Jégháború

Mint ki álomból riadt. Egyre csak pislog. De szeméből nem tűnik el, a redő, melytől oly torz a világ. A fehér hótakaró sem gyönyörködteti már...

Minek az aranypaplan a sárágyra? Minek legyen a mosdatlannak selyem ruhája? Mit ér az otthontalan a mahagóni ajtóval, ha nincs mit bezárnia vele? Funkció nélküli díszekkel van tele a szemem. S látásom homályában nem látom, a mellettem ülőt.

Magányos szívével keresi a társát. S annak az egyetlen embernek simítja a karját. "Ez is csak egy olyan nap, mint a többi." Suttogja szívével. De ez sohasem könnyű...

Látok szívemmel egy tisztán fehér világot, melyre a fény szivárványt rajzol. S a fagyott víz fölött lépdel lelkem. Az esésbe fagyott vízfüggöny felé. Csodálat. E tájban nincs semmi bűnös, szívem mégis oly egyhangún fáj. Mi ez a szorító érzés?

Magány újra. A kietlen képzelt tájon járva... megint csak egyedül érzi magát. Kint a város fényei gyúlnak, de ő csak hátán fekszik, s várja, hogy jöjjön a holnap. De a holnap se hoz mást, s így új holnapot vár. Egy új évet. Egy régi reményt, vagy épp hogy feledje az egészet.

Kedves nekem ez a gyermeki kacaj, de szívem hideg, hogy őszintén örüljek neki. Mindez csak idilli, a valóságtól elrugaszkodott, de nagyon is valós élmény. A gyermekek még nem kapták meg a szemükbe a mérget. Még angyalszínes nekik a világ, s nem látják az a mocskot, mint mi néhányan felnőttek. E torz világban hol találok ablakot vágyaim földjére? De miért is mennék oda, hisz egyedül kell mennem. Te nem jössz velem, mert te nem törődsz velem. Csak én hajtom boldogságod fontosságát újra és újra... de csak hogy elkapjalak egy szóra, az is évek munkája, hosszú harc lelkemben. S mind hiába, mert szíved vak az én szívem hangjára.

Kusza gondolatokkal teli fejét megrázza, s a gyermekeket nézi ha csak egy órára...

Jégországban a jégért folyik a harc. S kinek több a jege, az örül neki. Tolvaj lopja a lopott jeget. S kiáltásik felhangzanak. Egyik a másik kezéből kapja ki. Van, ki elesik... van, ki haragszik. S az istenek felé is fordulnak néhányan, hogy tegyenek igazságot. Jégtündérek és jégmanók harca ez. Örök érvényű, és felejthetetlen tanulságokkal. De mit számít mindez. Hisz jégország csak egy jelkép. De azért harcoljatok csak. Vívjátok csak vidám, fél-komoly jégháborútokat. Én nem kérek belőle. Engem a jég, a tulajdon nem vonz. Csak emberért tennék áldozatot, de azt se birtokolni, csak boldoggá tenni. Mindenek felett. Talán egyszer én is élvezném az ünnepeket. A keveredett illatokban megfognám a kezedet...

Megmarkolja a feje fölött a szürke eget. Majd lemondón tekint a kanyargó páros sorra. Mit gondol, már nem mondja, s szemén se látszik, amin ily ócska filmeket a méreg játszik. S e méreg, mit e torz világ ültetett bele, lassan párolog, mint olajmécsese... Mindenhova a fejében jut belőle, de szívét nem teheti tönkre. Szíve még hisz, a szív még szeret, s ha jege felolvad, tán újra remél.

Az ég felé vető és a mélyenszántó

Mit teszel hát, ha az, hogy önmagad vagy kevés? Mit tehetsz akkor ha valós, vagy képzeletbeli elutasítás ér? Mikor minden fehérből feketére vált... s hiába koptatod a fekete tintát, mert többé nem látszik meg, amit írsz.

Kifáradva, majdhogynem mindent bejárva. A negyedik ajtó felé tekint. De egy lemondó sóhajjal minden tettvágyat messze repít. Oly régóta már, hogy elindult ezen az úton, oly rég bolyong e birtokon, s újjá még nem született mégsem. Változás szele megcsalta volna? Ezt nem hiszi, inkább azt, hogy ő valahol elszúrta. Megszokott önvád keríti hatalmába, s valahogy nehezére esik élni is. De ha csak egy pillanatra is, képes még remélni. S ahogy elméjébe képzeli azt a világot, amit teremteni készült... kín borítja azt el újra és újra, mégis képes látni benne a szépséget. Szépségét és hasznát.

Mikor haszontalannak érzed magad... s kezedbe mások akárhány célt is adjanak, mert egy se jó. Nem hited neked. S mi másé, az tiéd nem lehet. S itt ez a hely, e birtok, mi csak reád várt. S csak csalódás voltál most is. Bár ne jöttél volna inkább...

De ha nem jön el, ez a hely soha meg sem születik, az a sok viharfal, s a tágra tárt szellemkapu. Egy aprócsak hit magja, mit az ég kegyeire bízott. De most itt az ideje, tovább neki nevelni ezt a magot.

Kezemmel valamit tapintok. Rázárom ujjaim. Majd újra kiengedem, s szemem csukva, a tapasztalás egy másik szintjén vizsgálom. Ismerem. Mindezt a formát, s tudom milyen volt azelőtt, a nagy egész részeként. A spirális lépcsőfok megfelelő fokán állva, tudta, hogy sorsa hozzám köti. Aztán én az égre bíztam őt, hogy felneveljék helyettem, de amit ők tettek, csak puszta türelem. S érettségemre, érettségére vártak. S íme visszaadták.

"Örülök, hogy újra látlak." Mereszti reá vak szemeit. Vak ő most a jelenre, s a jövőre is. Egyik szeme a múltba néz. S valóságnak e múltat hiszi. Szemén a kötést senki más le nem veheti. De ki levehetné, ő most távol, s ha reméli is minden éjszakától, csak múltbéli alakját ismétli meg. Újra és újra, kezét megfogva végigvezeti az eseményeken. S a szalonban feltűnik egy ismerős idegen.

Barátnőm az. Ő nem látja ezt a helyet... De akkor hogy kerül ide? Talán csak elmém kivetülése? Van egy-két szöglete még agyamnak, mely tudja, szeretni jó, s ki szeretetre érdemes. De mindezt én már elutasítom. Persze a látszat talán más. Félek is, ha tükörbe néznék, szemben állna az a bizonyos valaki más. Hozzám lép. S én a zsebembe csúsztatom a magot. Némán állok mellette, de valójában a csevej folytonos, épp csak erre a szintre szó el nem jut, s nincs oly gondolat, amely ily mélyről fakad. Emlékek. Egy hely, egy másik helyre mutat, ahol először tettem nyakad köré karomat. Félelemmel és vággyal megfertőzve. Lelkem némán áll megkettőzve... fájdalmai erősödnek, s végül maga útjára tér a barát. Én egyedül leszek újra. De tudom, valaki most is itt van. Egy olyan társ, aki sosem hagy el, épp csak mostanában túl kettős vagyok... s külső részem mit se tud már belsőmről...

Az ördögi kör kezdődik előröl, s ő nem tágít, kiszakadni nem mer. Hisz így tenne hát bármely más ember. De ő nem teheti. Nem hátrálhat meg. Mindaz, amit már létrehozott el nem veszhet. Szép csendesen feláll, mindene remeg. S lassú bizonytalan léptekkel jut el a negyedik ajtóhoz. Ereje nincs már kinyitni, így csak neki dől. De erre az ajtó eltűnik, megszűnik.

Mintha sosem lett volna ott, az ajtón beesek. S a föld gyomrában zuhanok. Egy szárnyas lény karol föl, vagy csak én gondolom lelkét szárnyaknak, mert csak a lassulást érzem, s a biztonságot, amit ad. Erre vágytam már oly régóta... átadom hát magam ennek az érzésnek.

Utána kapok, megragadom karjait, s finoman lassítom le a zuhanás ütemét majdhogynem lebegésre. Ez a testi érintkezés számunkra oly idegen. Korábban csak álmainkban történhetett ilyen. Már nem is emlékeztem, hogy milyen volt régen, mikor még én is a másikat megérinthettem. De itt a föld birodalmában úgy tűnik, nekem is fizikai testem lehet, s így valahogy újképp a közelében lehetek.

Számat szóra nyitnám. De inkább hallgatok. Ebben a hallgatásban sokkal inkább én vagyok. S egyszer csak földet érünk, de ő eltűnik szemem elől. De tudom nem harag az, mi elrántja a közelemből. Távolról figyelni fogja utam, s továbbra is megóv, ha kell. Körülnézek hát.

Egy lebegő földdarabra érkeztünk meg. Ez az ő birodalmuk, egyből megéreztem. Itt jobb, ha megbújok és óvatos leszek, mert ha ők itt találnak, végleg elvehetik őt tőlem.

Egy kőfalú épülethez keskeny út vezetett. Úgy véltem, valami szentély, s nagyot nem tévedtem. A természetellenesen zöld növényzet között haladva, az élénk kék eget figyelve, egyre elbizonytalanodtam, hogy nem álmodom-e...

Ott állt a dombtetőn, a szakadék fölé vetve, a vének temploma. Előtte a semmiből eredt egy keskeny forrás, s a születés vize... Én már ismertem e helyet. Ismertem, mint minden ilyent, ami a két világ határán terült el. Belépett, s a vének köszöntötték, én csak odakintről a sosemélő növények mögé bújva figyelhettem.

