Ellenem fordult ez a komisz világ. Pedig mintha figyelmeztetne önmagunkra... vagy látomás csupán?
Lelki tükrömben ikerarcomat figyelem, ahogy gúnyosan nevet ijedelmemen. Szép arcvonásait most eltakarja a gonosz, amit elmart lelke szült a félelmeiből.
S saját félelmeim erednek útra. Menekülök előlük, de feltűnnek újra. Bal szememet letakarom, de már a másvilágra tárt gondolat sem segít. Senki nem akar...
Senki... vagy mégis?
Újra megnyílt egy kapu, egy sovány remény. Aprócska révület kis őrülettel fűszerezve meg. Csitíthatatlan rajongással fordulok felé. Örülök, hogy újra itt van. Csak emlékeim forgatják rám szikrázó vérvörös szemeiket. Vágy ébred tán? Vagy csak a vágy emléke. Szél... s ez a szél mindig jele volt kettőnknek. Most mégse vagy itt, csak véredet ízlelem. Homályos aggyal suhanok végzetem felé. Saját hasonmásomat mégsem lelem.
Ikerarcok suhannak el mellettem most is. Ahogy távolodsz, az emlék is elszakad. De egyre inkább fontos vagy te magad. De nem tudom, még hogy mondjam el... tehernek érzem magamat. Erőtlenül lehanyatlok. Jő százezer gondolat. Tudom, értem, mi taszít el. Érzem magam egyedül. Boldogságnak árnya elér, mosoly nyílik szívemen.
Ezt a boldogságot te hoztad most el nekem.
