Új-régi álom

A föld vonzotta... hát a földre költözött. De újra az égire, a távolira vágyott.

Így volt ez mindig,amióta csak ismerte az érezést. Szeme mindig a távolba meredt... sokszor a határon túlra...

A folyón túl... a hídon túl állva, jobb szememmel figyellek. Nem ereszt el ez az érzés. Látlak most is? Vagy csupán képzellek. Szantálfa szemeiddel lelkemig furakodsz. Megérintesz. Csak egy szó, s egy mosoly. Csak ennyit adsz... elég nekem. Ahogy érzem szemed kutat bennem. Érezni vélem, ahogy mögöttem állsz... vagy első ölelésünk küszöbén állva látlak a szoba ajtajába...

Menjek hát? Május pereg ki ujjaim közül. Annyi a dolog és oly kevés a remény. Nélküled nem megy... legalább' nem könnyedén... könnyek között ismerek rá újra. Azt hittem a múlté már, de csupán meglazult rugója... s most újra...

Újra értem a Holdat. Dalra fakad nekem a rejtelmes erdő... ahogy elragad ez a jól ismert erő, s a legbensőbb tisztásokra rángat. "Hogy lehetnék jó nálad?" De amily gyorsan feltámadnak, rögvest tova is szálnak e gondolatok... csak üres fejbe találnak. Reménytelenül légváramba zárva kitekintek rád az ablakomban állva.

Repülnék hozzád... ha lehetne... ha hívnál... ha szabad lennék... ahogy lelkemig láttál, én is benned féltve őrzött szavad lehetnék. S várnám minden percben, hogy kimondj... elszakíts... megölj...

Leültem, hogy megpihenjek. De fejem tele volt veled... nem tudtalak kilakoltatni. Mindenhol vésett neved... de minek volt mindez, ha aztán elmentél? Kedvességed fölösleges. De mégse... hisz nem hatástalan... hisz egy szó is mindent felébreszt. Felébredt hát a szárnyas bestia. Tudom holnapra már talán szívem kitépi, hogy lábaid elé tegye... mégis én csak szelíden végigsimítom a tündöklő szőrpikkelyeket... csak csendben suttogom el neki e szavakat: "Mondd majd neki, hogy szeretem... s hogy szívemmel tehet bármit, csak ne bántsa lakóit... s hogy mindig legyen boldog..." Ahogy elfogy a szó, lehanyatlik kezem... s szállunk, repülök ragyogó végzetemen. Csak ezt az estét ad még nekem szívemmel... arcom eltakarom, hogy másnak ne fájjon... hogy újra te lettél az álmom.

Az ajtó nyitva áll...

Kiálltam a viharba, s ezzel magadra hagytalak, vagy úgy éreztem legalább...

Kezemre arcom hajtottam, úgy hajtottam fejet nagysága előtt, belépett a térbe ázott föld és viharfelhők között. S szólt, hogy emeljem fejemet, arcomba hűs permetet hintett. Szemem megakadt a szemén... kérleltem és ő türelemre intett. Némán vártam hát, de közben minden megszakadt...

Szakadozó lélegzettel, meghasonlottan, egy kis semmiségtől félelemre térten... nem találom magam. Vagy téged kereslek? "Mit tettem?" Féltem, hogy vétettem. S ha megbánás van is, megbocsájthatok-e? Tehet-e a hegy a lavináról, mely róla gördült le? Elhagyni, már végre levetni a porburkot? S a szívről is lehull-e jégköntöse? Vagy minden marad a régibe...? De a változás már beállott...

Változik. S hiába látom meg a minta fonalát újra meg újra... hiába értem a szövetet... a felvetett szálakon talán más jövő fenyeget. Talán egy kíméletesebb, vagy csak nem őrülök bele úgy... "Milyen-e szeretet, lehet-e távolságon úr?"

Elfojtások mélyéből felszakad sóhaja. S megnyílik előtte végre a szalon ötödik ajtaja. Egyedül lép be. Egyedül néz szembe a vihar szemével, s kérése könnyben csapódik le... arcára fagy a villámok kusza jele... kezét ráteszi a szoba ajtajára, mert egy kezet lát ott... nem érti hogy lehet, de nem is ez a gond.

"Ha hívsz megyek, s ha szólítalak, tudni fogod..." nem tudom, hogy én mondtam-e, vagy az alak a tükörajtón túl? Bemenni vágytam, hogy megöleljelek... vagy átnyúljon szellemalakodon megfáradt kezem... nem tudtam valóság-e? Hogy kulcsom tényleg te lehetsz-e...

... de akkor az ajtó hirtelen áttetsző lett, és megláttalak mögötte...

Kezem az üveg mögötti kézre teszem... felém nyúl, de meg nem érinthetem... csupán az ajtó fája melynek tapintását megélhetem. De a látvány mindennél valósabb. Elfogadni kell hát? De mit mond a jós lap? Mit takar el, az üveg sötétje, ha mutatja is alakod... mégsem átlátható teljesen... a jövő... s nem a múlt.

Kezed kezemre teszed, és ez már egy újszerű pillanat, amikor a szemedben megpillantom összetört valómat... ahogy a darabok összeállnak, s nem csak látszat...

A Holdkapujából kiléptél, s kezembe kulcsot adtál. Örökszobám hát végre újra látlak, de nem törtüveg mögül... mily vágyam volt ez már, mégis tétovázom. A cél talán közben más lett? Vagy csak alakod csábít? Mit élhetek meg teljességgel, s kell-e elrejtenem arcom? Vagy hulljon le a maszkom... de hulljon akkor vele tiéd is... csak az igazat vágyom. Nem tévedés, nem árnyjáték az, miért ide jöttem... nem csupán egy ködvár! Valóságkövekből is ki kell hát rakjam, s pont olyan lesz, olyan kimondhatatlan...

Olyan kimondhatatlan, mint te vagy... felfoghatatlan, eszményi... mégis valós, megfogható. Nem álmok már ezek, s nem képzetek. S nem jóslat a tizenhárom fekete macska által felkínált kép sem. Már megtörtént... már most enyém lehet.

Bemennék ajtómon, de a küszöbhöz láncol még a félsz... de az ellenállás csekély, lassan legyőz hát a vágy. S hogy eztán bezárnom magam nem szabad, emlékeztess... mert tőled távol, vagy világomtól távol már nem élhetek. Egyszerre mindkettő kell nekem, s talán valahogy valami közös pont... már ha létezik... a külső világ.

Kiálltam viharába az érzésnek... s majdnem porszemként elfújt. De ilyen könnyű mégsem lehettem... nem szállt el más, csak a múlt.