A némaság szövetén egy repedés futott végig... vagy csak a cérna bomlott meg egy átlátható macskakaromtól...
Csupa sötét végtelenből újból végeshez tért, átszakadt a repedésen egy kicsit rögös emberkéz. Színe fehér, szaga romlott... túl sokáig sehol-sem-volt. Továbbnyúlik egyre csak nő, semmilétből kiperdülő. Félemberré válik máris, mígnem teljest előmászik. Fázik. Didereg. Még vak és néma, ilyenné lett, míg a semmibe volt folyva... kezét lassan szeme elé vonja, szíve megdobban, s megveti lábát a porban. Járni kezd, mintha megint gyermek volna. Ahogy szeme és füle nyílik, nyomban betakarja.
Nem látni. Nem akartam látni. Mindazt, amit tettem, amivé váltam, amilyen a világ. A jelen, a múlt s a jövő. Látni nem akartam.
Nem hallani. Nem akartam hallani. A sok rendszertelen zajt, a várost, az embereket. A szelet, a tűzt és a vizet. Hallani nem akartam többet.
De látni és hallani fog újra, ahogy egy rúdra csigaszerűen fonva feltekert csigalépcsőn a fokokat lopja. Egyre kevesebb és kevesebb van előtte. Mögötte meg egyre nőnek az emeletek. Eléri végül az első fokot. Újra fázik. Megborzongott. Újra lát. Mást nem tehetett. Újra hall. Nem menekülhetett.
Nincsen más hátra. Újra tenni, élni kell.
Kilépve a gubóból. A semmi többé nem ölel.
