Tea and Honey

Mézecském. Oh, te drága, te arany... hogy lehettem ily ügyetlen, hogy burkod szilánkokra törtem? Hogy? Édes arany véred a csempén foltot hagyott, s könnyeim is kiszaggatták féltő szemeimet, s érted hullottak csengve, csilingelve a padlón fekvő halomra.

***

Pénz. Mindig is szerettem, s talán egy kis időre rabja is voltam. Az arany pengése szép muzsika volt fülemnek. S most is mily nagyon örültem neki. A szomszéd asztalnál néhány puccos öltözetű korosodó férfi ült, és egy igen csak figyelemre méltó nő. Ezt a lehetőséget nem akartam kihagyni, hát felálltam társaimra, akik bevallom nem voltak velem egy szinten, hagytam az asztalt, s vele italomat, s tudatában voltam, hogy ez utóbbit nem látom már viszont. Jó kiállású fiatal lány révén, nem féltem, hogy helyzetem túl reménytelenné válhatna, így magabiztosan az urakhoz léptem.
Nocsak, nocsak? Mit keresnek ilyen előkelő urak egy ilyen kis lepusztult fogadóban? Igaz népszerű hely, de egészen biztos vagyok benne, hogy uraságotoknak nem túl megfelelő. S ha megengedik... itt kivártam egy kicsit, de még mindig döbbenten figyeltek, egyedül csak a nő fordította félre a fejét, ez kissé irritált, de folytattam. Tehát, ha megengedik, tudnék egy kellemesebb, csöndesebb és előkelőbb helyet ajánlani a város egy eldugott pontján. Nem sokan ismerik, s ezért a fogadós mindenkinek örül, s így minden új vendéget megpróbál lenyűgözni. Egyetlen baja, hogy kicsit süket szegény, az asszonya meg habár hangos, de ritkán tartózkodik a fogadóban, mivel maga járja a várost, hogy megfelelő vendéget találjanak. S talán nem lepődnek meg, ha elárulom, hogy jómagam a gyermekük vagyunk. Az urak közül némelyik az állát vakarta, majd az, amelyik a nő mellet ült közvetlenül hirtelen felkacagott...

***

Marie iránt érzett szeretetem és élni akarásom segített legyőzni mindannyiunk démonát, az erőt, ami bennem lakozott. Az erőt, amit anyám félt, az erőt, ami miatt oly sok kínban volt részem, s a családom oly sokat szenvedett, de... Ez az erő volt most az, ami miatt itt lehettem. Kezdtem már érteni, hogy mi ez itt...

***

Kezdtem megérteni kedvesemet, de akkor se mutattam semmit. Csak mentem hátasommal és a kölyökkel aki a nyakamon maradt. A szamár nem volt túl gyors, de végtére is nem volt már szívem magára hagyni. Jó fiú volt, hallgatott, ha megkértem rá, s igen gyorsan tanult. Persze a fegyvereim még nem adtam kezébe, s valahogy látta is rajtam, hogy elkergetném, ha hozzájuk nyúl, így békesség volt. Igen... De nekem meg kellett találnom azt a férfit... s hamarosan nyomára is bukkantunk, de néhány nappal előttünk járt... a fiú miatt mégis megpihentem egy kicsit. s már-már azon gondolkoztam, meg kéne kérdeni a nevét. Bár a magamét még nem akartam elárulni, habár nem tetszett, hogy még mindig Lady-nek hív...

***

Amióta elköltöztem a családomtól, mindig egyedül voltunk. Én és a kiscicám. De mindig nagyobb dolgokra vágytam, s gondoltam is. S amit kigondoltam papírra is vetettem. Aztán ez hozta a pénzt, a pénzt, amitől olyan lett ez a kis lak, amilyennek megálmodtam, s papírra és egyéb eszközökre mindig volt pénzem. És persze a többit félretettem egy nagy jövőbéli utazásra, amit mindig is tervezgettem. És az úti cél nem volt más, mint a legendák hona, az a hely, ahol a régi mesélők jártak, s amikor visszatértek a koruk bolondnak tartotta őket, de a gyermekek, s akinek gyermeki szívük volt, mint akár nekem is, tudták hogy valójában minden igaz...

