A tél első vihara

Álmomban újra feltűnik. Kiűzetett. Mégis újra visszatér.

Így jött meg egy esti fuvallattal az idei tél.

Álmomban egy labirintus fogja voltál, és sírtál... és sírtál. Nekem szomorkodtál. De az idő lejárt, mielőtt léphettem volna. Megint elodáztam, megint nem tettem meg mindent. S újra elvesztél. Az útmutatás csak egy mondat volt: A fej mélyen nyugszik a kövek között. S szinte már láttam is a szörnyű véged. De keresnem kellett. S egy hajóorr homokjába merültem. Úsztam benne, mint a tengerben. De nem láthattalak csukot szemmel. Küzdöttem a végtelen portengerrel.

Ahogy küzdöttem félelmeimmel az ébredés várt. Mert hívott.

Mert hívtál, hogy elmondjad titkaid. Hogy az eljövendő korszakról dalolj, Hogy szemembe újabb álomport szórj. Hogy újra eljöjjön. Hogy újra elhiggyem. Hiszem is, meg nem...

Kitágul a végtelen, ahogy belőle a vihar szelének karjai kinyúlnak és megrázzák az utcában az összes fát. Bezúgnak az ablak résein süvítő apródai. A vihar utat tör magának bekopog az ablakon. Bekopog az agyamon. Hív, jönnöm kell, hogy lássam, hogy érezzem, hogy tudjam.

De lehet véget kellene vetnem. Néha úgy érzem, ez már nem én vagyok. Csak valami furcsa arc festve az ablakra. Rám vigyorog, ahogy a szél támad. Lengeti az erős félelem a fákat. Feltámad a hit. Újra eljött a tél. Újra itt a hideg szél, ami erővel tölt föl.

De lehet nem szabadna hinned. Lehet a te véred buggyan. Megbuggyan. Megdobban. És újra szakadatlan. Folyik a vér és nehezek a lábak. A víz és a cukor még, ami nem ad az ájult világnak. Folyik és folyik. Tán sohasem áll már el. Egy gondolat. Semmi több.

Halkan elered a könny. Dühből robban, mint mindig. Önön balgaságom meddig kell még tűrnöm? És a külvilág, amely fütyül rá, mit teszek? Mikor lesz végre, hogy megértetek engemet? Vagy ilyen érzékenynek tűnnék? Mint a kit egy borsószem is bánt? Hogy a kérdéstekre a válasz nem érdekel, ez ami nagyon bánt. Én még kérdezni sem tudok. De ha kérdeznék, a válasz lenne a fő dolog. Más vagyok talán? Vagy a sejtés alapjaiban hibás? A tél szele mindent összekuszált tán...

A tél szele, amivel érkezett erősebb volt mindnél, amit eddig ismertem a télben. És tomboló dühében megláttam minden eddigi magamat. Megbocsájthatok ugyan nektek, de magamnak még nem tudok. A düh és gyűlölet tesz vakká percekre, órákra, és ellene tenni még nem tudok. Miért nem tudok?

Ez az új világ kinyílhat még újra, ha tél első vihara elsöpri a régit. De néha még emlékezni akarok. Kapaszkodom a múltba, amely egy kicsit is kedves volt nekem. Így csak elfelejtem, hogy itt és most kell lennem. A télben, amelyben feladatom van. Ez az én jelenem.

Csendtörés

A némaság szövetén egy repedés futott végig... vagy csak a cérna bomlott meg egy átlátható macskakaromtól...

Csupa sötét végtelenből újból végeshez tért, átszakadt a repedésen egy kicsit rögös emberkéz. Színe fehér, szaga romlott... túl sokáig sehol-sem-volt. Továbbnyúlik egyre csak nő, semmilétből kiperdülő. Félemberré válik máris, mígnem teljest előmászik. Fázik. Didereg. Még vak és néma, ilyenné lett, míg a semmibe volt folyva... kezét lassan szeme elé vonja, szíve megdobban, s megveti lábát a porban. Járni kezd, mintha megint gyermek volna. Ahogy szeme és füle nyílik, nyomban betakarja.

Nem látni. Nem akartam látni. Mindazt, amit tettem, amivé váltam, amilyen a világ. A jelen, a múlt s a jövő. Látni nem akartam.
Nem hallani. Nem akartam hallani. A sok rendszertelen zajt, a várost, az embereket. A szelet, a tűzt és a vizet. Hallani nem akartam többet.

De látni és hallani fog újra, ahogy egy rúdra csigaszerűen fonva feltekert csigalépcsőn a fokokat lopja. Egyre kevesebb és kevesebb van előtte. Mögötte meg egyre nőnek az emeletek. Eléri végül az első fokot. Újra fázik. Megborzongott. Újra lát. Mást nem tehetett. Újra hall. Nem menekülhetett.

Nincsen más hátra. Újra tenni, élni kell.

Kilépve a gubóból. A semmi többé nem ölel.

Csendes év

Csendes év volt. Tetteit nem énekli meg senki. Homályba folyt tükörablakán se be, se ki...
Kimerevedve egyetlen kép. Se jelené, se múlté nem volt, se jövőé nem lesz.

Ez még nem a csend. Ez már nem az. Csak amikor az utolsó hang elül, amikor az utolsó karakter a retinába ég. Csak becsukott fülek és szemek előtt, csak ekkor nyílik meg az út, amely a csendbe tér:

























Csendes éj volt. Ébren nem volt sem egyik, sem másik. Egy csendes év volt. Egy álom, mely megszülte álmait...