szilárdságodat. Ablakodban olvadok el. Holnapig már nem maradok...

Mennem kell. Mennem kell újra. Nem állhatok meg... s főleg mióta hóvá lettem. A lét egyre gyorsabban forog. S elveszti valóságát az örök, ahogy a színes foltok tágulnak a havon...  Szennyeződések, mérgek a tisztaság feddhetetlenségén. S senki nem kiált az égre új hóért... új reményért... új esélyért? Miért nem? Miért nem látjátok, hogy ez nem helyes így? Törekedjetek. Én törekedtem... s ha el is buktam újra és újra, ha beszélgetést is csak azért kezdeményeztem, mert féltem, ha nem szólok, megnémulok végleg. Most hópihék hangján szólok hozzátok. Őrizzétek hát fényét, tisztaságát... Ne szórjátok be homokkal, maró koszsóval és zöld kőtörmelékkel...

Úgy fáj, úgy éget... reánk vetett szabotázsotok felőröl, s mocsokba hengerel minket. S ti észre se veszitek, hogy mit tesztek velünk. Pedig ha kicsit várnátok, a hó magától eltűnik. Ne pusztítsátok inkább...

De mit is beszélek, ti már nem a természet szerint éltek, ilyenkor is ki kell mennetek, szigorú betonotokat meg kell kopogtassátok cipőtök sarkával. S kinek célja sincs, az is csak megy. Attól félve, hogy elcsúszik...

Lapátok könyörtelen hangját hallom. Engem is félrelöknek. Nincs már menekvés, nincs tán remény sem... s a hit csupán szenvedést szül. Mégis, ha megérné... én tudom, hogy megéri, csak hogy egy kicsit veled legyek... talán válladra szállok majd, vagy kitárt tenyeredbe, hol hődtől olvadok be bőröd alatti életedbe.