***

Kezdtem tudni, hogy mi a helyzet. A tükröt és az idegen erőt, ami így elszakított testemtől, s saját erőmet, amely segítségül hívta s szabadon eresztette lelkem árán ezt az idegen erőt. S úgy hittem, ha megtalálnám az idegen erő forrását, a válaszokat is megkapnám arra, hogyan juthatnék innen ki. De legelőször is tudnom kellett, mi van Marie-vel, s valahogy csak meg tudom mutatni magam neki, s csak tudok hozzá szólni. Tudtam, hogy Marie tudott az én kincsemről, a tükörről, amit egy furcsa boltban találtunk, de az eladó nem tudott róla semmit. Bár így belegondolva, talán csak meg akart szabadulni tőle... De  mindegy is. Marie-nél kell hogy legyen a tükröm. Talán már lemondott rólam, de... most nem szabad ilyenre gondolnom! Hosszú időbe telt, míg megtanultam az erőmet beszédre és a tükrön kívüli világ megtapasztalására fordítani, de amikor végre sikerült, öröm és büszkeség árasztotta el lelkemet. "Marie! Marie!" Válaszul riadt sikoltás jött... Marie ott volt. S ettől megkönnyebbültem.

***

Gyönyörű nő, hatalmas csillogó ékekkel teli s teli... csillogás, sejtelmes fáklyafények, s egzotikus növények és állatok. Szemet csiklandozó mozdulatok, s a szenvedély tiszta rezgései, ahogy végig siklanak a nézőkön, mindenki egykén sóhajt föl. S a taps a lezárás után, s a fogadás tovaterjedő ízei és gőzei csalogatják azokat, akik a közelben voltak,  ők is megtudják, hogy mi is ez a különleges estély, s máris újabb érdeklődők születtek. A támogatók ételei egyre fogynak, s így fogynak a vendégek is...
Ma is bámulatos volt!

Köszönöm, nagyon kedves.

Nem, sokkal inkább Önnek köszönjük.
Igen, csodálatos este volt.
Nos én csak a végét láttam, de bizonyosan itt leszek legközelebb.

Köszönöm.

Mind itt leszünk.

Köszönöm mindannyiatoknak! Látjátok, épp ezért éri meg, s nem a pénzért, ami vagy elég lesz, vagy nem, hanem csak is ezért, a boldog arcokért, és a kedves visszajelzésekért, s a lelkekért, akiket megérintett valami csoda, amitől önmagukat és a világot is egy kicsit szebbnek látják...

***

Jól van, kislány. Csak azt mond meg, kik a barátaid! kissé elpirultam. Ennyi figyelmességre nem számítottam beképzelt nemes uraktól. Háát... ők csak, régi ismerősök. Összefutottam velük, de apáék sose kedvelték őket, így ide ültünk be egy kis időre.
Rendben mondta a férfi még mindig nevetve. Lehet, hogy érdekel minket az a hely, de most ha megbocsájtasz... szigorú pillantást vett magára. Távozz! Fontos megbeszélésünk van.
De... de én épp azért... próbálkoztam.
Hallgass! Pirított rám egy másik, kövérebb úr.
Kérem! A szüleim egyre szegényednek, alig néznek be már hozzánk, s ha...
Azt mondtam, hallgass!
Ne ilyen keményen barátom. Intette le a kedvesebb úr. S láttam, amint a nő suttog valamit a fülébe. Nos, mivel úgyis megvárnál minket a kijáratnál, így megállapodhatunk, de először is ülj le közénk.

Miután leültem, megtudtam, miféle emberek, bár lehet, nem mondtak el mindent. A nő kedvesebb volt már, de éreztem rajta, hogy nem bízik bennem. Nos igaza volt. Nem voltam én semmiféle fogadósnak a lánya, csupán jutalékot kaptam tőle, ha jó zsíros vendégeket vezettem hozzá, s miközben ő megkopasztotta őket nekem csak annyi dolgom volt, felmérjem, mennyit lehet büntetlenül kérni tőlük. Hamar rájöttem, hogy habár gazdag úriemberekkel van dolgom, de sokat ugyan nem fogok kiszedni belőlük, mivel a nő vezette őket, s ő igencsak okos volt, s nem szívesen próbáltam volna ki, hogy melyikünk győzne egy ésszel vívott párbajban. Társaim idővel elhagyták a helyet, s valószínűleg némi aranyat remélve jelentették is ténykedésemet. De ők csak egyszerű tolvajok voltak. Olyannyira, hogy ha nem tudták, honnan, nem is tudtak volna semmit ellopni. Micsoda szégyen, ilyenekkel együtt dolgozni. De felülemelkedtem már ezen. Most itt volt az idő, hogy meggondoljam, egyáltalán elvezessem-e őket a Kék kakasba, mert így nem sok pénzem származik majd belőle. Mindamellett, legalább ingyen szállást jelentene, s egyre inkább érdekelni kezdett, mi is lehet az a fontos dolog, amiről tárgyalnak, s ott ha mást nem, de kihallgatni lesz őket esélyem.

***

Egy pénz darabot helyeztem a pultra.

Adjon valamit enni nekem és annak a kölyöknek, aki a maga dolgát elvégezve bekötötte a lovamat az istállójába.

Kedves vendég, ez egy előkelő fogadó, ez itt kevés lesz.
Fogadós úr... Megragadtam a grabancát. Ha elégedett leszek a szolgáltatásaival, talán többet is kaphat, de egyenlőre elégedetlen vagyok. Nagyon elégedetlen. Elengedtem szegény embert, de még fenyegetően ráztam a tőrömet.
Megnézem, mit tehetek, de a feleségem épp nincsen itthon, így be kell érniük a takarító nő kosztjával.
Bármilyen ehetővel beérjük, amíg jól bánnak velünk. Mondtam, majd hátat fordítottam a fogadósnak, s leültem. A kölyök megjelent az ajtóban. A fogadós kijött az ajtó nyikorgásra, s látta, ahogy a túlbuzgó fiú leül mellém. Intettem neki a szemmel, s ő megint eltűnt hátul...

***

Napokig ragadni fog még a helye... persze mit tehetnék még, talán felmosok, s készítek valami ennivalót, de többet már nem...

Szarkapár

El-elüldögéltek. Nézték a távozó napkorongot, s őket nézte az egész világ, ahogy én is. Félősen hajtva félre a függönyt kukucskáltam ki meglesvén mi a helyzet. Bár az itteni világ kezdet megvakítani, s már leginkább csak foltokat láttam. Ott szaladgáltak, akárhová pillantám, mindenütt.

És hopp, az egyik megbillentette farkát, mint eddig, de aztán huss, levetette magát a tetőről, számomra láthatatlan világba, de a világ úgy hiszem, még mindig látta őt. A párja kissé lassabb volt. Egyre lejjebb szállt, mérlegelve. A másik már biztatta csörögve-kerregve. S e hang már túlviláginak tűnt.

S egy perc. Egy pillanat. Úgy hullott le a test a kőre. A néma figyelő elájulva, egy pillanatra feleszmélt, mielőtt lezuhant a földre, s talán ez a kábult zuhanás váltotta ki azt a furcsa álmot, amit látott...

Hát megjöttél. Kérdezte tőlem a szarka. Lesütöttem a fejem. S szárnyam mögé rejtettem arcomat, úgy suttogtam: Megjöttem. Többet nem is szóltunk. Ő mellém furakodott, s érezvén egymás melegét, lágyan ringatóztunk a szélben. S az este halkan folyt le a világra. Boldog vagy? Kérdezte hirtelen. Örülök, hogy veled vagyok, de oh, hogy lehetnék hát boldog, ha ilyen a világ, s oly sok ember nem az? Így hogy lehetnék? Felemelte fejét, s megbillentette farktollait. Vagy úgy? Ennyire gyűlölöd hát e világot, hogy e kis boldogságot is elvennéd tőle?

Ekkor felébredtem. S azt láttam, hogy nem gyűlölöm annyira a világot, sőt azt, aki most itt köszönt aggódon és kedvesen, őt igazán szeretem... s én már csak ő benne lelem világomat, s ebben a világban boldog leszek... egyszer...

A bit strong tea

Fekete, akár a kávé. Íze is már majdhogynem olyan... egy kicsit túl erős...

