Kétes ősz

Eljöttél hát szép októberem, oly sok reményt szenteltem neked, s oly sok főt hajtottam előtted. Délceg nyakakon ringtak mind, oly szépen és oly kihívóan, hogy vér és könny hullott miattuk. Nem tudták, még nem tudtuk.

Kényelemhez mérten foglaltunk helyet öledben. Szeszélyes hangulatoddal fertőztél minket kétségek közé. Eldugítottad légutainkat, s tüdőnkből mily gyorsan szökött meg a levegő. Világokon túl érő sóhajjal, új reményt loptál keserű szívembe.

Vértől csöpögő plafonról hullott a vörös könny szememre. Az idő mintha visszafele peregne... s úgy rettegek, talán én fordítottam meg. Mily gyorsan peregnek a szemek. A gödör kiássa magát, s ím feltárul a múlt percről percre előtted. Így rezegtettél már a múlt évben is engemet. Tudom már, hogy nem lehet... hogy nincs új, csak mindig a régi. Újdonságtól félni? Vagy épp e sötét körforgástól rettenni meg...

Megtorpantam. Ültem, s mégsem ültem. Gondolatban futottam vágyaim elől. S fáztam tőlük, igazán remegtem. Te voltál mindig, ki szememet kikezdted ezernyi színeddel, vagy éppen csillanó és erőtől dagadó szőlőszemeiddel. Tudtam, nem bízhatok, mégis vakul hittem benned. Nem tartott soká, és gyümölcseid álmaimba szőtted. Apró kis szőlőmagból fakadt tán ez az álom is. Egy, akivel szót se váltottam még, mégis elvezethet valahová szerinted...

S milyen érdekes, most itt ülök mellette, akit álmomba loptál. S azon a felemás zoknin, ahogy tűnődöm, egyre közelebb nyomul. Már érzem a térdének ívét burkomat tapodni. Mit tegyek? Most nem jöhet senki se közel. Egy kedves arcra gondolok. S telnek és múlnak fáradhatatlan a napok. De ahogy magamat kínzom, én egyre fáradok. Le kellene állni ezzel a szerrel. Pedig oly édes, oly sok jót hoz a pillanattal, de már el is illant. Nincs más csak a kétely, hogy soha-de-soha nem érhetem én el.

Elérhetem-e? S baj-e, ha nem? Mivégre tanulok hát, ha béklyóim le nem vethetem? S ha valahol mégis, egy elkövetkezőben a megismerést ízéből építhetem a lényem... akkor talán ez sem hiábavaló. Talán megéri küzdeni. De ellened, oh aranysörényű ősz, mit tehetek mégis? Gazdagságoddal megveszel magadnak mindig. Hogy hunyhatnám be szemem rád? S ha be is csukom szemem... az érzésem irántad megszűnhet-e?

A szerelem lombja is lehullik...

Eljött már az ősz. Harsány színeivel szorongatja lelkemet. Ködös-borongós jelleme, nem bánt, azzal egyesülök. Sárgul a lombom, szemem vörösbe fárad, ahogy próbálok elérni még egy utolsó menedéket nálad.

Nincs megváltás. Nincs más menedék. Csak ha most háromszor leborulok a három ékkő előtt. Tudom, nem azért mert ősi, s nem azért mert a bölcsek mondják... csak szól egy túlvilági hang. Engem szólít? Vagy csak én hallhatom. Némán ásítozik az utolsó fénybogár a plafonon. Ölemben és kezemben nyolclábúak keresnek menedéket. S ihol e négy madár, mint a négy pap az áldozatnál oly áthatóan körülugrálnak. Nekem most a szürke galamb a néma pap, a delet elűző, kit utoljára pillantok meg. Szarka és cinke tán szerepet cseréltek. Nem tudom, melyik mormol, s melyik énekel, de mindkettőtől mosolyra nyílik arcom. Dalukat most befogadom. S a tettek madara is mögöttem pöröl. Makkokat áldoz, majd fejbe kólint velük... de mégis valahogy ettől a közelségtől vidámnak tűnök. Ezt a helyet szeretem.

S ahogy a pad oltárrá válik. S önmagam áldozatként elégek. Talán csak ennyi kell, hogy hozzám adjon vagy elvegyen. De az ismeretlenen, nem lelem individumomat. Elvesztem. Megszűntem mozgó lény lenni, észrevétlen tárgyiasultam. S csupán szelíden hullámzok mint a tenger, vagy verek még egy takk-ot a romokba. Mint holmi óratorony mit a sziklás partra állítottak... magányosan, vagy megfogyatkozva... Keresem a kereshetőt, de nem tévedek már sehova. Elnémult az eszme, kifakult a zord hit. S nem találom már oly szilárdnak a régit. A régi test elhamvadt, megfakult a régi jellem, a régi társak meghaltak, s kihunyt a régi szerelem.

Konvenciók valósága töpreng önmagán. S tudom már, mért nincs kérdés, tudom, mért ily kínzó a magány. Énre eszmélve fulladozni kezdek. A fogadalmat megint megtörtem. Hát ilyen vagyon én, egy rossz ember? De a kérdés újra elhal, ekhója sincsen. Csak némán a habokba hullik, ahogy egy fuvallat lesodorja innen.

Félek még. Kételkedek még. A kör még nem szakadt meg. A lét csak pörög. Tán megszakadok? De mégis megyek, ha bizonytalanul is, az ösvényen előre. Mily szépek a fák, ahogy emberi kéz rendezte ligetbe folynak. De szép ám az erdő is a maga rendezetlen rendjével. A lomb sárgul már, ahogy őszbe vált a táj. De nyílnak még az estikék, reggelente vezetnek engem. Este a telihold látomása mutat utat. S egy emlék. Néha még bevillan agyamba neved, s olyankor a lehullott lombbal gondosan betemetem.

Ha eljön az ősz, így van ez rendjén, hogy minden lombtól búcsút vesz. S a szerelem lomba is lehull, mire eljő a tél. S a tél hava a lombra gyászszínt permetez.