Egyetlen érintés

A magány őröl, mint a malom lelkemben, s végigszánt a félelem a tudatalattimon. Kedves lézengők, tévedjetek most itt el. Aki életet adhat, életet is vész el.Kellemes szelek közt nyúlik árnyékod. A Nap süt rád, de szívedben kétes alkony gyúlt.

Kezeid kinyújtod, de semmit se érsz el. A magány minden percével lassan az életkedv vész el.

Te ki, egyedül is élni tudsz, tán sose fogod megérteni, hogy mért szenvedek én így, s miért kell valaki... aki nyugalmat hoz, s elfoglaltságot, hogy ne magamat nyúzzam. De ha nem is érted, lelkemet mégis csak te nyugtatod meg. S talán az egész anélkül csak boldogtalan lehet. Kellemest vegyíteni a haszontalannal, tán erre gondolt, ki megálmodott. Vagy épp a küzdelmeimhez elég erőt, csak azt nem adott.

Mikor már kifáradtál. S talán minden veszve van. A pályaudvaron az utolsó vonat is elsuhan. Van lakásod több is, de sehol se maradásod. Szíved örök sétára hív. Gyengülsz súlyod alatt nap, nap után.

S kinyújtom kezeim, hogy megérintselek. De ujjaimon átsiklik e szilárd képzelet. Kedvességed, talán még senki se élte meg úgy, ahogy én tudom, lelked mily tiszta lehet benn, ahol senki se járhatott még talán. S e képzelet... tőlem most mit vár? Hogy érintsem meg kezedet? Lehunyom fáradt, vérben égő szemeimet. Így is látlak... s így se érinthetlek.

Míg ül, s remél. Esze már tudja, ott volt a lehetőség. Erőből még se futotta... föltenni a kérdést, mely több mint egy éve szívét nyomja. S bevallani neki, hogy változatlan, csak ő még azt se tudja...

Miben is való voltam, amikor rádöbbentem, miért volt minden úgy... hogy ez a legmagasabb törődés, s a legnagyobb elhanyagoló. Nem számít más, csak hogy boldog legyél, így kérlek, ne hazudj nekem... Vagy egyszerűen csak felejtsem el, és legyek élettelen? Hangod fölébresztett újra. Szunnyadó lelkem az ösvényre talált, de le is fordult nyomban, nem vállalt több utazást.

Célnak még mindig a halál lebeg, a fogasra akasztva, mert ha valahova még megy, nélküle már nem mer... a halál lesz a megnyugvás, s zálog a másik ember.

Mással élni tudnék, de vajon milyen élet lenne, ha nem láthatnék szíved sötétjébe? Ha minden szavamból kérdés fakadna. S mi igazán fontos rejtve maradna. Így mond le a szív, így enged el lassan mindent, mert hogy téged elengedett, az már tényleg véget jelent...

Visszatérne hát hazájába nyomban. Megtalálni újra a szépet a régi csillagfolyamban. Egy lenni újra az ezernyi fényből. Így kiált ő fel most, ki való az égből.

Különleges

Az a két csillag, ott fent, úgy hasonlít rád... mint szemeid csillagát visszaidézi. Oly közeli, s mégis távolbéli, vagy épp múltbéli. Oly könnyen száll el mégis, mintha béklyói nem bántanák már, vagy ki őrét már nem féli.

Szaggasson szét foga bármely kutyának, vagy tépje hajamat valamely bestia-állat, már vissza nem fordulok , rabságomból kijutok.

Jaj, de a küszöbön állva szöknek már a könnyek, bús feje a múlt szívébe zárva. Keresi a választ... miért nem megy tovább? Mi tartja még vissza? Hisz mindig erre várt hogy szabad legyen, s tiszta... Feje mégis a falnak koppan lemondón csúszik le, s megül a kapuban.

Hát menjek vissza? Csak érted? Miért... Hát nem érted? Minden hang a folyosóról ide téved. Kínod, miért elhagytalak, téged. De várj, nem kín az, düh... de még az se. Csak énekel csöndesen a csillagdúlt este. Ahogy képed festette le, s szárnyát tárta ki holmi szirén. Maradásra az bíztat? A szív? Vagy az egyén?

Keresi a választ, de nem jön az soha. Hangját nyögi, minden út menti fa. Kellemes, vagy ijesztő, már nem tudja... csak megy és megy... erre nem gondolva. Mígnem lehull egy fáról a féltett lény szava: "Régi házasság már a mienk..." Legalábbis ilyennek hallotta a lány. S visszhangként zúgták tova mind a szomszédos fák. Megállt egy pillanatra. Menjen, vagy ne menjen? Szíve se tudja, hogy verjen, vagy ne verjen. Keresett útja kivilágosodik újra... de ez a fény, tudja, soká nem tart.

Tüntessétek el, ezt az éktelen zajt! Ne halljam, e hangot! Szemem így is látja. Tegnap délután is ott állt a szobába, s én láttam is nyakában azt az éket... hogy lehet, hogy nem láthattam még? Hogy lehet?

Hogy, hogy nem végül e gondolat győz: Talán nem lesz következő, talán ennyi az egész. Valami akkor is különleges, ha nem benne élsz, ha nem ér egymáshoz se test, se kéz, ha nincs más, csak pillantás, ami köztetek lehet, valami még úgy is különleges lehet. Őrizd hát titkodat, egyedül szív, nincs is mit mondanod, amíg ő nem hív. S míg szemed elől ócska betonházak szürkesége takarja el mind, ami szép. De ne tűnj el, még remélj. Ha szava reményt, ad, ami ott csücsül minden fán. Ágait is húzza már. Szél süvít, vagy vágy? Kezeiddel nyúlj felé, majd húzd vissza, hát! Akármit is teszel, bebörtönöz, e vágy.

És ha sose múlik el a vágy a boldogságra. Talán egyszer feljuthatsz a régi csillag utakra. Ott lesz talán a két csillag, meg a harmadik, mit lent találtál. S ha közrefog e három fény, nyugalom vár talán... de ha nem is lesz így, csüggedni most úgy is kár.