Lépések

Hallom még, ahogy csendülnek...

Ahogy csendülnek édes pici kacajai a falak között. Haját markolom, s csak a levegőn átsuhanva ujjaim saját testemhez érnek vissza. Őt érzem itt és most, valahonnan a távolból hallom is, de eszem tudja, nincs sehol. Hiába is keresném, többet nem láthatom, ha képzelt hangja szívembe is behatol... sose lelhetem meg őt mégse.

Lépések zaja üti meg fülemet. Keservesen sajog a zajos képzelet. Miért kellett lássalak, ha nem lehet? Miért lett ilyen valós ez az érzés egy nem valós személy iránt, vagy legalábbis valaki, akit nem most ismerek.

Utazó, járta a világot, semmi másról nem tudva. Emlékezett még az ölelő karokra, kedvesére és a legnagyobb fiúkra, s a kislányra, kinek szeme tiszta, mint a kút vize, s mint az ő útja, de csak egyre van hite, s nem bántják már őt ezek az emlékek. Habár néha el-el merül bennök, de olyankor megrázza fejét, felszegi állát, s a lépések sorába újra visszatalál. Neki már többé nincsen senkije, nincs hazája és nincsen is neve. Senki se tudja, messziről jön-e, de faggatni nem merik, oly kemény tekintete. Ha egy-egy "jó napot" elhagyja ajkát, szeme akkor se rendül, szíve is töretlen. Tudja, az út, amin jár, az egyetlen, amiért élhet, s amire szüksége van.

Felsikoltanék. Olyan, mintha a fejemben lépdelne valaki, a zaj elviselhetetlen! Hallom újra és újra. Ha nem ülnék épp, azt hinném, én megyek annyira közel van. Lépések zaja, csak lépések zaja szüntelen... Ne szakíts el szívemtől, te utazó idegen! Könyörülj rajtam, könyörülj szívemen!

Egy hang szól hozzá, talán saját régi hangja, döbbenten meg is állna, hogy hátraforduljon, de ilyen hangokkal neki nincs többé dolga. Megy hát tovább az úton, gyanúját eloltva...

Hideg fuvallat, talán csak a huzat. Karommal karom átfogva megrázkódok, s szavaim elfújja az élet kemény módja, most nincs megbocsájtás, s nem szűnik a képzeletem szülte végtelen élmény. Élet. Ez nektek élet? Bocs, de ebből én nem kérek, ne töröljétek el piciny kis idejétmúlt álmaimat, ne mondjátok, hogy nem hasznos, s ne is kérjetek, hogy építsek jobbakat! Nem felejtem el soha még nem látott arcukat, s a boldogságot, amely néha kicsit kesernyés és sokszor savanyú, de az együttlétek mindig hangosak, s a kívülálló talán nem tudhatja, de én tudni fogom, hogy valami csodálatosat tettem azzal, hogy hittem mindebben, s végül létre is vittem...

Talán soha se fogja megtudni, hogy mire emlékszik, létezett-e... az utazót ez nem is érdekli már, ő csak megy a maga útján. Mindent hátra hagyott, amikor úgy döntött, hogy a cél a fontos a jövőre és nem a remény a boldogság iránt...