"Féled-e a halált?" Ezt kérdezte tőlem az első öreg. Fejemet ingattam, s azt montdam, hogy nem. "Óvod-e a születést?" Kérdezi a másik. Nem tudom, erre mit feleljek, de mintha nem is várnák tőlem, a harmadik is felteszi kérdését. "Éled-e az életet?" Ebben a pillanatban rádöbbenek, hogy nem. Hogy minden kérdéssel nemmel felelnék, s hogy ez itt rosszat jelent. Fejemet felszegem, számat összerántom. Egy fél gondolat, ennyi se préselődhet ki rajta. S mégis dalolni kezd lelkem, mert a három öreg zenélni kezd.

A vének belekezdenek az ősi énekbe. Tudom, hogy ez mit jelent, de tenni semmit sem tehetek. Bíznia kell magában, s a földanya úgy utat teremt neki a megismerés felé.

Valami apró szikra megmozdul. A születés az, mellyel magamat megmenthetem. S egyszerre a dalt abbahagyva, az öregek ezt mondják nekem. "Mi a vének vagyunk, a földanya hírvivői, azok, akik az élet és halál határán állnak, a mi birodalmunk se nem élet, se nem halál világa." Megzavarodva hanyatlok a földre. Most már mindennek vége? Nem élek, és meghalnom se lehet? Egy percig se bírom ezt, mentem megőrülök... De aztán látom, hogy a próbát kiállhattam, a semmiből egy kéz nyúlik ki felém. Ahogy alám kanalaz, lassan gördülök föl az ujjakba, majd végül tenyerén fekszem. Egy új út nyílt hát előttem. Felállok tenyerén, s lassan, óvatosan lépkedek végig karján, mely oly élettel teli, hogy örvendenem kell neki ez után a színesre festett komor világ után, ő erőt ad nekem. Ahogy ott lépkedek, és zsebre teszem kezem, megtalálom a magot. Már egészen el is felejtettem. Ez a mag mentett meg engem. Ez a picinyke születés. Ez az, ami kedves nekem. Bezárom hát tenyerem, becsukom a szemem, s újra elképzelem azt a világot, amelyet ebbe a magba korábban tettem. s úgy ahogy van a földanya karjába temetem. S mikor körülnézek, látom, nem lesz egyedül, hisz fölfelé haladva egyre nagyobb növények borítják el a termékeny kart.

Ahogy tovább megy, én megöntözöm, a születés forrásából hozott vízzel. Majd tovább megyek, követem őt, akár a végtelenbe...

Hirtelen felriadok? Csak álom volt? Vagy ez volt tényleg az utolsó ajtó mögött?

Álom a fehér bagolyról

Soha véget nem érő utazás. S hogy van-e út, az is kétes. A mélység végeláthatatlan egyformasága, a tájékozódási pontok hiánya, s az idő esetlegessége rábírja, hogy újabb éberálmokat hozzon a felszínre.

Ott álltam. Fázva és reszketve a félelemtől s tisztelettől. Egy hatalmas állat állt velem szemben...

Egy fa kerítés. Amolyan, mintha ki és bejárást egy kapuval zárná el. Azzal a forduló-gördülő szerkezettel, amely alatt áthaladhat egy közepes termetű állat. S kutyák ugatása üti meg fülemet. Megállok hát eme határ előtt. S ím a kopók futva közelednek. Átjönnek a kapun, gazdáik követik őket. S ott, hol vadász lépdel, meglátom őt. Ösztönös tisztelet és vágyakozás ébred. Mint ismerőst, köszönti szemem. S átjutnak ők is a kapun. A kutyák tovább rohannak. Már alig hallom ugatásukat a távolban. De ő ott áll  időtlenül. Közelebb megyek hozzá, s bámulom, mert képtelen vagyok levenni róla a szememet. Ahogy elmegy mellettem méltóságában, a kezemhez ér, orrát hozzám érinti. S mikor kitérnék az útjából, s én is tovább haladnék, ő az utamba áll. S lefekszik elém. Az a fakó szőrű, de nemes nagymacska. Kit mindig is tiszteltem, most így szól hozzám: "Máris mész?" Valahogy természetes szájából e beszéd. De azért mégiscsak csudálatos dolog, s így kissé megszeppenek, szótlan maradok. Én óvatosan megyek el mellette, hogy reá nem lépjek egyetlen csillanó szőrszálára se. Még a gazdája vagy ő maga zokon venné. S ahogy elhaladok mellette, látom, hogy a fekvő tigris utánam néz. Most megvizsgálom a fejét is, sárgásnarancs csíkozott szőrzetét és fehér mancsait. Sebhely húzódik a nemes fejen. Tekintete tüzes, mégis lágy. "Találkozunk még?" Kérdezi, s én zavartan felelem neki: "Biztosan. Néha majd meglátogatsz, én is meglátogatlak és tanítjuk majd egymást mindenféle dologra." Magam sem tudom, mért épp ezt mondom, s hogyan értem mindezt. De ezután ő is fölkelt, s gazdája után ment. És én is elmentem.

Hát nem fura? Egy tigris, amivel vadásznak? Vagy az furcsa, hogy beszélt hozzám? Megítélni így ébrenlétben már nem tudom. S már az is bizonytalan, hogy az a vadász a gazdája volt. A zöld ruhás férfi, ki egy szót sem szólt, miközben én a tigrisével beszéltem. S ki is nyújtottam kezem, hogy hozzá érjem. De végül ő volt az, k hozzám ért...

Hozzám ért egy kéz. S én felébredtem. Halványan a víztől eltérő fényű víztündérek támogattak. Három férfi alak, s egy negyedik, egy nő a mellkasomhoz ért, hogy fölébresszen. Egy kövekből korallból és hínárból épült palota előtt álltunk. Elengedtek, s jelezték, hogy beléphetek. Én már az utazást is felejtve, engedelmesen belépek. S látom a belső áttetszőséget. Különféle szivacsállatokon lépdelek. De nem is értem, hogy itt a víz alatt levegőt hogy vehetek, s az aljzathoz hogy érhetek. De soká nem gondolkodhatok, mert egy íves folyosóhoz érünk, amelynek teteje áttetsző kagylóüveg. Tükör? Ámuldozom. De akkor mért van a plafonon? Ez csak fényűzés. Érzek rá a válaszra hamarosan. S végül bejutok a színes csarnokba. Mindenféle tengeri lények cikáznak ide-oda. S elvonják a figyelmemet célomról, kinek fején korallkorona, s a korall trónon ül, s vár rám. De ekkor egy újabb állom, mi magával ránt...

Egy keskenyebb patak mellet vagyok. Táskámat leteszem a fűbe, s a patak túlpartján egy fán egy baglyot látok meg. Meredten bámulok rá. Ő is meredten néz. De valahogy olyan hihetetlen, nem tudja felfogni ész. Hogy megőrizzem, s képet készítsek róla, ez a gondolatom támad. De ekkor ő felém repül. S csak ekkor látom meg, hogy milyen nagy. Ez az óriási fehér bagoly lecsap a táskámra, s csőrével megragadja... szárnyát kitárja. Hogy elrepüljön vele, nem hagyhatom... de előbb kétszer is lekapom. Félelmet fészkel szívembe, de nem hagyom, hogy elvigye, amit saját kezemmel alkottam. Megállítom hát gondolattal, s ő pár méterrel odébb táskámat ledobja. Ekkor két ember az, kik a váratlanul lepottyant tárgyra vetnék magukat. S történetem, mit mondok nekik, alig hiszik. Bizonyítékul megmutatom hát a képeket. Innen tovább nem emlékezek...

Táskám táskáddal összefogva leszállok a kamion tetejéről. Két üres üveggel bennük. Mert mulattunk, hogy újra találkoztunk. De nem kellett volna így végződnie, s én miért nem védtelek? S egyáltalán... Ha ez a hely nem lakásod, miért jöttél mégis ide?

"Miért jöttél ide?" Ez a kérdés ébreszt. Bár a válasz már tudott, nyitott könyv vagyok az ő szemében. "Veled élni." Felelem, de tudom, ezt nem tehetem. S a kérdezőm is, ki a korall trónról tekint le rám, jól tudja, ez mily hamis. De nem törődik vele. Csak közelebb hív. Én leborulok előtte, de ő vállamra teszi kezét, s kér, hogy keljek föl. Félek szemébe nézni, mert tudom elragad, de mégis reménykedve nézek föl.

Ahogy szeme találkozik a Mélység Uráéval, tudni kezdi minden eddigi hibáját, s egyúttal mindent, mi benne jó. Bizalom, hit és megbecsülés ébred benne önmaga iránt. S a Mélység Ura feláll, a trónt elhagyja, hogy mellé lépjen. Ott állnak kéz a kézben. S a legmélyebb vágyak felébrednek, ágyukból kikelnek. De tiltakozva utasítják ők el, s elküldik őket vissza, aludni. Még egy évet aludjanak hát. S hogy aztán mi lesz? Még nem tudja szegény feje. S úgy nem tudja még a Mélység Ura sem...

