Oly sok éve járom már utamat céltalanul...
... elfeledve teáltalad, örök bizonytalanul. Parttalan folyómederben, kiapadt torkomon, bekötött szemekkel, hogy ne bántsa magányos napom... mást se tettem, csak téged kerestelek. Mint egy elfeledett emlékbe, kapaszkodtam beléd, kihűlt meg-nem született testedbe, megcsalatott és elhanyagolt bús lelkedbe. Féltem. Elkésni véltem. Nélküled, sohasem éltem. Mindenem voltál, egyetlen jövőm. Eltoltalak mégis, s csak annyit mondtam, az idő még el nem jött...
... idő. Milyen idő? Az átkozott nem létező. Eljárt felettem. Egy év, öt, tíz, elsuhant felettem. És még semmit, semmit el nem értem. El nem érni vagy nem érni. Semmi fonja körül szívem. Ha mégis hallom megdobbanni, rettegés fog el nagy hirtelen. Álmodni, elaludni akarok. De gondolataimba fulladva, jaj, nem tudok.
Álmodni, rólad álmodni akarok. De nem csak messziről nézve. Nem csak szemsarokból lesve. Előtted állni akarok. Megvallani, amivé lettem. S hogy érted mindent, amit valaha is vallottam elfeledtem. Szantálfa szemedbe megcsillanni a halovány csillagfényt. A karomat kitárni feléd. Lelkem, a szíveden nyugovóra tér.
Hibázni félve. Hibázni végre. Mégis belesüppedni a megsemmisülésre.
Miért kell minden azonnal? Miért értem meg, másnak miért nehéz, s hogy ezért rámzúdítani minden gondot kész? Miért nem értem meg magam? Miért nem érti meg senki, hogy nekem mindig mindenben jónak kell lenni? Más értelmet nem látok, ez világ oly logikátlan fertővé lett. Mások igényeit és értékeit nekem többé megérteni nem lehet. Mivé lett ez a faj? Beszippantotta sok kis és nagy képernyő. Keserűen nézek hazúg valótokra, és rettegek, hogy ez a kór végül engem is megöl. Lépni kéne. Ki. El. Merre? Egyremegy. Elhagyni ezt a testet, mert terhessé lett nekem. Mit egykor csodáltam, mi egy volt a kevésből, ma kíméletlenül eltorzítva többé nem kedvelhető... félek, megjavítani már nem tudom...
Nem tudom megfordítani sorsomat. Hogy végül a pusztulás, az enyészet ily korán megfogan... S mit tehetek én? Reméljek, hogy csalódjak? Kimenjek, hogy átkozódjak? Találkozzak, hogy elhagyjak? Próbáljak, hogy kudarcot valljak? Többé már nem tudom, mit tegyek. Többé már nem tudom, ki legyek. Aki lenni szeretnék most, az itt talán nem is létezhet. Talán csak álmaimban...
...mától úgy lehet, már csak álmaimban élek. Futok, felszólalok, megállapítok, keresek és segítek. Tanulni akarok, magamtól, csak ennyit értek. Én lehetek csak, aki örökre eltemet, hogy ne lássam, mint hullik a világ aranyporba körülöttem.
Ámítsátok csak magatokat, én többé nem teszem. Mert ha magamat elhagyom, többé semmit nem érek. Ebben a világban pedig e magamnak nincs helye. Elmegyek hát, jöjjön más. Sosem jön rá senki a cserére. Senki, mert senki nem ismer, senkit valójában sosem érdekel, senki nem jár utána, mindenki csak kérdez, pedig mit tudhat ugyan a kéz, ami bőr nélkül nem érez? Hogy érthetnél valamit, ha csak hallottad? Ha valójában sosem láttad, nem tapasztaltad? Bezárkóztok? Jól van. S még engem néztek zárkózottnak. Ez is jól van. Nem is érdekel. Talán, egy kicsit. Vagy csak a berögzültség, ami még rámtapadva erre kényszerít. De én, aki mindenre látva nyitottan járok, meztlen, felsértem lelkem bőrét minden aprósággal szüntelen. De legalább nem tagadom meg, ami vagyok. Nem adom el magam a technikának, a pénznek vagy az álkedves társaslétnek. Felszínes törődés sosem kellett nekem.
S nézd, ím nyitott könyv vagyok, olvashatsz bennem, ha ugyan veszed a fáradtságot, hogy megtanuld a nyelvem. Mert úgy félek, nem értheted gondolatom folyását. Nem értheted a kettősséget, se a fiút a szekrényben, se a szekrényen kívülit. A gyermeket. A bennt alvót. Örökké védelmezem.
Ez az én tükröm. Magam elé tartom. De látnom se kell, látom céltalan bolyongásom, s a harcot, amit állítólag megvívnom kell. Ami elvileg megerősítene, de csak lelkem és testem tépi szét... inkább a céltalanság, mint ez a kárhozott önmegtagadó szenvedés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése