Remegő kezekkel vette el a láncot. A bestia még alszik, kövekkel kirakott diadém nyakán a szíj, s mily édes az álma. Fel-le inog szőrpikkelyes háta. Lapockamellék szárnyai teste mellé bezárva, akárha az esernyők fenyegető botja. Feléd mered, s attól rettegsz, hogy talán kibontja. Mily fenséges e lény, s mily idegen köztünk... s a láncot tartó kezet is egyre feledjük. Remegő, oh gyermeki puha kéz... Oh, te illatos női ék! Úgy hiszem, izgalom ez, s nem félelem, mi így megrendít. Felé lép. A lánc egyre csúszik a kezén, s mint selymes hajfonatot, finom kötelet, bőre követi, s mint a vakot sötétben, a teremtményhez vezeti.
"Tán álmodom? Ily csoda nem lehet! Ez túl nagy ajándék!" Mégis elfogadom... gyönyörű nyakék, a kapcsot kioldom és már tenném is nyakamba, de aztán mást gondolok...
Odaérve kibontja a csatot, s óvatosan, az anyagot féltve megoldja azt, s hogy e lényt szabaddá tevé, csipőjére köti emlékül azt. Csillogó szemeivel az ébredést várja, s közben a lánc végét komiszul a pikkelyes karmokba zárja.
Eltörtem hát e kristályt. A bestiát szabadsággal ajándékozva meg. S ha kéri, majd szolgálom, mást érte már nem tehetek.
Ily szép vagy hát te is. Ahogy szárnyaimat köréd ölelem, s visszatükröződik tested a síkos bőrfelszínen. Szemeimmel nem látlak, csak e féltő szárnyak veszik mintád, s tudom jól, ki vagy, te utolsó gazdám...
Nézem, csak nézem... mit tettem. Megbánás szelleme nem kísért engem. "Úgyis túl nagy ajándék lett volna nekem. S az ily kapott hatalom, sose kellett nekem. Ha kivívom e lénynél a tiszteletet, talán majd lehetünk egyenlő felek..."
Felébredek, kitörlöm szememből a csillagporos álmot. S ő van itt hirtelen, az igaz barátom. Tudtam én, tudtam! ...hogy álom az egész világ, s csak ketten vagyunk igazak... ÉN...
és a bestiám.
