-vázlat-
Funreal in the Starrose Family
Agatha
Lady Star
Sir Fulmon (Jim)
Edward Starrose
Pride of a Woman
Lady ?
Sir ?
Anna
kölyök
Inside the Mirror
Belle
Mariet
anyjuk
boszorka a tükörben
Prezzim és Lamune
Arts of all Kind
Lady Godshine
az álmodozó író
Smell of Gold
tolvaj lány
3 nemes úr és az okos nő
2017. július 17., hétfő
2017. július 12., szerda
Ami a semmiből maradt
Amikor a semmi semmivé lett, maga után hagyott egy apró húscafatot. Kellemetlen bűze nyálkahártyámat marta. Szemem róla le nem vehettem. Rettegéssé fajult a lét. Két szeme közé néztem.
Semmi szülte végzetemmel így néztünk farkasszemet. Míg eleredt a reggel. Forró nappal követte, majd jégvihar este. Nem múlt a fenyegetés. Kőpokolba tekert, konzervált a végtelenre. De mozdulni kellett, a kőfészket elhagyni.
Csak hagyni, hagyni és hagyni.
Hagyni, hogy nevessenek. Hagyni, hogy dühítsenek. Hagyni, hogy hagyjanak. Hogy sohase törődjenek.
Egy lépés az új világ, de nem mered meglépni. Egy oldal egy napra. Lehetetlen elérni. Agyad kikopott. Mégis e merengésben... végzeteddel szemezve, kiéhezetten... egyszercsak meglátod.
Ez egy másik utca. Más város. Más világ. A pályaudvarpalota, melyben a dzsungel hangja hoz rád frászt. Egykedvű ismeretlen, bárgyú, mégis szép világ. Mész, míg lábad bírja. S keseregsz, ha néha fáj.
Csalódásból lett út. Gyökerestül kiforgatott világ. Miért nézel rám ily szomorún? Bánatomat tükrözöd tán? Amikor a várt találkozás semmivé lett. Akkor kezdtem igazán várni. A vágyam egyre nőtt, előtte akartam állni. Még ha méltó nem is vagyok. Nem is lehetek... előtte állni, talán... valami megváltozna végleg.
Végleg semmivé lett, amit vártam, nem jött el. Végleg semmivé lett a semmi, amit ezerszer elképzeltem. És erőfeszítéseim befuccsoltak. Szívem összeszorult megint. Szembenéztem végzetemmel... a kitaszított, összetört szívemmel... s azt láttam:
Változok, mert változni akarok, de valahogy mindig visszatérek. A régi magatartásminták beszűkítenek újra. Egy gondolat, egy érzés fejbe vág, hogy elájulok, és napokig semmit-de-semmit tenni sem tudok.
Semmi szülte végzetemmel így néztünk farkasszemet. Míg eleredt a reggel. Forró nappal követte, majd jégvihar este. Nem múlt a fenyegetés. Kőpokolba tekert, konzervált a végtelenre. De mozdulni kellett, a kőfészket elhagyni.
Csak hagyni, hagyni és hagyni.
Hagyni, hogy nevessenek. Hagyni, hogy dühítsenek. Hagyni, hogy hagyjanak. Hogy sohase törődjenek.
Egy lépés az új világ, de nem mered meglépni. Egy oldal egy napra. Lehetetlen elérni. Agyad kikopott. Mégis e merengésben... végzeteddel szemezve, kiéhezetten... egyszercsak meglátod.
Ez egy másik utca. Más város. Más világ. A pályaudvarpalota, melyben a dzsungel hangja hoz rád frászt. Egykedvű ismeretlen, bárgyú, mégis szép világ. Mész, míg lábad bírja. S keseregsz, ha néha fáj.
Csalódásból lett út. Gyökerestül kiforgatott világ. Miért nézel rám ily szomorún? Bánatomat tükrözöd tán? Amikor a várt találkozás semmivé lett. Akkor kezdtem igazán várni. A vágyam egyre nőtt, előtte akartam állni. Még ha méltó nem is vagyok. Nem is lehetek... előtte állni, talán... valami megváltozna végleg.
Végleg semmivé lett, amit vártam, nem jött el. Végleg semmivé lett a semmi, amit ezerszer elképzeltem. És erőfeszítéseim befuccsoltak. Szívem összeszorult megint. Szembenéztem végzetemmel... a kitaszított, összetört szívemmel... s azt láttam:
Változok, mert változni akarok, de valahogy mindig visszatérek. A régi magatartásminták beszűkítenek újra. Egy gondolat, egy érzés fejbe vág, hogy elájulok, és napokig semmit-de-semmit tenni sem tudok.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)