2010. november 27., szombat

Remény

"Az álom a birodalmunk, a hazád..."

Talán... a mi birodalmunk most már az élet, s egymás álmaiban újjá éled, valami, ami bennünk, a másikért kiált. Van még remény.

Vak a remény. S van -lehet- a lehetetlenre is akár...

2010. november 23., kedd

Újító világok

Minden állandó. De legalábbis annak hisszük. S sokszor talán tévedünk. Pillanatok suhannak át, meg nem élten, az élet lihegi a társadalom terhét. Hova rohansz világ?

Én állnék még... egy kicsit még nézném ezt a felfordulást, ahogy az ég a földhöz láncolja tündérkék birodalmát. E zöld őrületbe fakó árnyak nyúlnak meg barnul a világ. S az őszi színek kavalkádja megigéz újra, s a zöld is mily szép már... így, hogy fogy, egyre értékesebb szememben.


S rohan, körülötte minden fa szép sorban megremeg. E világ... oh, mondd, mi értelme így átsuhanni ily szép tájakon? Nem megélni a pillanatot mi értele van?

Megnyomjátok a gyorsító gombot. Unalmas, mondjátok. S tévedtek. Hagyjátok hogy elszálljon egy-egy oly értékes pillanat, aminek értéke csak később mutatkozik meg. De miért? Mi értelme van e újító világban behunyni a szemed, s hagyni, hogy vigyenek magukkal a köznapi tömegek. Mindaz, mire most vágyunk, az élettől igencsak messze van... s mégis keringünk ebben az átkozott labirintusban.

Én sem hiszem, hogy le tudnánk e fejlődésről mondani, de legalább éljünk... és ne azáltal, hogy amit akartunk, mindent megvettünk. Félek, ezen nehéz túllépni. Pedig, hogy miért van szívem nem érti. Én csak repülnék tovább a széllel. Megmosnám magam a reggeli fénnyel, s így tisztulva lépnék be, egy erdő, vagy egy park illatos sűrűjébe. Fákat ölelnék, dalom madarakhoz szólna... s ha tél jön, kiírnám a neved a hóba.

"Velem jönnél-e, ha mindezt könnyedén lehetne? Beírnád-e testedet is a hóba feküdve? Magadhoz ölelnél-e, hogy mindent elfeledve, boldogságot gondoljunk az emberi életbe?"

Ezt kérdem az égtől, arcodat képzelve. S reményt hozok vele szívembe, hogy e újító világokban mennyi boldogság érhetne, veled.

2010. november 12., péntek

Mint terem e sok szürkéskék gyermekfelhő?

Minden nap, ha felébredsz, már önmagában ajándék, s ha a hajnal kettős egét láthatod, azt a színek között zajló gyengéd aktust... s mily felemelő is a hajnal... ez az én hajnalom. Ez az év...

Kitekintvén. Látni véltem gyermekszőrű szürke felleget. Oh, de mindez nem lehet! A kínzatott égi színek egymást hágták meg. Oh, miért... miért ily fájdalmas ez a születési kezdet?! De minden oly szép volt, s könny gyűlt lelki szemembe a szépségtől. Testem még leplezvén fájdalmát, visszaszorította e könnyeket.

Alul hosszan elnyúló vérvörös az ég színe, s e sávban majd-fekete felhők nyúltak el. Fölötte terpeszkedett a világos kék égbolt, akárha most festette volna valamely bolondos gyermek, oly hihetetlen színt mutat, s benne kövér felhőurak gubbasztanak. S kifakad közöttük, egy valósan kék keskeny száv, s itt születik meg az első sötétszürkés felhőárny. S a Nap halkan belép, valami narancsos fény egy fekete felhő mögül... kikapaszkodik, s ében tornácán megül. Furcsa félgömb... kicsit több is már, s ezzel meg is szűnt az a festői báj. Hétköznapok ege már... sőt, azoké a halálos sárgás-barnába öltözött őszi szürkeség napja lett... s hinni már nem hiszem, hogy láttam azt a hajnalt, amiből született... bizonyára...

