S mily könnyelműen mondtam még nem rég, hogy a havat én szeretem. De most hogy azzá lettem, újra csak tagadom magam. Bármily sors köröz is fölöttem, lehullok lassan az égből...
Mint egy létpillanattal korábban, most is lassan közelgek a földhöz. Ez őselem megbabonázott, úgy vonz... többé már nem enged el. S itt vagyok már oly közel hozzád, minden jégverésem nevedet üvölti a szélbe. S kissé megcsúszva társaimon megülök ablakodban. S itt vagyok, míg más nem temet el. Némán nézem szilárdságodat. Ablakodban olvadok el. Holnapig már nem maradok...
Mennem kell. Mennem kell újra. Nem állhatok meg... s főleg mióta hóvá lettem. A lét egyre gyorsabban forog. S elveszti valóságát az örök, ahogy a színes foltok tágulnak a havon... Szennyeződések, mérgek a tisztaság feddhetetlenségén. S senki nem kiált az égre új hóért... új reményért... új esélyért? Miért nem? Miért nem látjátok, hogy ez nem helyes így? Törekedjetek. Én törekedtem... s ha el is buktam újra és újra, ha beszélgetést is csak azért kezdeményeztem, mert féltem, ha nem szólok, megnémulok végleg. Most hópihék hangján szólok hozzátok. Őrizzétek hát fényét, tisztaságát... Ne szórjátok be homokkal, maró koszsóval és zöld kőtörmelékkel...
Úgy fáj, úgy éget... reánk vetett szabotázsotok felőröl, s mocsokba hengerel minket. S ti észre se veszitek, hogy mit tesztek velünk. Pedig ha kicsit várnátok, a hó magától eltűnik. Ne pusztítsátok inkább...
De mit is beszélek, ti már nem a természet szerint éltek, ilyenkor is ki kell mennetek, szigorú betonotokat meg kell kopogtassátok cipőtök sarkával. S kinek célja sincs, az is csak megy. Attól félve, hogy elcsúszik...
Lapátok könyörtelen hangját hallom. Engem is félrelöknek. Nincs már menekvés, nincs tán remény sem... s a hit csupán szenvedést szül. Mégis, ha megérné... én tudom, hogy megéri, csak hogy egy kicsit veled legyek... talán válladra szállok majd, vagy kitárt tenyeredbe, hol hődtől olvadok be bőröd alatti életedbe.
