Csigalépcső

Ahogy kanyarognak lépéseim, mégis egyre közelebb a centrális cél. De hogy merre visz e lépcső, magam sem tudhatom. Föl vagy lefelé? De oly meredekek a fokok...

Mégis lépni kényszerült, s nem is tétovázott sokat. Esett szinte vagy mászott... e gravitáció nélküli világba... mikor nincs se nap, se lámpa... ugyan ki láthatná a célt... de az út egyre csak tekereg. S nyilván szédülni kezdet. De mégis kapaszkodott még a kovácsolt vas korlátba... s hitte, ha követi ezt az utat, majd az út végén kegyelem várja.

Mit remélsz még? Boldogságot? Igaz mosolyt, s könnyeket? Szerető családot? Megoldandó problémákat? Melletted álló barátokat? Egy házat, közel a tóhoz, melyben minden jövői kép oly tisztán tükröt tartott. Mind e messzeségbe vajon eljuthatsz-e lélek? Vagy hamisan tetted téted, s nincsen igaz reményed? Félsz-e jobban, mint halálodtól félnél? Mond, ha mégis lenne egy csillagod, végül mit remélnél? Ki lenne az az utolsó gyertya, ki fényt adhatna neked? S mi lenne az utolsó szó, mit e papírra írnál?

Szeretet.

Fénylő lángja csupán pillanatig, de beragyogja az utat, a hideg s kemény márványlépcső színei sárgába borulnak. Kísérteties kékes fény válaszol rá onnan, ahol a cél sejlik, e függőleges alagútban.

Félek én, jobban is, mint elhihetném. De feladnom mégsem lehet. Ha egyszer már elindultam, ez úton végig megyek. Mert amióta ezen életre eszméltem, én mindig is szerettelek. Várj majd rám, mikor tél nem bántja elkínzott tagjaidat, s amikor naptól árnyék védhet, de ne félj, nem kések túl sokat, hisz tudom, ezen élet véges, mi miénk... Ne hullj szakadékba, s égbe se szállj, míg én oda nem értem, szíved verjen, ha kérhetem... s hogy ütemét megleljem, tárd ki felém a lelked! S talán e kötelék elég lesz... talán hozzád ránt...

Kínlódván, reménytelenül... lelkében még egy dal felcsendül. Egy dal, mi a célra emlékezteti... s ilyenkor oly tisztán hiszi. S tisztán szeretni képes. Mert az a kép, ama jövőről méltán olyan édes neki. És remélni még képes, hogy eloszthatja szíve erejét két ember között. S ha élete véges is... szerelme örök.

Oh, kelj föl Hold, hogy láthassam égi köröd! Hisz hozzád indultam... még sok-sok évvel ezelőtt...

Szorítsa meg szíved a korlátot, igaz lelked érje erő és megnyugvás! Mert biz odaérhetsz, tudom, hisz a jóslat örök... a tó tükrében minden igaz volt... te ott álltál, és átkarolt a Hold!

Kezdetek végén

Oh mily hamar elrepültél fölöttem, kegyelmekbe hajló, vén szeptemberem. Újként éltem át a régi élményeket, mégis minden más volt. Szétszakadt most is szívem, de mégsem úgy... mint azelőtt tette. Mert ott voltam áldott kegyelmedbe...

Félőn remegve rezegtek az ágak. S hullani támadt kedve egy-egy falevélnek. S bár velük hullhattam volna én is, s ne élném már ezt a széttört életet. Kegyetlen kegyelem bűvkörébe ringattál, s azt ígérted, úgyis lesz valahogy, nem kell lépjek, s most görgetem e tehert, s ki tudja, mit kell még miattad megélnem... de lélek, várj! Ne vádolj mást balgaságodért! Nyilván nincs más választás... de... megpróbálhatnád...

Ím itt állok veled szemben, szívem ritmusa rég felhői már, oly magasan szárnyal a szám, hogy mérhetetlenné vált, de kit is érdekelne... S te rám nézel. Kérdőn pillantasz reám. Lehajtott fejemnek, mégis a tekintetem keresed, kezed nyúl, megérinted bőrömet. S mily lassan adják át az apró sejtek egymásnak az üzenetet, mily lassan jut el az agyig, hogy hozzám értél. Félek. Félek, mert te vagy az, ki hozzám értél, s én más irányba indultam eddig. Megfogtad csuklómat, s az útra visszavezettél. De most itt hagynál!

HÁT ITT HAGYNÁL!?
Üvöltöm a szélbe. Te már elmentél, úgysem hallhatnád. Azt mondtad, látjuk még egymást, mégis úgy érzem, erre nincs remény. Nincs tovább...

Elfelejtem tán, mindez hogy kezdődött, hogy a herceg rám talált, s a kastély falát látni véltem, s körötte a festői tájt, de mégis... nem mehettem be oda. Hogy lehettem ily ostoba?
Az már a vég volt, s nem a kezdet.

Ez ördögi kör. S most újra kezded... újra-és-újra... vágy megnyugvás félelem csodálat kín szeretet szenvedés és... újra vágy...
Vajon hol lehet a kilépő pont? Mily jó lenne végre ilyet találni. Bár lehet csak szét kellene zúzni az egészet. Se kezdet, se vég, se szeretet, remények...

Igen, de elveszíteni, hogy tudnálak? S őt se bírnám egyedül hagyni. Nincs hát mit tenni, itt már csak az élet segíthet. De nagy ellenségem volt ő mindig. Hát velem most mi lesz?

Engedem, hogy szétkaszaboljanak a tüskék s az ágak, ahogy végigmegyek, sőt futok e végtelen erdőn. Ez lesz a jó irány, vagy ha nem, vérem szabja majd csak meg az időt, amíg elfolyik, s az mindjárt végessé tesz téged, te erdő, te gondolataim rejteke.

Egy szarvasért imádkozom, vagy érted, hogy valahogy rám találj, ha én már úgysem találok reád... s minél jobban vágylak, annál több reményt szül a rettegés és a szememmel játszó harsány fényvarázs... várom, hogy eljöjj, hogy újra az útra ránts! Rád vágyok. Rád... senki nem léphet helyedre. De te se lépj az övébe! Bár ő rám találna itt... s remélem most tőled. De ha nem, az se baj, akkor elvérzek csendesen, ahogy képzeletben feléd futok, s lassan már csak kúszok. A fák tövében mocskos vércsíkot húzok...

VÁRJ RÁM!
Mert én várok rád... míg élek.