Kezemet hát elhúzom, ő is enged, hogy menjek. Hosszú utak várnak még ránk, míg nem leszünk egymás mellett. S önmagunkban bizalmat, hitet és megbecsülést ha örökre nyerünk, úgy a másik felé is ilyen lépéseket tehetünk. De addig csak egymást bántanánk, s ha bántanálak, azt túl nem élném. Mert annyira tisztellek, s szeretetem is az egekig ér.

Űrt hagyva hát maga után kiszakítja szívéből, a vágyat, amely nagyon marja. Pedig az csak szeretetből és szenvedélyből épült föl. Mi rossz van hát benne? A függés sava, mi oly nagyon mar. S a tinta, amivel a szenvedélyt írták is szemet vakít, elfedi a jót. Józan ésszel menjen hát tovább. Megtisztulva és megnyugodva. De most már a megszokott földre áhítozva tér vissza az örökkön változó szalonba.

Víz alá merülni

Reggel volt, s én még alig aludtam... hiába sikerült elaludni, újra és újra felköltött a kín. S néztem képed agyamban, te álom... elvakítottál.

Visszatért hát a csarnokba, hogy újra döntsön, melyik ajtón lépjen be. Hol keresse, amit elvesztett... önmagában hitét.

Hinnem kellene, hogy minden rendben lesz. Hinni, hogy nem ronthatom el. Ezúttal nem. De valahogy mégis nehezemre esett. Talán másban hinni most könnyebb lenne. Elő is keresem hát azt a személyt, aki erre érdemesebb... De aztán körülnézek. Itt is vannak sokan, kik szeretnek, s talán hisznek is bennem. Ok ez, hogy cserébe én is hinni tudjak? Nem tudom. Már nem tudom. Forgolódok, s méregetem az ajtókat. Végül a víz ajtaja elé lépek, s hogy megkapjam a nyugalmat, ami most a gondolkozáshoz kell, a tengerre gondolok. Halk zúgása behatol az agyamba, egyenletes hullámai elcsöndesítik a gondolataimat. Kezem a kilincsre teszem, s benyitok...

Ahogy lenyomta a kilincset, a terembe víz zúdult be. Elöntve mindent, s mint egy tározóba megáll. Ő, ki már megszokta ezt a fulladásközeli nyomást, nem reagál erre különösebben. Csak hagyja, hogy őt magát is átjárja a víz. S közben hinni próbál.

Alámerültem az álom csodás útvesztője várt, de én most hátat fordítottam neki. S hagytam, hogy egy könnyű dallam és szöveg olyan helyekre vigyen engem, amit máskor csak távolról, s felülről nézek. "Felcsap a hullám, fel a fejem fölé...Lehúz a mélység az istenek közé..." A mélység ura, s az én kis vízisteneim, kiknek nyugodt perceim mindig is köszönhettem, most körém gyűlnek, s néznek rám... felülről, bizonytalanul. Talán a köszöntésem stílusát fontolgatják? Vagy hogy mi legyen a sorsom? Várom, hogy mivé fajulnak a dolgok, míg ők nem mozdulnak, én sem lépek. Teljesen rájuk bízom magam.

De talán mégis eszméletét veszti egy kicsit, s míg feje a vízzel tele van... bolondokat beszél tán. S az áttetsző alakok húzzák be. S az ajtó bezárul mögötte. Vízzel telt élményei, lassan párolognak el. S mikorra magához tér, már senki nem felelhet neki kérdéseire.

Ezer kérdéssel fejemben eszmélek. Álom helyett hát álmot éltem meg? Félve lépdelek a lejtő folyosón, óvatosan, hogy el ne csússzak... mind kékebb és sötétebb mélységek felé. S lassan a fénysugár már nem hatol felém. De ahogy egy kanyart beveszek, zöld és sárga fények köszöntenek, s a kis gyenege fényű lámpások alatt látok néhány fura halat. Mohás-algás fejükkel szerényen vizslatnak. És végül leérek e vízmélyi alagsorba. Hatalmas aula köszön reám kongón, s üresen. Sehol egy lélek. Sehol egy fal... De mégsem lehet végtelen e terem. Ahogy haladok a vélt középpont felé, egyszer csak mozaikos padlózat szélére lépek. S ahogy megyek rajta és nézem, felfedezek benne egy térképet.

A mozaik térkép mutatja az útját... Még azt is megmondja, hogy melyik szobor szájában nyomja meg a kapcsolót, hogy leereszkedjen hozzá egy kabin, ami majd elviszi őt, arra helyre, ahol várja már valaki. Vagy inkább valakik. S ahogy utazik, felidézi tegnapi álmát.

Álmomban láttalak téged, s csókod  ízét számon, még most is érzem. Felcsapnak a gondolatok, s betemetnek egészen. Néhány csikóhal igyekszik útján a kabinom mellett éppen. Ahogy őket bámulom, próbálok felejteni. De te egyre csak előtörsz, s nem hagysz elmenni. S lelkem mérgezem a gondolattal, hogy mily felesleges vagyok egy olyan ember életében, kinek mindig csak bajt okozok. Vagy nem? Valaki azt fogja mondani, hogy ez nem igaz. De talán még neked se hinném el. Oly képtelenség, hisz csak álmaimban létezhetne... de még ott se létezik. Csak magasnyomású levegő csempészet. Talán e vízmély itt, végre válaszokhoz vezet. S most, hogy megújulok testileg és lelkileg... most már ilyen rossz gondolatom se lehet. De hogy bezártam magam e várba, így mégis hogy keresselek?

És a reggelből túl hamar este lett. S ez az újabb este hozott-e válaszokat neki? Lett-e több bátorsága, ahogy az idő telt? Vagy örök gátlások temették el? S elért-e oda, ahova mennie kell?

A tizenhárom boszorka

Semmi sem megy ám egy varázsütésre. S ő sem könnyen változott át. Szívéről még pergett a megégett páncél. S sebei újra nyitva voltak minden és mindenki előtt. Szenvedett. Lassan haladt hát. S kifelé újra megjárta a kandallók folyosóját...

Ahogy mentem előre. A kisebb kandallók tüzét figyeltem, s mielőtt vissza térhettem volna a szalonba, a kandallókból kimászott tizenhárom fekete macska. Félelmeim és kételyeim sötétsége mind fény volt hozzájuk képest. Jöttek, egyre jöttek felém, s én a kapunak hátráltam félve.

De nem volt mitől félnie. Ők csak a maguk dolgával foglalkoztak. Csak épp hajnali egy volt, s megtették hát a tizenharmadik óra tennivalóját. Összegyűltek a kapu előtt. Szépen körbe, s elmondták a napi igét. E tűz hajtotta világ minden ígéretét... s ő csak hallgatta őket, s nézte, hogy a közben ülő alakok miként változnak meg.

Egyszerre csak láttam, hogy már nem fekete macskák ültek ott, hanem tizenhárom nő ült a föld fölött lebegve. Ki párnán, ki seprűn, ki valami átlátszatos lényen. S nem értettem, hogy káprázik-e a szemem. Hát bolond lettem egészen.

De ahogy a rítus végetért. A legfiatalabbik hozzá lépett. Hozzá, ki láthatta az egészet. "Üdvözlünk körünkben téged!" Kezeit a jó boszorka kitárta, s a kör megnyílt végleg. "Gyere hát, s válaszd bármelyikünk honát, hogy nála kipihend magad, s az újítótűz minden fájdalmát."

A kandallókra mutatott. Én meg csak álltam ott. Egy szó nélkül. Legbelül zokogva. Hát be kell lépnem az egyik kandallóba. S végül a középsőt, a hetediket választottam. Egy idősebb boszi meg is nyitotta nekem az utat. Miközben a többieket hátrahagytuk, s a kandallón beléptünk, mesélt nekem a bent lakókról. Mert hogy ez nem volt más, mint egy-egy kis lakóház. Négy emelettel, s abban hét lakás. Később azt is megtudtam, hogy van egy tetőkert is, s a föld alatt két szint pince, s mindent összevetve... végülis kedves lakók éltek itt. Engem magánál szállásolt el a földszinten, a vendég szobában. Kicsi volt ugyan, de kellemes fényt árasztott, s a fa illata, amiből a ház volt, átjárta tagjaimat, s nem is sajgott már mindenem annyira. Lepihentem a magasított ágyra.

A házinéni még bekopogott, s meleg tejjel kínálta. Aztán, mikor minden fény kialudt... végül forgolódva, de ő is elaludt...

A tűz ajtaja mögött

Zárt ajtóba ütközött. Mindegyik zárva. Nincs most előre. És nem mehet hátra. Szorongás szele a folyosón állva. A tükör felé hajtja. S a megoldást elé tárja.

Ide vitt hát bizonytalanságom. Most e hat méter hossza tart engem fogva. A tükör felé hajt a szél. Hinni kezdek benne. Segíteni fog nekem, hisz ő az elemem. A tükörben nézem önmagam, mégis más a kép. Már nem is emlékeztem, hogy mivé lettem én.  A képet eltörölném, de kezem nem ütközik üvegbe. Tovább folyik s gyöngéden engem is beránt. Szédülök, ahogy pörgök. El is esek tán.

Mikor magához tért ott feküdt a szalonban újra. Egy-egy szellemlény távolságtartón vizslatja. Néhányan összesúgnak. S egy teltebb nő alak. A víz kapuja felől egy lavórt a fején egyensúlyozva közeleg. Lerakja terhét a feje mellé. És belemárt egy áttetsző szövetet.