***

Néhány nappal ezelőtt, amikor még minden derűsebb volt, de egy kicsit se volt bennem több remény, akkor történt, hogy...
Kisasszony, Sir Fulmon van itt!
Köszönöm, Agatha, engedd csak be!
Milady?
Oh, Jim! Ma is meglehetősen korán érkezett... Nem, köszönöm Agatha, elmehet.
Várjon, kérem, Agatha! Ezt itt tegye el a kisasszony legjobb teái közé. Angliából hozattam. De majd meglátja... Most pedig, ha megengedi...
Persze, Jim, üljön csak le. Agatha finoman behúzta az ajtót. Ilyenkor mindig így viselkedett. Nem mintha Jim és én különösebben közel lettünk volna egymáshoz. Épp csak annyira, mint amennyire két ember lehet, akik együtt nőttek föl.
Nos, milady? Van valami hír? Mr. Starrose-ról? Vagy esetleg Ed-ről.
Kérem, Jim... ne játszadozzon velem! Tudom, hogy többet tud a bátyám hollétéről, mint magam. Felálltam és az ablakhoz léptem. Szerettem ujjaim közé venni a függöny selymét, s finoman simítani, miközben a kertet bámulom. Ilyenkor mindig eszembe jutottak a régi idők, amikor itt játszottunk. Charles, az unokatestvérünk, aki gyakran vendégeskedett nálunk. Na meg persze Jim és a bátyám, ők egy korúak voltak, s még egy harmadik fiúval együtt tanultak, bár az ő nevére most hirtelen nem emlékszem. Szüleink és az ő szüleik így egyeztek meg, s nem csak pénz kérdése volt a dolog, de a harmadik fiú húga Mary volt bátyám jegyese, ahogy szüleim engem Jim-nek szántak, de végül az idők változtak. Jim szülei elvesztették vagyonukat, s bár apám támogatta őket, de az egyességből kilépett. Jim viszont talán sosem adta föl...
Hogy is hívták Mary bátyját, Jim?
Hm... Gregor, úgy hiszem. Bár mindenki csak Gágá-nak hívta, az után az eset után...
Igen... nevettünk. Jól emlékeztem még a libás esetre. Talán szegény fiúból csak ennyi maradt meg mindenkinek. Amikor kigyulladt a birtokuk, s végül elköltöztek, meg is szakadt minden kapcsolat. Mary pár éve visszatért, de mivel bátyámat nem találta itt, így hamarosan vissza is utazott szüleihez. Apa akkor már nem sűrűn volt itthon... nosztalgiáztunk egy darabig, majd Jim a szokásos módon távozott. Ő még a régi volt, s ez tartott engem ezekben a cudar időkben életben.

***

Nem tudom, mi tartott életben annyi napon keresztül. Csak ültem Belle ágya mellett, s ahogy az égett szag, szép lassan a könnyeim is eltűntek. Anyám miután kiszabadult karjaimból, nem jött vissza többet. Nem mintha bűntudata lett volna, nem, azt egy pillanatra sem hittem. Talán csak félt maradni. Hát nem tőlem, hanem... ami történt, úgy tűnik tényleg nem az ő műve volt. Viszont hónapok óta mérgezte már húgomat... S ezzel örökre maga ellen fordított. Persze én... én csak egy kis senki voltam szemében, akárcsak az apám, egy tudatlan, hozzá nem értő. A probléma ezzel is csak az volt, hogy miután apám kikerült a bűvköréből, és meg akart volna szabadulni tőle, minket is megmentve, akkor tett róla, hogy ilyen gondolata többet ne legyen. Belle mindig mondta: "Megölte apánkat, ez itt csak egy üres test, ha lélek is lenne benne, az se apánké." S igaza volt...

***

Nos ennek örülök. Ez esetben én szabad vagyok. Hahahahaaa!
Ezt halottam, s utána csönd lett. Majd valaki a saját hangomon suttogni kezdett egész távolról. Nem értve semmit, s érezvén a lelki testem súlyát, megpróbáltam a hang felé irányítani magam. Már amennyire ez én voltam. Mert tudatomnál voltam, de világi testem nem lévén, kicsit sem voltam egyszerű helyzetben. Irányítanom kellett. Hiszen még emlékeztem az idegen hang szavaira: "Meg kell küzdened a saját erőddel idebenn, s ha legyőzöd, maradhatsz, bár idebent csak féléletet élhetsz, de legalább élhetsz. De ha ő győz... örökké elemészt, s a tükör szétreped, s többé nem is juthatsz ki."
Küzdeni... fogalmam se volt, hogyan fogok megküzdeni az erőmmel, azzal az erővel, amitől anyám úgy rettegett. De lelkem készen állt. Mindenre felkészültem, legalábbis úgy éreztem...