Bizonyára álmodunk, amikor azt képzeljük, lehet olyan szépség, mi ily hétköznapivá szürkül... lehet, csak a remény ketyeg bennünk... veszélyes robbanó anyag, s ha felrobban, minden szakad. De talán leginkább az idegek... s az élet.


"Egy szürke felhő a világ. S ablakán kinézve láthatod, ahogy zuhanunk, a Föld egyre közelebb tán." Mérlegel, mily krátert hagyhatunk majd, de a pillanatok csak telnek, s minden egy helyben van. "E zuhanás is csak látszat. S létezésünk is tán. Hogy ki megy a plafonon? Az már rég nem kérdés. Ez a kifordított Föld itt így működik. Felnézvén láthatod, ahogy a másik valahonnan máshonnan igencsak lóg. S így a vizek is fölötted lebegnek, semmi hajlandóságot sem mutatva arra, hogy a nyakadba zuhanjanak... na az eső... az persze egészen más."

Az őszi eső finom, mint a permet. Talán bele a kifordítók mérges gázokat kevernek. Vagy mért érzem, hogy minden és mindenki haldoklik? Az eső, amelyet fény tör át... Kezd vakítóvá válni a fény... az alagút végén. A kalauz kiált: "Végállomás!" S semmi... Ez az állomás nem létezik. Szétoszlik a szürke felhő és éjszakává porlik. A fényt se találod, csak ha követed csillagnyomát.

"Este. Milyen hajnal lesz holnap? Lesz-e egyáltalán? Velem... vagy nélkülem? E kifordított világ, visszafordul-e addigra? Vagy minden így marad?"

Egy szürke felhő úszik át az égen. Előttem. Tán anyját, s apját keresi... arról a hajnalról, amiről senki se beszél, senki se tud, csak bennem van valami néma sejtelem, s a vágy, hogy újra megnézzem veled... ott... azon hídnál...

2010. november 1., hétfő

Takard be szárnyaim a túlvilág havával

Túl az őszön, e borús halálbálon, mondd, mi van? Merre tovább, ha már leestél, s csak meredek falak tekintenek le rád a keserű szakadékban? Kiszállni erőd még van-e?
Egy jövő-ősi álomkép lebbenti meg valóját tudatodban, s mint a felhőtakarók finom hószemcsét ráz ki, s ez tetszeleg agyadban. Ez a tiszta hódara eltakar mindent, mi rossz, mi bűnös. S agyad vén tekervényei visszatérnek a hűhöz.

Mind ti, kik tudjátok, amit mi tudunk, mikor mind egy oluh, oly egyek vagyunk. Ti vezessetek most át e kínzó őszületen, s hagyjatok meghalni... végre elmenni innen!

Kérlek! Szakad ki e hűvös szó. S jön a tél, hogy életét megújítsa, hogy a túlvilág jégtükrét orcájába tartsa. "Nézze, mily szép a távoli jövő, mit múltnak vél a vágyakozó szíve. E nemzedék vár rá, hogy kedves szellemhavába, s e jégpalotába magát eggyé tegye..."

Halkan bólint, s megadja magát a világnak. Szárnyait kitárja, fájón, keservesen üvölt, mert e szárny mindig fáj, mikor túl rég használta már, hisz ilyenkor hozzá fagy a terhet cipelő hátához, s majd maga is belétörik, hogy csak cipeli azt, ami megmentheti.

"Tárd hát ki szárnyaid, indulj, ha úgy véled indulnod kell. A tél majd bizton megölel. Hisz vágyik az már rád, hogy egy lehessen veled! Hogy betakarjon téged egy viharfelhővel. Ezüstködös hóvihar, e túlvilági kép számodra már baráti, tudod te, hogy tudod benne a legszebbet látni. De nézd, ott a te tavaszod! A mostani jelened egyik szikrázó vidéke, azt hó nem érheti... hát hogy lehetnél egészen a télé?"

Jer, takard be szárnyaim, még itt a szakadék mélyén, túlvilági hóförgeteggel! Legyek én a szív, kit elrejtettél, mikor a bánat minden tavaszt elnyelt...