Hideg víz ér homlokomhoz. De a körözés meg nem áll. Így fekve is forog minden. Táncol a terem, az egész vár. Kedvem már majdnem elvesztem benne. De aztán agyam a névtáblán jár. Valaki itt vár engemet. Be kell jutnom végre hát. Megköszönöm, mit értem tettek. S a sok szellemalak itt sincs már. De a kapukat is bezárják, csak a tűz kapuja, mi nyitva már. "Miért is ne?" Ötlik föl bennem. A tűzben lesz tán a megújjulás, amit a szívem most vágy... s ami segíthet az ajtón belépnem. Nem is gondolkodom tovább. Lassan, kacskaringós léptekkel közelítek felé. A tüzes napkorongok, mint arany csillognak felém. Ahogy közelebbről nézem, talán tényleg aranyfüst... de ez még nem taszít el. A szalont magam mögött hagyom megint.

A tűz kapuján innen minden homályos és kavargó volt, s a tűz kapuján túl ez mit sem javult. Izzott fönn néhány napkorong. A folyosó két oldalán cikk-cakkban kandallók.

Ahogy haladtam előre tizenhárom kandallót számoltam, s a tizennegyedik a folyosó végén hétszer akkora volt. Meleg volt, de inkább belül emésztett, bőröm nem égette, ez a teremtő tűz. Mert ez volt a tűz, melyből új élet fakadt. A főnixmadár rejteke.

A kandalló előtt állva félve tekintett erre a csupa-tűz világra. De végül egy nagy levegővel beszippantotta a bátorság illatát. És rövid köszöntést mormolva maga elé, belépett a tűzbe...

Melegség, kellemes melegség áradt szét a csontjaimban. Mégis éreztem, hogy a megújjulás a bőröm tépi szét. A külső mázt, amitől oly emberi lettem. S túl régóta változatlanul cipeltem. Újraalkotott a tűz, s ki is égetett azonnal. Az új mázam festette, s azt is belém olvasztotta. Új tüzes színek tüntek fel bőrömöm... s én csak tűrtem. Kellemetlenségét kellemesnek képzeltem. Fájdalmát örömnek. S szenvedésemet szeretetté fordítottam. S az új szépség éltetett. Új szép remények. S hamarosan túljutottam az égető kemencén. S a túl fényesből hirtelen elkezdett kitisztulni minden.

Ott állt az újjászületés csarnokában. A fal mellett fém tányérokon hamukupacok. A legfőbb anyag a kőzet volt itt. Mint barlang s föld mélye, olyan volt ez a hely. Fáklyák a falon alattuk egy-egy faragott kőfej ásított. A padok simák voltak. Az asztalok is. De volt egy-egy díszes szék is... vagy trón. Az egyikükön ült maga az úr.

Ott álltam vele szemben. Megdöbbenve hatalmasságától. S a domborműves szék mögötte árnyaiba simult. Újjászületésem tűzmadara szigorúan tekintett reám. S kőtáblába vésette velem az újéleti fogadást. Mindent, mit tenni kívántam, s eszembe ötlött ott, bevéste egy kőfejű csupaszárny írnok. Csőrétől a felületen apró dőlt latin betűk jelentek meg. S mikor kész lett, kézhez kaptam ez intelmet. Egyik kezem a táblán volt, másikkal harmadik szemem fedtem. Korábbi éltem fájdalmait épp hogy csak feledtem...

S felszállt a magasba, a kupolán túl messze szállt. A lány meg csak állt ott némán, töprengve fogadalmain. De nem sokáig volt tétlen már. Hívta ezer tett. Várt még rá egy kis veszély. S tudta-e hogy merre menjen? Kijutni innen van-e esély? De nem is ment volna még. E köd várból még sokat nem láthatott. S tudni se tudta még, hogy a tizenhárom kandallóban tizenhárom boszorka lakott...

A hetedik kör

Volt már olyan veled, hogy álmaidat elfújták a vágyak? Hogy eltűntek a képzeletből szőtt várak? Hogy minden semmivé lett, szertefoszlott hirtelen... s kötelékeid elszakítottad. Sok barátot bántottál meg. Igen? S megbántottad-e azt, akit igazán szerettél? Mert szeretni féltél. Félted. S félsz most is szeretni. Azt mondod, nem lehet. De valójában... hogy lehet-e, nincs merszed megkérdezni...

Ha most némán ülsz szobádban. Pedig sok minden adott volt mára. Mégis egy kis levegő... egy kis magány vára volt, melybe betértél. Lélegzet a másik után. Nem szorítja most senki és semmi tüdődet. Ha te is ezt érzed... tán te is magadat szabadnak véled.

Soha szabad nem lehetsz magadtól, míg újjá nem születsz. Én megteszem. A főnix tollát előrántom, s az égbe írom új életbeli nevemet.

A kapuk kinyílnak. Vagy legalábbis képzelem. De a belső ajtó mégis csukva. Még be nem mehetek. Még nem jött el a perc. Még nem jártam magammal végig a hét kört. Ideje, hogy belépjek a hetedikbe. Hogy megengedjem magamnak, hogy belépjek szívembe...

Szívemen belül vajh mit találok majd? Mily káosz vagy rend uralkodhatik ott? Félek. De bemenni akarok... Ettől a kettős gondolattól nem szabadulhatok... önmagamtól, önön félelmeimtől még nem szabadulhatok... És addig, bármit is akarok, a hetedik körön kívül maradok.

Viharból épített vár

Csönd volt először... új kezdet, új utak, s új terek. Lassan bontakozott ki előtte a vihar hűvös-ködös vára.

Itthon megint. Növények között barangoltunk, s most visszatérvén ebbe a kis vakondtúrásos hangos utcába, újra magam vagyok. Semmi zöld. Sötétedik, hát nem sok fény. És ki merre járhat most e percben, ezen töprengek, miközben az ajtót tartják nekem. Ki van támasztva. Minek? Úgysem csukódik. Senkit sem érdekel. Én viszont dühvel birkódzom. Megfogom az ajtót. Sűrű köszönet. Ajkam kimondja de szívem mégse hatja meg. Ily kedvesség ezen a helyen már csak érzéseim ellen szól. Túl jó ide. Túl jó ez. El innen. Csak ez az egy... ébreszt.

S az ébredő látja. Egy másik világot. Ecsetek kezei. Fest és újra álmod mindent. Egy utópikus dallam kíséri őt híven. Megy csak egyre megy, hogy e szürke tájból fessen egy zöldes és ezüstös, színes új világot.

A vár előttem. Épp csak sóhajtásnyi volt. De ahogy néztem nőtt és nőtt, míg mindent beborított. Kis utcánkat elnyelte hatalmas udvara. Benne arany koronájú fák díszes kettős sora. S azt a szürkés kis házat, melyet nem szeretek, minden kis darabját ködkövekkel fedett. Álltam és bámultam ezt a csodát. Miközben a vihar pajkosan elkapta szoknyám.

Szelíd szél volt másoknak, de ő reá koncentrálta erejét. Így csak ő lehetett, aki ide belép. A vihar ködvárába, hogy kicsinosítsa belülről. S hogy hangja finom dallamot zengjen, a ködfalak közt legyen valami élet. Legyen valami és valaki végre már. A szél így tessékelte hát beljebb.

Most, hogy a szél lökött egyet rajtam befelé. Magam sem akartam mást, mint belépni e valószínűtlen falak közé. Kezem az ajtót kutatta, de az magától kitárult. S nagy levegőt vettem és beléptem. A szemem elé tárult egy keskeny keresztfolyosó és egy lépcső balra fel. A folyosó sötét volt. De odafönn fény derengett. Mentem hát fölfelé. S ahol a karfához értem. Egy csinos kis rózsainda tört ki belőle. Majd a falra is végig felfutottak. S vörös rózsák nyíltak. Szépen illatoztak. A pillék se késtek tovább. S láttam ezernyi szépet. A rózsa illata alatt álltam, mint zuhany alatt. S vártam és vártam, hogy illatuk túlcsordulva reám öltsenek díszesebb ruhát.

Ruhája sötétzöld bársony és fekete szatén, hímezve, s szalagokkal, ami belefér. A szoknya alatt pedig hét alsószoknya lapult. Mindegyik egyenként szíve egyes köreit volt hivatott jelképezni. Első volt kívülről a közvetlenség ez világos vajszín áttört csipkeszegéllyel az alján. Második volt a távolságtartás szürke fodros-foszlós anyagával. A harmadik a kedvesség volt. Fehér, mint a hó, és ránctalanul selymes és tiszta. A negyedik az érdektelenség  tarka, semmitmondó, folt hátán folt darabja. Ötödik volt a megbecsülés. Igazi törődéssel varrt kövekkel tarkított szegélye. Hatodik a félelem ébenfekete áttetsző tüllből. És a hetedik, egyben a legalsó a szeretet természetes selyemből. Szegélyén végig egy-egy hernyó himbálódzott selyemszálon. Ilyen volt a ruha. Ilyen volt ő is, ha bárki közeledett, s csak az, ki a fekete tüll mögött a hernyókat nem rémeknek látta, csak az tudta, milyen ő igazából. S csak az szerethette igazán.

