Felejtené hát azokat a mosolyokat. A fénylő szemeket, ragyogó mosolyokat. Mint tisztás a sűrű erdőben, oly tiszták e szavak, s napkoronával fedettek e égi boltív alatt... Csak ő áll egyedül. Létezése több, mint kín. S a napnyugta fátyolán át vészjóslón felém int.
Gyere mégis kedves, legyünk itt most egymásé, hisz hirtelen oly világos minden, itt veled, s remegve kérlek, ne menj hát el. Mert nélküled semmi sem marad. Eltűnnek mind a mosolyok, s a nyugtató szavak. Valóság, s értelem határán tartasz még engem, miközben érzem, szárnyalok, s elvetted az eszem. Szeretlek hát.
S azzal megállt a tisztás közepén, karja bár leeresztve, de felém mutat. De hogy adhatnám meg neki mindazt, amit akar... s mi jár? Hogy, és egyáltalán nem muszáj... Bánatos szemeivel rám se néz talán, s esdeklőn szólongat, lábam magamtól az útra talál.
Ki az, ki mögötted áll, s átkarol? Kérdezi a fájó könnypokol. Miért? Miért nem bízol bennem? Elég ok lehet az, hogy szerinted én sem tettem? Megszorítana, de kitérek, mert ki irányít, ezt tevé velem. Én bizony tudom, még úgy is, ha szeretem, nincs már semmi hátra... nincs több szerelem.
Várok. Lehajtom fejem. Minden forogni kezd, s a végtelenen átsejlik egy néma emlék. Alvó farkasok hideg-forró vére. Romantika. Minden sora. Minden mintha kezem által íródna. Oly ismerős az ő minden lépése, ahogy magammal tisztában vagyok abban az egy-két kérdésben.
Még remélek!
Szikrázó légkarok majd körém fonódnak. Eljön a múlt szele, s a jövő kapu múltja. Kitárul a valóság, s mintha soha nem lett volna, ez a gonddal teli világ úgy repül el. Gyere közelebb, s úgy ölelj, ahogy a szél ölel!
