Összetörtek, tudom, hallani lehetett a zuhanást, s ahogy szikrát ütött az aszfalton becsapódó tested, s darabjaid egy sötét világban rekedtek. Szemeid elzárva egy befőttes üvegcsébe, sötét kamrának elérhetetlen mélyébe. S halk szíved a sarokban ül... kezemmel végigsimítom fájdalmát. Felnyögsz, távoli szájad regéli gondjaidat, boldogságot várnál, egységet és valami újat. De mi jön, azt talán önkéntelenül, elrúgod.
"Üresség." hallatszik a távoli szájból, minden, mi eddig hangos volt, hirtelen elhalkul. S egy óvatlan pillanatban a tea bejut mélyre az agyutakba. Megállt az idő? Valahogy semmi sem mozdul, de csak egy pillanat... s minden újraindul.
Elméje kinyitva, most már mindenkinek szabad. Nem hiszem, hogy ezt tanítják, ott hol divat nézni más agyát. De hagyjuk is, felejtsük most el... térjünk a tárgyra vissza, erre a nemrég elkezdett groteszk kirakósra.
Kellemes társalgásnak látszhat, vagy szokásos pletykának. De itt most csak törött lelkek várnak arra, hogy újra összerakják...
Önmagadra találnál? Miért nem lépsz hát végre? Legyen már ennek az ostoba énkeresésnek vége. Vagy, akinek születtél, s akivé tettek téged, s amivé önszántadból magadat tevéd meg. Nekem mindegy, hogy te ki vagy, én csak annyit értek... nincs sok már rajtad kívül, aki engem még kérhet... egy szóra, vagy épp lelkébe nyitni meg a kertkaput... távolról látom csak a közeledő hideget...
S valóban hideg köszönt a lelkekre, kik most magányukat félik és nem tudják, mernek-e. Kockáztatni. Bírnám-e, hogy mindent elveszítsek? Vagy várni érdemes? Érdektelenségem dolgaim iránt már-már vészesebb, mint a fölöttem lebegő örökös nyughatatlanság s boldogtalanság fellege.
Kezét nyújtja felém, ölembe hajtja szép fejét. Csak ketten suhanunk egyhelyben vad drapériák közt. Álmunkat megigézi a forró tea illata. Nem sietünk sehova, de maradásunk sincsen, bizton mi szállunk hát éjszaka az égen, folyton cikázva, irányunkat érzékeny műszer mutatójaként váltva, mintha madár, mely nem talál útjára. Vagy sebzett denevér az éjszakába, gondolataink hullámaival kerülgetve a komoly témák feszültségeit...
S e feszültségek nem uralnak többet bennünket, de kín mégis, hogy nincs egy fontos társ, egy fontos hely.
Én nem tudom. Nem is tudhatom, mért törtél így össze. Saját történetemről számot adni se tudnék se közel se messze. Kellemesen keringő sekélyes gondolat vagyok, csak úgy mint napjaid, ahogy hívod... igen én is. Én is csak ilyen vagyok. De bocsáss meg mégis. Hisz ezek csak dallamok. Énekelj hát velük, s told meg néhány hajlítással, vagy csak add hozzá igazán csodálatos magad, s a semmiségből bizton a legjobb jön ki majd. Nem holmi egyszerű zene, valós remekmű, mert magad is az vagy... én mondottam is neked...
"Magadat ne okold, te jól csinálsz mindent... én úgy hiszem, ez a világ gondja, ha téged nem ért meg. De boldogságod találd meg, mert ebben a szívben igaz remény dobog, akiket szeret, azokért, s köztük érted!"
Ne tekints hát valótlanra, agyad komor árnyai szíveden, csak megsebzenek majd, tartsd távol magadtól, ha lehet, ezt a bajt. Gondold inkább pozitívan, miként töltenéd életed, s érezd inkább, hogy tiéd lehet minden boldogság, jó és szeretet...
Nem tekintek hát... nem tekintek valótlanra, tudom csak gondolatok, kételyek. Tudom, sehova nem visznek, csak boldogtalanság útjukon minden megálló. Élek inkább az életért, ha most bezárva is, hanyagul, magammal mit sem törődve, de összeteszem kezemet azokért, akiket szeretek, s összeszorítom robbanó szívemet, hogy mindent összetartsak, mit lehetetlennek vélek, s hogy e testet egybe tartsam, kezemmel ragadom meg a hulló részeket. S csak remélek, míg remélni lehet...