Meglepő, mégis gyönyörű ruhámban folytattam az utam, így értem egy díszes levél-virág mintás festett ajtó elé. Résnyire nyitva volt, hát belestem. Egy hatalmas díszes szalon várt rám odabenn. Beléptem. S szellemszerű alakok jártak- keltek, hellyel kínáltak. Leültem. Egy csésze teát töltött az egyik, s el is tűnt az egyik oldalsó ajtó mögött. Mert a szalonnak, azon kívül, ahol bejöttem még 3 másik ajtaja volt. Az egyik kacskaringós mintáiba sok különös dolog akadt. Volt ott szekrény, ló, tehén, tányér és kalap, de akadt villa, kanál, esernyő, asztal és napilap. A másikon szeszélyes lángnyelvek táncoltak, s volt rajta néhány arany nap.
Az utolsó mintái lágyak voltak. Fönt felhők enyhe árnyai, lent hullámok és tengeri lények, halak.

Az elemek szalonjában nagy sürgés-forgás támadt. Új lakó érkezett. Így tudták. Nekik így mondták. Szellemlények munkához láttak. Teát hoztak a jövevénynek. S előtte az összes ajtót kitárták, hogy választhasson kedvére.

A teám hamar megittam. Ez rossz szokás. Kicsit szégyellettem is magam. Még illetlenségnek gondolják. De ők csak némán elvonultak. S mind a négy ajtót szélesre tárták. Felálltam. S ők mind el mentek. Engem meg egy új döntés várt. Mindegyik mögé belestem egy cseppet, de nem vehettem ki túl sokat. Tán néhány bútor. Függönyök takarták mindenütt az ablakokat. A szalon fényét elhagyva végül vissza is néztem a negyedik ajtó fele. De nem volt már olyan, mint ahonnan jöttem. Ez is mint a többi egy sötét szoba volt. Tanakodtam hát még egy darabig. Aztán beléptem az első ajtón. Viharba léptem hát. S az ajtóban kapaszkodtam meg, miközben üdvözlő hangversenyét játszotta a szél. Én alig láttam valamit. Majd ahogy elhalkult, feltárult előttem, amit szobának véltem... egy bútorozott folyosó állt előttem úgy 3 méter után jobbra elkanyarodott. És onnan még vagy másik három méter után a folyosó végén egy tükör volt. Néztem benne zavartan, ahogy jövök magam felé. Majd megálltam és a  folyosó menti ajtókra pillantottam. Három egyforma ajtó piciny kis fekete névtáblával. De kettő üres volt még, a harmadikon pedig egy név állt oly kacskaringós betűkkel, hogy alig tudtam kivenni, hogy az én nevem. Ez a távolabbi ajtó, ez az én ajtóm volt. A kilincsre tettem a kezem, hogy belépjek végre,  ennek a viharvárnak a viharszárnyának apró szentélyébe.

A kilincsre tette a kezét, bizakodva, de kissé bizonytalanul... De az ajtó nem nyílt. A kilincs meg se mozdult...

A vihar előtti csend

Amikor hirtelen beköszönt a csönd, s a világ zajai nem jutnak be agyamba... hirtelen értelmetlenné válik minden állításom, elfelejthető minden kérdésem. Félelmem is csak valami egész testem megrázó remegés váltja fel. Minden egyetlen hangra vár.

Sétálok odakinn, ma is úgy mentem ki, mint minden nap már... mintha veled találkoznék, úgy indulok el már minden találkára. Torkomban csomó, szívemen nehezék. S valaki más vár rám, de nem baj. "Nem is nehéz így." Ezt mondom magamnak megint. Jó így, ahogy van. Még ha a nincs közelebb is áll a valósághoz. Jól van hát így, ahogy nincs?

A szél megfontoltan lopakodik mögém, hogy egy óvatlan pillanatban sikoljon felém. A hangoddal fejében. Az öleléseddel a kezében. Érzem, ahogy tudod már, hogy hív. S talán el is hiszem, hogy tényleg hallod, hogy hozzád fohászkodom megint. Nevedet súgom, s viszi tovább a szél. Elvágtat messzire túl a fényen, a városon, túl mindenen, amit most láthatok. S várom, hogy visszatérjen. Egy újabb szóval, egy újabb öleléssel.

De aztán szörnyű reggelre ébredek. Már napok óta felzabál engemet ez a vágy. De én nem vagyok olyan, mint más. Nem hozhat nekem már megnyugvást... senki más szava, senki más ölelése. Csak azt szeretném tudni, hogy te most boldog vagy-e.

Csak egyetlen kérdésem van. Két válasszal magában. Az egyik igaz, a másik nem az. De hogy melyik melyik, azt nem tudhatom. Várok hát. Talán már nem kell soká. Félelmem, tán nem odázza már el. Vágyok a múltbéli kellemes érzésekre. S hogy te itt legyél. Talán még ilyen is lehet. Talán akkor majd megfogom kezedet. S neked szegezem kérdésemet. S hogy boldog vagy-e, őszintén megfeleled.

Most már jó ideje, mindig, ha kimegyek, úgy megyek ki, mintha veled találkoznék. Izgatottsággal és félelemmel szívemben. S hálát adok a mindenkori szellemeknek, akik egyszer hozzád vezéreltek. És azt kívánom, legyen most csend. Csak hogy gondolataimat megélhessem, oly tisztán és szépen, hogy a világ ne zavarja meg. S gyorsan belélegzem... ebben a pillanatnyi csendben... a várakozást. S aztán a szél arcomba fújja hajamat. Nem látok tisztán. S nem is szép ez a kép nekem. A fények és a város túl sötét nekem. De egyszer majd elmegyek innen.

Ha más nem, akkor a szél visz el.

Hol vannak most a szarkák?

Egy ideje minden nap csak gerlék jöttek, de ma már ők se köszöntenek. De emlékszem még a csörgő hangokra. Szarkák jöttek, kétszínű madarak. Hangoskodtak. Kedves volt nekem e hang. De most szomorú vagyok, hogy ily soká elmarad.

"Merre járhatsz most kétszínű madaram?" Kérdi, mikor valami csillogót megpillant. Kezével zárja, óvja a szemét tőle. Ez a csillogás meg ne bűvölje. Újra csillogás egy pamut gombolyag. Megint kezdődik. Az év elé szaladt...

Itt van hát az új ígéreted. Még kissé megszeppenve, de fogom kezedet. Ránts hát magaddal az izgalmas fénybe... pörögni, tanulni nincs ellenemre. Kezdjünk hát bele mielőbb. És visszatérek oda, ahonnan kedvem jött. Végre minden olyan lesz, ahogy jó. Csak előre kell menni, kitérni nem lenne jó. 

S mikor így elgondolkodik. Több kérdés is felmerül: "Mit akar az a sok gerle? A szarka ilyenkor merre repül? Hol vannak ilyenkor a szarkák?" És így tovább folytatja, de az úton ahogy jár, mindenki hallhatja, hogy lelke új reményre talál. Egy új hely, egy új mester várja már.


Egy kis kapun át... az udvaron keresztül. Egy barna embert mutattak, őt kell keressük. Kék szemével megfog azonnal. Fehérősz haja és barna bőre tán, mi oly érdekesen hat? S csak hallgatom mondandóját. Kérdések és válaszok lebegnek a szélben. És én azt kérdezem: "Felesleges-e?" Miért is lenne. Én ezt bizton szeretném. Kellemes a napon is kint állni még ezért...

A huszonkét mester majd megtanít megint, hinni a jövőben és alkotni, ahogy szeretsz. Kellemes lesz ez mind-mind neked. Végre elindulhatsz. S meg is érkezel. A sok mókás gondolat, a komoly bajt veszti el.

Talán én is ilyen leszek egyszer. Ezernyi viccel  csak mi szép azt érem el. És nem keresem majd tovább, hogy legyek boldoggá. Mert elhiszem végül. Elhiszem, s tovább már csak várnom kell, hogy mindenem meglegyen. De búval és hitetlenséggel szóba nem kerülhetek. Így lesz ez tényleg? Remélhetem-e?

Reményem vagy te fehér és fekete. Mikor odafönt szárnyalsz. Vagy csak egy tollad lássam meg a földre nézve. Reményt ad nekem lelked kettőssége.

Borátság

Nini itt vagyunk megint. Senki meg nem mondta volna, hogy egyszer még így lesz. Azt hiszem túl erősen én se reméltem. Harag? Félelem? Mit-mit véltél... pillanatok alatt szertefoszlik. S csak az öröm marad, s még egy érzés, hogy mindig így volt.

Mindig így volt... megrészegített az öröm, és nem láttam tőle, hogy valójában már nem is kellek. Hogy nem számítok, mert magamat szorítottam hátra ebben a játékban. Csak hogy legyen valakim, én már nem voltam ott...

Nem voltam ott. És sehol sem. Lassan elvesztem az ismeretlenben. Halk szavakkal hívott még az élet. De valami olyasmit mondhattam: "Ebből én nem kérek." S ma már vakon bolyongok... semmi előttem, semmi utánam. Ha senkim sincsen, nincs vele járó bánat...

S így tartottam mindenkit bent. Kis szentélyemben egymás hegyén hátán a ládák. Érzésekkel és emlékekkel tele. Egy helyen még a padló is megrepedt.

S most előttem állsz, s kérdezed, mi volt eddig. "Semmi." De ezt mégsem mondhatom neked. Nélküled mégse találtam semmi fontosat, amit most elmondhatnék neked. Múltat nyitottam csak megint. Megint múltban élek. Megint három év lesz? Vagy ezúttal kegyelmével betakar az élet. S megnyitja előttem a kapukat, ha nem félek... de félek, most még nagyon is...