***

Lady Godshine leült a lépcsőre és várt. Tudta, hogy a cselekvések ideje már elmúlt s most épp a várakozásé jött el. S habár nem szerette, de mégis ült és várt. Hamarosan meg is érkezett az első. Nem volt túl jó modorú, ettől még sikerült megegyezniük...
Hazafelé csatlakoztak hozzá kísérői, akik csak erre a néhány órára hagyták magára.
Hogyhogy eladja a házat?

Ez az egyetlen, ami igazán az enyém, apámtól csak a nevét kaptam... s hogy mért adom el anyám házát? Nos, egy neki van másik, amiben éljen. Kettő, nekem is van másik hely, ahol éljek.

Szóval mindez csak a fényűzés miatt?

Leginkább igen. Bár azt is kétlem, hogy fenn tudnék tartani egy ilyen nagy házat, akár segítséggel is.

Mert a művészetet választotta?

Igen. Titeket és önmagamat szolgálom. Azt szeretném, ha minden ember boldogságot találna abban, amit teszek, de legalábbis én megtalálhatnám benne önmagamat.

Meglehetősen nehéz mindenki ízlésének megfelelőt alkotni, nemde?
Úgy van, de Godshine kisasszony stílusa egészen megigéző.
Úgy van, kellemes, de kicsit se unalmas, vagy egyszerű. Meghökkentő, határozott...
Erős jellemre vall.
Bizony, s az sem utolsó, hogy az előadásmód mellett a neki legmegfelelőbb témákat keresi.
Igen.

Hát köszönöm. Igyekszem ezután is olyat alkotni, amiről beszélni fognak.

***

Önmagammal álltam szemben. Ugyanaz a kisugárzás, ugyanaz a hang, de valahogy mégis...
Te lennél az? kérdeztem
Én lennék az. felelt De te vajon te vagy-e? olyan széles mosolyra húzta a számat, amit én még sosem tettem. Emlékeznem kellett, hogy kerültem ide, s szép lassan elő is jöttek, míg elnavigáltam saját hangom irányába a lélektestemet. S ő az erőm által alkotott test ott állt előttem. Az igazi testem elpusztult, vagy  legalábbis meghaltam.
Ó, nem... nem haltál meg. Nem emlékszel? Segítséget kértél valakitől, akitől sosem kellett volna, s most már hiába bánod. Örökké itt rekedtél ebben a világban. Éreztem egy erős rándulást a mellkasom felől, de leráztam magamról a súlyos gondolatot.

Anyám el akart pusztítani, de én nem akarlak! Nem kellene, hogy ilyen legyél velem.

Hát honnan tudod te, milyennek kellene lennem? Pont olyan vagyok, amilyen akarok lenni.

Nem, neked nem lehet akaratod, te csak mágia vagy...

Hmm... úgy gondolod?

Úgy... Megküzdök veled, s ha én győzök, onnantól rendesen kell viselkedned!

Ha... kislány. Az a ha, nagyon veszélyes tud lenni. Ne hidd mindjárt, hogy legyőztél!

S azzal erőm és akaratom egymásnak feszült. Alig éreztem ezt az új helyzetet magaménak, de elmém küzdött.Győzni és élni akartam, s nem akartam elpusztulni a tükörrel együtt.

Marie... Marie-re kell gondolnom, mihez kezd majd nélkülem? Szüksége van rám, ki kell jutnom innen. Ha anyám őt is megpróbálja megölni. Sietnem kell, s leginkább győzni!

***

Az ilyen erős teáktól az ember úgy érzi, sok olyan dolgot kezd látni, ami talán nem is úgy van. Felpörög a szervezete, s olyan szinten érzékel, amilyenen eddig még nem tapasztalt, s aztán este... Este olyan nehéz... lehunynia a szemét.

next story >>