Visszatért hát a csarnokba, hogy újra döntsön, melyik ajtón lépjen be. Hol keresse, amit elvesztett... önmagában hitét.
Hinnem kellene, hogy minden rendben lesz. Hinni, hogy nem ronthatom el. Ezúttal nem. De valahogy mégis nehezemre esett. Talán másban hinni most könnyebb lenne. Elő is keresem hát azt a személyt, aki erre érdemesebb... De aztán körülnézek. Itt is vannak sokan, kik szeretnek, s talán hisznek is bennem. Ok ez, hogy cserébe én is hinni tudjak? Nem tudom. Már nem tudom. Forgolódok, s méregetem az ajtókat. Végül a víz ajtaja elé lépek, s hogy megkapjam a nyugalmat, ami most a gondolkozáshoz kell, a tengerre gondolok. Halk zúgása behatol az agyamba, egyenletes hullámai elcsöndesítik a gondolataimat. Kezem a kilincsre teszem, s benyitok...
Ahogy lenyomta a kilincset, a terembe víz zúdult be. Elöntve mindent, s mint egy tározóba megáll. Ő, ki már megszokta ezt a fulladásközeli nyomást, nem reagál erre különösebben. Csak hagyja, hogy őt magát is átjárja a víz. S közben hinni próbál.
Alámerültem az álom csodás útvesztője várt, de én most hátat fordítottam neki. S hagytam, hogy egy könnyű dallam és szöveg olyan helyekre vigyen engem, amit máskor csak távolról, s felülről nézek. "Felcsap a hullám, fel a fejem fölé...Lehúz a mélység az istenek közé..." A mélység ura, s az én kis vízisteneim, kiknek nyugodt perceim mindig is köszönhettem, most körém gyűlnek, s néznek rám... felülről, bizonytalanul. Talán a köszöntésem stílusát fontolgatják? Vagy hogy mi legyen a sorsom? Várom, hogy mivé fajulnak a dolgok, míg ők nem mozdulnak, én sem lépek. Teljesen rájuk bízom magam.
De talán mégis eszméletét veszti egy kicsit, s míg feje a vízzel tele van... bolondokat beszél tán. S az áttetsző alakok húzzák be. S az ajtó bezárul mögötte. Vízzel telt élményei, lassan párolognak el. S mikorra magához tér, már senki nem felelhet neki kérdéseire.
Ezer kérdéssel fejemben eszmélek. Álom helyett hát álmot éltem meg? Félve lépdelek a lejtő folyosón, óvatosan, hogy el ne csússzak... mind kékebb és sötétebb mélységek felé. S lassan a fénysugár már nem hatol felém. De ahogy egy kanyart beveszek, zöld és sárga fények köszöntenek, s a kis gyenege fényű lámpások alatt látok néhány fura halat. Mohás-algás fejükkel szerényen vizslatnak. És végül leérek e vízmélyi alagsorba. Hatalmas aula köszön reám kongón, s üresen. Sehol egy lélek. Sehol egy fal... De mégsem lehet végtelen e terem. Ahogy haladok a vélt középpont felé, egyszer csak mozaikos padlózat szélére lépek. S ahogy megyek rajta és nézem, felfedezek benne egy térképet.
A mozaik térkép mutatja az útját... Még azt is megmondja, hogy melyik szobor szájában nyomja meg a kapcsolót, hogy leereszkedjen hozzá egy kabin, ami majd elviszi őt, arra helyre, ahol várja már valaki. Vagy inkább valakik. S ahogy utazik, felidézi tegnapi álmát.
Álmomban láttalak téged, s csókod ízét számon, még most is érzem. Felcsapnak a gondolatok, s betemetnek egészen. Néhány csikóhal igyekszik útján a kabinom mellett éppen. Ahogy őket bámulom, próbálok felejteni. De te egyre csak előtörsz, s nem hagysz elmenni. S lelkem mérgezem a gondolattal, hogy mily felesleges vagyok egy olyan ember életében, kinek mindig csak bajt okozok. Vagy nem? Valaki azt fogja mondani, hogy ez nem igaz. De talán még neked se hinném el. Oly képtelenség, hisz csak álmaimban létezhetne... de még ott se létezik. Csak magasnyomású levegő csempészet. Talán e vízmély itt, végre válaszokhoz vezet. S most, hogy megújulok testileg és lelkileg... most már ilyen rossz gondolatom se lehet. De hogy bezártam magam e várba, így mégis hogy keresselek?
És a reggelből túl hamar este lett. S ez az újabb este hozott-e válaszokat neki? Lett-e több bátorsága, ahogy az idő telt? Vagy örök gátlások temették el? S elért-e oda, ahova mennie kell?