Feltekintek az égre. Ahogy a három fa szegélyezi a látóteret... akárcsak mi lennénk. De nem tudom... ilyenek vagyunk? Egymás mellett. Valami fontosat átölelve. Együtt a vörös mélyekbe nézni...

"Te felszabadultabb leszel?" Én? "Te tudod-e milyen sok benne a szenvedély?" Én? "Te tudsz-e még felállni és járni? Menni tovább?" Én tudok. Ha nem is egyenesen, de előre tartok. S tudom biztosan, amíg mellőlem el nem maradtok... nem lesz félni valóm soha.

Csak gondolatok, semmi több

Ma minden oly világos. Fényvirágok nyílnak a falon. Egy gerlemadár énekel, de nem hallom. Megint kizártam őt. S képzeletemben mégis esőt látok, ahogy a világ lemosódik, és elveszik minden nyomasztó, fenyegető érzés. Lefolyik a csatornán... s reményeimben tovább él. Valami a múltból. Egy szó? Egy érzés? Vagy egy meg nem történt érintés? Hangok az üvegen behatolnak...

És a vér íze a számban, emlékeimet kavarja fel. Egy nap, egy éj. Egyszerű képzelet lehet? Egy rajz az ágyamon. Nem tudom, hitem mit dobog. Hogy belevesszek újra... hagyhatom?

De ekkor egy belső dallam belém hasít. Oly fájdalmasan, oly szépen. És nem tudom, újra itt állok előtted. Mit tegyek, hogy boldog legyél? Ez már a legszebb mondatom. Ennél többet senki sem kaphat. De te sem...

Nem vagy itt. Egyedül ülök, és már magammal se törődök. Csak azt szeretném, ha minden boldog lenne. Emlékekbe merülve. Csak nevetnék, nevetnék veled... de lehet-e ilyet? Most, hogy megerősítettelek, valamiben, amiben nem szabadott volna? S ha vissza is térek idővel az útra? A hídon túl majd...

Vársz-e rám?

Meglepő éj

Meglepő éj kezdődött. Nem tudta ezt a törött kő. Nem tudta kinek bensője látható. S a szél se tudta, kinek hangja hallható. Vihar szele. Álmom köve. Kisértsen meg az ő szeme...


És álom fakadt, olyan hirtelen, hogy eltűnt a világ, s a cél is elveszett, de feltűnt egy alak, szemnek idegen, de kellemes is akár a gyermekem. Hullámos hajú, hegyes orrú, gyönyörű idegen. Ez az álom  most már vágtat az idegen... repít és szalad, összeköt idebenn. S egy apró ugrás az ébren lét nekem. S itt hagy ezzel a három alakkal. Hajuk hosszú én az éjbe maradtam. Felejthetetlen aranyhaj-álom... mégis nyafogó kölyök, ha szemből meglátom. A másik meg barna, robosztus alak, az arca nem szép, de a tekintet marad. A vizes hajaktól lélegzetem most, buborékolva süllyed a dalhoz. Ez a dal itt a fejembe bent ma. Beszorult, nem hagy. S a harmadik a legszebb. Vörös tincsekkel, de túl messze lehet. Nem úszok, csak nézem. "Az ő haja szebb..." És közben képzelem, hogy csak te lehetsz. De hegyes az orra. A tiéd is ilyen? Mondanám, de az álom kikerül édesen, és nem változtathatom már reád őt most. S ha tenném is csak a víz tőlem elmos. 

Elérhetetlen, álombéli alak. Azt hiszem te is már csak ez maradsz. Hiába változtál fűből tegnap nekem, mikor szólítottalak. S a tekintetedben... a kinti világból egy látomás megint. Talán itt vagy a szél mondja, süvít. 

S a zavar ha támad, elragad megint. A felszolgálókon állatkosztüm van itt. S egy kellemes vacsora, mit felszolgáltak. Aztán csobbantunk ezret meg százat.

A tegnapi álom, az jobb volt megint, hisz barátnőimmel vásárolni mentem. De hogy ez hogy lehetett, az rejtély előttem. És ott volt néhány régi ismerős alak. Kiket a helyzethez kötöttem, s kézfogások közt, kerestelek. S megnéztem magam az álom tükrében. Gyönyörűen fénylett emberi lényed. Én bennem éltél. De az álomnak vége. Tekintetem a földre szegezve.

Tekintetem a padlót súrolja. E takarítástól nem lesz se fényes, se tiszta. Kezem is lóg. A föld felé megyek. De hangod még hallom a puszta remény felett. Egyre csak hallom. Mint szívdobbanásom. Keres a szemem, de mégis hiányzol. Gondolatomban feltámad megint. E reggeli álmokra ne tekints megint. Félve és félve egyre mélyre, az erdő szívébe. A lélek sötétben jár. És az emberi két lábú képzet. Esetlen lépked. Felém az éjben. Egyre félem, el kell rejtsem. El kell rejtselek, ember lelkem. Átölelve, átléptetve. Átkergetve, elmenekülve. Tenger kínnal megvezekelve. El kell rejtsem. El kell érjem. Ember szívem nem remélhet. Folyó vízből iszik az állat. Tiszta a szeme, folyóvá válhat. Átölellek, eltemetlek. Ember lelkem, nem menekülhetsz. Egybe olvad, lélekfolyóban. Egy lesz lelkem és egy lesz testem.

És ébredés vár a reggeli képbe. Készülődés a valóság lénye. Kettős érzés. Menne és maradna. De nem árthat már neki álom hangsora. Levéd a dallam. A fül mindenre süket. S eljátszik vele a szív s a képzelet... E dallam marad az álomból neked.

Az én Univerzumom

Oly nagy szél volt, de most minden áll. S délelőtt látni lehetett az égilegelőt. Ha csak egy pillanatra, de minden olyan volt, mint azelőtt. S egy dallamra a fellegek szétváltak. Kéklő égfolyó szelte ketté a tájat. S amint a dallam véget ért, eltűnt a folyó,  utána már csak a felhők szép pettyegetett sora maradt.

Visszatoltam a függönyt. Bezártam magam... Gondolataim támadtak. Agyam zsong, de szívem védve van.

Oly mélyről fújt a szél. Tengerekbe volt ő. Könnyek, az elfojtott könnyek tengerébe. Ő azóta már csak ritkán tud sírni, de egy biztos, nem tiszta szívből. S így lett itt ennyi sós tengervíz. Így süllyedt ily mélyre. S elsüllyedt kincsként nyugszik szíve mélye. De ha most figyelsz, hallhatod a síró gyermeket. Elveszett talán? Nem. Csak bent rekedt.

Tudom, tudom... oly soká tartottalak fogva. Kicsiny szívedről megfeledkezve. Érzéseidre nem figyelve, megtagadva. Óvtalak, féltettelek mindentől, de hiába. Mert csak kárt okoztam. Téged boldoggá sose tettelek. Csak követtem balgán a rendet és az illemet. Más gondolataiból ítéltem meg magam. Kívülről figyeltem és mérlegeltem tetteimet. Közben te voltál az, aki szabadon semmit se tehetett. S végül már azt se kérdezted, szabad-e, csak rám hagytad, akárhogy döntsek is. Én? Én dönteni? Már egyre kevésbé tudom, mit tegyek. Ez mind azért van, mert téged nem kérdeztelek. Pedig ha te fejlődtél  volna, s nem lennél már gyerek. Te biztosan tudnád, mi tegyünk, mit tegyek...

Sóhajtva ül le az ágyra. Megbánva amit tett, s megkérdezi önmagában a gyermeket...

"Ma mit tennél? Ma mit tegyünk? Te mit szeretsz? Mit együnk? Mi az mit kívánsz? Mit nem szeretsz? Mi legyen holnap? Mit szeretnél, mi legyek?" És még sokáig folytattam kérdéseimet. De ő megszeppenve, egy szót se szólt. Csak nézett rám, s reszketett. Végül megszólalt. Hangja remegett. S csak annyit mondott: "Nem lehet." Szegény gyermek. Erről mind én tehetek. "Lehet. Mindent lehet." Mondom biztos hangon,  de ő  fejét rázza. Nem hisz nekem, még a vak is látja. "De, de." Biztatom. "Mond csak bátran, hallgatom." Ekkor feláll. A szemembe néz. Hiszi már, mert hinni kész. Mosolyodik, rám nevet. Sokáig nem válaszol, csak nevet. Aztán hirtelen azt mondja nekem: "Egy mindenség kell nekem. Valami, amitől kérhetek, mert az megadhat mindent, amit csak képzelek." Bólintok. És gondolkodni kezdek. "Mégis hogy adhatnám ezt meg neked?" Erre megint felnevet. S most már én is nevetek.

A boldogság ily könnyű lehet? Korlátok se kellenek. S valahol valami csak lehet, ami megadhat mindent, ami kell neked. Egy ilyen mindenre kiterjedő létező. Vagy egy hatalmas erő.

Te vagy a mindenem. Nekem a világmindenség te vagy. S így hát csak te lehetsz az én Univerzumom.

Míg félsz, közel nem enged...

Utazás az erdőbe. Nagy találkozás előtt. Nádsípok és dobok hangja rázza meg az erdőt. Fekete burok,melengető és ölelő. Ez hívja létre a képet, melyből nyílik az erdő.

