Felleg Könyvtár

A minap a felhőkre tekintve egy ismerős arcot láttam. Szemében a bátor régi fény. Valami azt mondatta velem, kinyílott egy új remény.

A fellegek tornyában, azt mondják, réges-régen elhagyatottan áll egy könyvtár. Olyan könyvekkel, amik sohase léteztek, minden élettel, amit valaha leéltek. Percről percre születnek a sorok. A lehetséges jövőkre nyílnak az ablakok.

Tudásvágytól hajtva újra szárnyat bontok. Különös tavaszi hévtől indíttatva elindulok utamra. Fel és feljebb a fellegek közé.

A régi könyvtárat, azt mondják, angyalok őrzik. Véres kezű gyilkosok egytől-egyig. Úgy tartják valaha az ablakokon estek ki. Csak akkor juthatnak majd újra élethez és reményhez, ha kerek ezer lelket és könyvet darabokra téptek.

Igaz-e vagy sem. Sosem érdekelt. Mit nekem száz gyilkos angyal vagy akár ezer? Mire feleszméltem, felhőtlen volt az ég. A fejem pedig sajgott. Álmodtam az imént? Vagy tényleg láttam vagy csak látni véltem? Az épület-felleget. Egy mágikus helyet, ahol ahogy kedvem tartja kicsit elidőzhetek.

Sóhajt a szellő, hol izzó naptűz, hol jégeső fenyeget. Mégis örülök, mikor látni vélem örökbátor szemedet. Feltörnek az emlékek, ahogy kimondom a nevedet:

"Krykarimo, nemes lélek, ég veled!"

Magányos hó

Ez a hónap mindig a magányé. Az össze-összecsukló magamba-fordulásé. Várni az újat. De nem tenni érte. Annyi mint mozdulatlanul gondolni a végre. Nem várni már semmit. És nem tenni érte. Olyan, mint tudni, hogy már mindennek vége. Semmi értelme. Várni és remélni. Még mindig semmit nem ér. Épp úgy, mint ha teszel, de nem tudod miért.

Ülök, gondolataim között. Vége ennek is. Annak is vége. Ez még megvan. Ez változik. Az változik. Én is változom? Ha akarom... Nem tudom. Már nem akarom. Gondolataim változnak. Most jól vagyok. Csak kicsit gyötör a tehetetlenség néha... és legfőképp az, hogy nem az én kezemben van a penna. Szokásos derűvel tengetem napjaim. A legjobb, ha hangulatomhoz az időjárás is illeszkedik. Lassan már egy éve nyikorognak a gépek, kettétörnek a gerendák és zuhannak a falak. Hova tart ez a destrukció?

Ebben a magányos abszolút-nem-csöndben ráismertem végre, hogy ami most jön, az talán jobb lehet végre. S hogy amerre tartok, az nincs is talán. De mennék már, innen el. Idejekorán? Költözni egy vidékre, ahol sok a fa, a gomba. Ahol bele lehet veszni néha a vadonba. Ahol minden fűszál ismerős és köszönt. S ahol a szomszédok között nem csak egy fal van. Elrejtett vidékek, hegyi házak, falvak. Erre vágyom régen, és egy kis patakra vagy talán egy tóra.

Nem a sok emberre, nem a fejlődésre, nem a luxusra vágyom. Elég, ha egyszer-egyszer azt nézhetem, amire vágyom. Elég, ha csak egy gyermeki szuszogás ébreszt álmomból. Még ha rá is jövök, hogy csak a cicám orra sípol. Elég, ha ujjaim közé rejthetem a múltat. Nem kell nekem több, mint ami ma és holnap jóllakat. Nem kell nekem több, csak a két kezeddel érj el. És, ó... de azonnal... Azonnal vigyél el. Mutasd meg nekem, hogy létezik e táj. Mutasd meg nekem, hogy milyen az élet, ami vár. Vagy adj erőt megtennem, amit most már muszáj. Ne engedj... ne engedj el! Fogd meg kezem, hát!

Egymásba olvadó viasz-évek

Éveimet égetem. Lobog a láng, semmi sem olthatja el.

Fejeimből olykor kiszökik a gondolat, hogy: A szív egy és a szív mindig egy marad. De tudom, nem igaz. Hisz, ahány fej, annyi bánat. Annyi szerelem, annyi kín. Sokszorozott az eszme, és túl sok a fény, mi elvakít. Ezeregy szemeimmel látom a jelen harmadát, hogy mi mint jött és mint múlik el, nem látom már fonalát. Ami itt van. Mióta van? Ami elmúlt. Volt-e tán? Ilyen lett az észlelésem. Minden pillanat élve vár. Nincs új. Nincs már új vagy régi. A jelen kéri, hogy mi a múlt, ugyan.

Ugyan! Hisz minden a helyén van. Minden mindig is így volt. Nem-e egyszerű ez így? Nem-e kézenfekvő? Elfekvő. Fehér ágy és lepel. Sose hidd, hogy baldachin.

Széttépett észlelésből egyedivé tett pillanat. Felkapta a köpönyegét és messze-messze elszaladt. Vége hát a tévelygésnek? Ezer útra így ocsúd. Megy és megy, tudva a véget. Tudva rég, hogy oda nem érhet. Mennyi az út? És minek? Hányan mennek? Nélküled? Veled? Van-e különbség?

Utam csak egyedül járhatom. De kell valaki, hogy legyen támaszom. Egy elveszett lélek. Egy senki. Ha kérhet... de nem kér soha. Egyetlen ostoba... sóhajon túli évek fonata.

Együtt égetve gyertyánk a viasz egybefolyik. Nem látható szabad szemmel, melyik egyik melyik másik. Így zuhan a múltad cseppről-cseppre feledésbe. Így esel te is önmagad kelepcéjébe. Kinyitod szemed. Minden nap... egy új világra. Véled. És puszta sejtésből, megszokásból éled mindennapjaidat. A nem szűnő rettegés, hogy semmire se vagy jó, és hogy sehová sem érsz. Elrabolja energiád, így ül rajtad a félsz. Fekete varjúszárnyát rebegteti fölötted. Legalább az átkozott fény nem vakít már. Gondolod. De ez csak múló optimizmus, pillanatnyi némafolt. Lelked szüntelen sikolyát hallgatod. Attól félsz, már késő. Attól félsz, az idő már lejárt, kihunyt már a teremtőerő.

És kifakad egy sajgó szív száz sebe és kelése. Nincs már talán e léleknek, nincs már menekvése... Milliókra szakadt szívéből egy új világ születik. Csillagokká válnak vércsöppjei, kínja végtelenjében. Egy enyhe fuvallat, az élet szelévé válik. Mi egykor sikoly volt nevetéssé és sírássá válik.

Olykor még a fejekből kiszökik a gondolat, hogy: A szív egy és a szív mindig egy marad. De nem tudják már. Nem is sejtik tán... hogy olykor mind egyek voltak. Egy szív, egy gyertya, egy láng.

Éveiket égetik lobog a lánggal, amit semmi sem olthat tán el. Éveiket égetik, és közben viasz-testük újra egybefolyik.