Átlépve a vízfalon, s a hegy lyukas hasán, ott egy erdő vár reád. S benne egy tisztás, hol megtalál. Hol megtalált. De közel nem engedett. Mert akartam és sürgettem, s azt bizony nem lehet...

Egy néma táj, zenéje csak a szívben hallható. S megjelen a vad, halk lépései elárulják e csendben.  Mozog a sűrűben. Mind közelebb és közelebb ér. S a néma lélek a tisztáson halkan remeg, egyre fél.

S várom, hogy kilépjen, de nem jön, hiába... csak egyszer érzem, mögöttem áll, s fülembe súgja bátran: "Míg így félsz, engem nem láthatsz! Még nem állsz készen." És én csak állok ott. Kétségeim erdejében.

A vágyott vad oly halkan lepte meg, maga is tisztázta már félelmét, ide je hát indulnia, elbukva bár, de nem csüggedve.

Legközelebb jobban megy majd. Gyakorlok majd szüntelen. Mert hiányzik már a természet szava. Hogy merre menjek, nem lelem. S az ő útmutatásuk nélkül, minden bizonnyal elveszek.

A vágyott vad megpihen. Tiszta lelke puszta sóhaj. Ő is talán remélte már, hogy segítségét végül mégis fogadod. De valahogy mégis féltél. Nem bíztál benne eléggé. S most várhattok egymásra tovább...

Csak vágytam és vártam. De ez nem volt elég. "Hát mégis mi az, amire már most képes vagyok?" Magamtól ezt sűrűn kérdem én. S ilyenkor betekintek a régi erdeim rejtekébe. S susogó fáim közt, rám talál a régi béke... vagy azt az éberálmot látom, amikor futottam és futottam egy gyermek síró hangját követve. S mikor rátaláltam, nem volt ő mást, mint a gyermekkorom félelme. Én álltam ott. Egy gyermeki én sírva, s magamat nyugtattam akkor. Ezt az emléket egy beavatás adta, s nem olyan régen is, mikor kinyitottam egy könyvet... azt az erdőt láttam, amely energiákat közvetített. Újra átéltem az álmot... közben kizökkentem. Bizony régen történt már ez velem...
Tudod, hiányzol! Hiányzol nekem... régi békés erdő-szellemem. 

Nincs levegő... nincs menekvés

Valahol mélyen lába keresztben üldögél a sötét vízmélyben. Szíve fáradtan dobban már, tüdeje kiürült, feje se tiszta, a víz is csak egyre kavarog. Az odafönt szunnyadó vihar az, mitől minden megmozdult... hívják már a habok. Buborék csókolja száját, mielőtt elhagyja, hogy visszatérjen végleg a hívó habokba. Ajka remeg egyet, mintha búcsút vagy minden jót kívánna. De talán csak a hideg az, ami bántja...

Enyhülés... hűs víz... mind semmit nem jelentenek már... e síri mély a végzetem, hogy senki se talál... magam lettem itt benn... már ti se bánthattok... ti cápák, rút nyomorultak... kik véremet szagoljátok...

Kész hadsereg az már, mi felette kering... várják hogy feladja, vagy hogy feléjük tekint, s félelmébe dermed... levegőt valamikor csak kell majd vennie...
Csönd.
Kísérteties csönd. Idelenn és odafenn egyaránt. Egy néma tévedés. Egy halhatatlan felvetés... egy kimondatlan nem.

Vége... érzem. Már nincs mit... tennem... levegő... levegőt kell... azonnal vennem!

Fuldokló hangjai megtörik a csendet. Odafent meg a vihar tépi miszlikre  az eget.

Oh, Uram, óvj meg engemet!

Aztán rájön, hogy nincs neki ilyen. Fohász... tőle rég el vétetett. Nincs hite, nincs reménye... most már lélegzete sincsen...
Víz.
A kegyetlen sós víz... lassan betölti testét... érzi, újra elmerül... kopog már a végzet. De egy biztos, nem találhatott volna szebbet, ez a hely nyugodalmas... vagy legalábbis eddig az volt,s az maradt, míg elment.

Emlékezek. Még utoljára. Könnyebbek lesznek a gondolatok. S irányíthatatlanul érzem, ahogy rám zúdul a múlt. Emlékezek azokra, akik valaha is szerettek. Legyetek boldogok éltetekben és a felett! Legyetek többek, mint amennyit én elérhettem! Vegyétek a kulcsot... itt van a kezemben...

Egy finom női kéz... a kulcsot elkapja. Bár messze van innen, még is megmarkolja. Szívéhez szorítván azt a lélegző fémdarabot, amit szerette rá egyedül hagyott. Képek kerülnek kezébe. Nézegeti a boldog éveket. S mosolyogva gondol a halottra... s súgja: "Nem felejtelek." Szívében él tovább a szeretett rokon, kivel régen osztoztak a családi házon, örömön és bajon. De régen már az is, hogy más utakon jártak. S egy kis keserűség ötlött fel, megbánás és árnyak...
Elfogadni kell már, hogy mi így volt, jó volt. S még minden szép lehet. Az árnyaktól a lélek még megmenekülhet.

Csak őrizd meg szívedben örökké a nevemet!

Mielőtt lemerül...

Felkészül a mélységekre. A víz színe kék, messze elterül... s még egy utolsó levegőt vesz, mielőtt lemerül.

Kiálltam megannyi próbát már. Rég kezembe vettem sorsom. S úgy éltem át olykor a hőt, mint a Földre hulló Napot. Szenvedésem marasztalt, de hinni véltem néha. S megigézett a remény sor, mi homokba volt írva. Láttam, szemem nem csalhatott, a kacagó víg őslakos vette kezébe a botot, s újabb betűket kanyarított.

Ült csak némán, s elő törtek emlékei. Homlokát ráncolta, s próbált nem félni. Meg ne adja magát a mérhetetlen mélységnek, amit ki kell állnia ha e vizekre tévedt. Maga választotta ezt, más helyett, amit jobban szenvedett, hol még csak egy hívogató szikra sem volt, ami szívébe örömfoszlányt lökött. De itt más volt minden. Oly szép, oly tiszta a víz... szinte láthatni is valamit, a mélyből, ami odalent honol. Keskeny halcsíkok bukkannak fel itt is, ott is. S keringőzik odafenn néhány fehér szárnyaló madár. Ricsajuk a vízről visszapattan, de közben hív bukik is alá. Kellemes a szél sodrása, s hol vizet ér a homok... keveredik a két elem, s e keveredés életet hoz. Harsány fényű kagylólakból tekint ki az ollós bitorló. Nini, ott meg egy csigaházat lop egy hozzá hasonló. A sós víz illata megtisztítja mindenét. Már nincs hátra más csak a levegő, mi megtölti a tüdejét...

Még emlékszem, mikor lent jártam, egy másik hasonló világ, az milyen volt... hogy mily pánikszerű ilyenkor a hangulat, de később minden megjavul. Hogy keserűség ha ér is, megpróbálom majd felejteni, s tudom, minden jó azonnal, fel fog majd deríteni. De mikor e vizekben járok... oly nehéz, hisz én döntöttem így... meghátrálni nem lehet, s elbukni sem büntetés nélkül. Félek is hát nem hiába. Angyali kéz a vállamhoz ér. "Indulj hát, a hajó nem állhat." Csak ennyit mond, s a habokba lép. Keze még a habok felett, tudom, nekem is mennem kell... de mégis maradásra késztet a félelem és a nyílt tenger...

Kéz a kéz után kap. Nagy levegő és elmerül... bánja-e vagy nem... az már mindegy... fény már reá nem derül. Halad az ismeretlen felé. Nem tudja mi hajtja, ha csak nem a tömegvonzás... de ilyen alapon mégis hogy lehetne biztos a megoldás?

Kellemesen súrol a víztömeg. Lágyan érinti karom, testem. Tudom, a mély már beszippant, fény már reám nem eshet. Mire lelek majd a mélyben? E gondolat elborzaszt. De közben egyre kell hogy reméljem, hogy valami jó is lesz ott majd.

Mélységnek hát feltárulnak hamarosan titkai, s ő lesz majd ott, hogy belelásson, nem valaki más... akárki.

Akárki is állna ellen, nem győzheti erővel. Ennyi víz, ha rád nehezül... 

Nincs mit tenni, menned kell!

Megtört lelkeddel valótlanra ne tekints...

Összetörtek, tudom, hallani lehetett a zuhanást, s ahogy szikrát ütött az aszfalton becsapódó tested, s darabjaid egy sötét világban rekedtek. Szemeid elzárva egy befőttes üvegcsébe, sötét kamrának elérhetetlen mélyébe. S halk szíved a sarokban ül... kezemmel végigsimítom fájdalmát. Felnyögsz, távoli szájad regéli gondjaidat, boldogságot várnál, egységet és valami újat. De mi jön, azt talán önkéntelenül, elrúgod. 

"Üresség." hallatszik a távoli szájból, minden, mi eddig hangos volt, hirtelen elhalkul. S egy óvatlan pillanatban a tea bejut mélyre az agyutakba. Megállt az idő? Valahogy semmi sem mozdul, de csak egy pillanat... s minden újraindul.

Elméje kinyitva, most már mindenkinek szabad. Nem hiszem, hogy ezt tanítják, ott hol divat nézni más agyát. De hagyjuk is, felejtsük most el... térjünk a tárgyra vissza, erre a nemrég elkezdett groteszk kirakósra.

Kellemes társalgásnak látszhat, vagy szokásos pletykának. De itt most csak törött lelkek várnak arra, hogy újra összerakják...

Önmagadra találnál? Miért nem lépsz hát végre? Legyen már ennek az ostoba énkeresésnek vége. Vagy, akinek születtél, s akivé tettek téged, s amivé önszántadból magadat tevéd meg. Nekem mindegy, hogy te ki vagy, én csak annyit értek... nincs sok már rajtad kívül, aki engem még kérhet... egy szóra, vagy épp lelkébe nyitni meg a kertkaput... távolról látom csak a közeledő hideget...

S valóban hideg köszönt a lelkekre, kik most magányukat félik és nem tudják, mernek-e. Kockáztatni. Bírnám-e, hogy mindent elveszítsek? Vagy várni érdemes? Érdektelenségem dolgaim iránt már-már vészesebb, mint a fölöttem lebegő örökös nyughatatlanság s boldogtalanság fellege.

Kezét nyújtja felém, ölembe hajtja szép fejét. Csak ketten suhanunk egyhelyben vad drapériák közt. Álmunkat megigézi a forró tea illata. Nem sietünk sehova, de maradásunk sincsen, bizton mi szállunk hát éjszaka az égen, folyton cikázva, irányunkat érzékeny műszer mutatójaként váltva, mintha madár, mely nem talál útjára. Vagy sebzett denevér az éjszakába, gondolataink hullámaival kerülgetve a komoly témák feszültségeit...

S e feszültségek nem uralnak többet bennünket, de kín mégis, hogy nincs egy fontos társ, egy fontos hely.

Én nem tudom. Nem is tudhatom, mért törtél így össze. Saját történetemről számot adni se tudnék se közel se messze. Kellemesen keringő sekélyes gondolat vagyok, csak úgy mint napjaid, ahogy hívod... igen én is. Én is csak ilyen vagyok. De bocsáss meg mégis. Hisz ezek csak dallamok. Énekelj hát velük, s told meg néhány hajlítással, vagy csak add hozzá igazán csodálatos magad, s a semmiségből bizton a legjobb jön ki majd. Nem holmi egyszerű zene, valós remekmű, mert magad is az vagy... én mondottam is neked...
"Magadat ne okold, te jól csinálsz mindent... én úgy hiszem, ez a világ gondja, ha téged nem ért meg. De boldogságod találd meg, mert ebben a szívben igaz remény dobog, akiket szeret, azokért, s köztük érted!"

Ne tekints hát valótlanra, agyad komor árnyai szíveden, csak megsebzenek majd, tartsd távol magadtól, ha lehet, ezt  a bajt. Gondold inkább pozitívan, miként töltenéd életed, s érezd inkább, hogy tiéd lehet minden boldogság, jó és szeretet...

Nem tekintek hát... nem tekintek valótlanra, tudom csak gondolatok, kételyek. Tudom, sehova nem visznek, csak boldogtalanság útjukon minden megálló. Élek inkább az életért, ha most bezárva is, hanyagul, magammal mit sem törődve, de összeteszem kezemet azokért, akiket szeretek, s összeszorítom robbanó szívemet, hogy mindent összetartsak, mit lehetetlennek vélek, s hogy e testet egybe tartsam, kezemmel ragadom meg a hulló részeket. S csak remélek, míg remélni lehet...

Egyetlen érintés

A magány őröl, mint a malom lelkemben, s végigszánt a félelem a tudatalattimon. Kedves lézengők, tévedjetek most itt el. Aki életet adhat, életet is vész el.Kellemes szelek közt nyúlik árnyékod. A Nap süt rád, de szívedben kétes alkony gyúlt.

Kezeid kinyújtod, de semmit se érsz el. A magány minden percével lassan az életkedv vész el.

Te ki, egyedül is élni tudsz, tán sose fogod megérteni, hogy mért szenvedek én így, s miért kell valaki... aki nyugalmat hoz, s elfoglaltságot, hogy ne magamat nyúzzam. De ha nem is érted, lelkemet mégis csak te nyugtatod meg. S talán az egész anélkül csak boldogtalan lehet. Kellemest vegyíteni a haszontalannal, tán erre gondolt, ki megálmodott. Vagy épp a küzdelmeimhez elég erőt, csak azt nem adott.

Mikor már kifáradtál. S talán minden veszve van. A pályaudvaron az utolsó vonat is elsuhan. Van lakásod több is, de sehol se maradásod. Szíved örök sétára hív. Gyengülsz súlyod alatt nap, nap után.

S kinyújtom kezeim, hogy megérintselek. De ujjaimon átsiklik e szilárd képzelet. Kedvességed, talán még senki se élte meg úgy, ahogy én tudom, lelked mily tiszta lehet benn, ahol senki se járhatott még talán. S e képzelet... tőlem most mit vár? Hogy érintsem meg kezedet? Lehunyom fáradt, vérben égő szemeimet. Így is látlak... s így se érinthetlek.

Míg ül, s remél. Esze már tudja, ott volt a lehetőség. Erőből még se futotta... föltenni a kérdést, mely több mint egy éve szívét nyomja. S bevallani neki, hogy változatlan, csak ő még azt se tudja...

Miben is való voltam, amikor rádöbbentem, miért volt minden úgy... hogy ez a legmagasabb törődés, s a legnagyobb elhanyagoló. Nem számít más, csak hogy boldog legyél, így kérlek, ne hazudj nekem... Vagy egyszerűen csak felejtsem el, és legyek élettelen? Hangod fölébresztett újra. Szunnyadó lelkem az ösvényre talált, de le is fordult nyomban, nem vállalt több utazást.

Célnak még mindig a halál lebeg, a fogasra akasztva, mert ha valahova még megy, nélküle már nem mer... a halál lesz a megnyugvás, s zálog a másik ember.

Mással élni tudnék, de vajon milyen élet lenne, ha nem láthatnék szíved sötétjébe? Ha minden szavamból kérdés fakadna. S mi igazán fontos rejtve maradna. Így mond le a szív, így enged el lassan mindent, mert hogy téged elengedett, az már tényleg véget jelent...

Visszatérne hát hazájába nyomban. Megtalálni újra a szépet a régi csillagfolyamban. Egy lenni újra az ezernyi fényből. Így kiált ő fel most, ki való az égből.

Különleges

Az a két csillag, ott fent, úgy hasonlít rád... mint szemeid csillagát visszaidézi. Oly közeli, s mégis távolbéli, vagy épp múltbéli. Oly könnyen száll el mégis, mintha béklyói nem bántanák már, vagy ki őrét már nem féli.

Szaggasson szét foga bármely kutyának, vagy tépje hajamat valamely bestia-állat, már vissza nem fordulok , rabságomból kijutok.

Jaj, de a küszöbön állva szöknek már a könnyek, bús feje a múlt szívébe zárva. Keresi a választ... miért nem megy tovább? Mi tartja még vissza? Hisz mindig erre várt hogy szabad legyen, s tiszta... Feje mégis a falnak koppan lemondón csúszik le, s megül a kapuban.

Hát menjek vissza? Csak érted? Miért... Hát nem érted? Minden hang a folyosóról ide téved. Kínod, miért elhagytalak, téged. De várj, nem kín az, düh... de még az se. Csak énekel csöndesen a csillagdúlt este. Ahogy képed festette le, s szárnyát tárta ki holmi szirén. Maradásra az bíztat? A szív? Vagy az egyén?

Keresi a választ, de nem jön az soha. Hangját nyögi, minden út menti fa. Kellemes, vagy ijesztő, már nem tudja... csak megy és megy... erre nem gondolva. Mígnem lehull egy fáról a féltett lény szava: "Régi házasság már a mienk..." Legalábbis ilyennek hallotta a lány. S visszhangként zúgták tova mind a szomszédos fák. Megállt egy pillanatra. Menjen, vagy ne menjen? Szíve se tudja, hogy verjen, vagy ne verjen. Keresett útja kivilágosodik újra... de ez a fény, tudja, soká nem tart.

Tüntessétek el, ezt az éktelen zajt! Ne halljam, e hangot! Szemem így is látja. Tegnap délután is ott állt a szobába, s én láttam is nyakában azt az éket... hogy lehet, hogy nem láthattam még? Hogy lehet?

Hogy, hogy nem végül e gondolat győz: Talán nem lesz következő, talán ennyi az egész. Valami akkor is különleges, ha nem benne élsz, ha nem ér egymáshoz se test, se kéz, ha nincs más, csak pillantás, ami köztetek lehet, valami még úgy is különleges lehet. Őrizd hát titkodat, egyedül szív, nincs is mit mondanod, amíg ő nem hív. S míg szemed elől ócska betonházak szürkesége takarja el mind, ami szép. De ne tűnj el, még remélj. Ha szava reményt, ad, ami ott csücsül minden fán. Ágait is húzza már. Szél süvít, vagy vágy? Kezeiddel nyúlj felé, majd húzd vissza, hát! Akármit is teszel, bebörtönöz, e vágy.

És ha sose múlik el a vágy a boldogságra. Talán egyszer feljuthatsz a régi csillag utakra. Ott lesz talán a két csillag, meg a harmadik, mit lent találtál. S ha közrefog e három fény, nyugalom vár talán... de ha nem is lesz így, csüggedni most úgy is kár.