Feleidőm

Szép éjféli álmomból hirtelen támadó emlékek hulláma sodort magával, ahogy megláttalak és tudtam, hogy az ő mása vagy. Kezedben felismertem az ő kezét, arcodban az ő arcát, testvéredben az ő testvérét.

Tizenöt évvel korábbi önmagamért sírtam belül, azért a boldogságért és azért a szerelemét, amit elveszítettem. Amit egykor az enyémnek mondhattam, most itt van egy karnyújtásnyira. De elég nem lehet, érezni akarom az arcomon a leheletedet. S hiába mondom magamnak, hogy te nem ő vagy, s hogy az az idő már elmúlt... mégis lépten-nyomon összerezzenek hangodra. Hiszem is meg nem is, hogy valaki ilyen hasonlatos legyen ahhoz, ki emlékeimben él. A fájdalom, a megbánás... s talán az új kezdet reménye is... előtör a semmiből. Belül már zokogok. Elhitetem magammal, hogy nem érezlek messziről is, hogy mindez, csupán egy emlék újraélése. Eszköz lennél csupán, hogy újra fiatalnak és bolondnak érezzem magam? Vagy tényleg olyan bolond lennék, hogy arra vágyok, akit gyermekként is ismertem. Csak egy gyerek vagy. éppen abban a korban, mint ő, amikor vele voltam.

úgy érzem, megőrülök... alvó arcod akár az övé, képtelen vagyok máshova nézni. De ahogy le-le csukódik szemem, kezdem azt hinni, hogy még mindez csak álom.

Ha álmodom, ne keltsetek még föl. Hagyjatok még élni, emlékezni s szeretni úgy, ahogy annak idején... nyitott ajkaidra helyezem ajkaim és elmerülök ebben a két másodperces édes álomban. Csak hirtelen felindulásból elkövetett meggondolatlan cselekedetnek indult, de az álom folytatódott. Szemedben láttam, ahogy megkísért a vágy. Oh, csak a saját fékezhetetlen vágyam volt az, mi tükröződött végtelenbe tekintő szemedben. Ezt hittem. így hittem, de aztán hirtelen...

Hirtelen támadó emlékek hulláma sodort magával, ahogy megláttalak én, oh tudtam, az ő mása vagy... őt láttam benned, mégis az álmomban te kísértettél meg és nem a tizenöt évvel ezelőtti ő... éreztem, ahogy az őrület rángatja a hideget fel és le a gerincemen végig. Vágytalak, még akkor is, ha csak egy álom volt az egész. Ajkaidra szomjaztam és ezért környékeztelek meg. Hozzád léptem, hogy lopva nyitott ajkaidra tapasszam ajkam. S két másodperc után már rohantam is tovább.

Mi ez az őrület? Mitévő legyek? Hogy utánad akarnék futni, ilyen egyszerűen nem lehet?! Ugye mindez csak álom vagy kétes emlékezet. Nem is lehettünk olyan közel, hogy csókot lopjak tőled.

S hogy megint melletted voltam, szónélküli szenvedéllyel megfogtad kezem. Magadhoz húztál, tiltakozni sem volt időm, mielőtt viszontcsókod bosszúja elért. Nyelved ajkaim közé erőszakoltad. Próbáltalak eltolni, dé éreztem, ahogy gyengülök. Egy pillanatnyi bizonytalanság után eszmélve helytelen tettünkre, erőmet visszanyerve, ellöktelek magamtól. Kérdőre vontalak, de testem keresett téged, mint az anyjától elszakított gyermek, nyughatatlanul üzeneteket küldött feléd. Ha tudtam volna, hogy komolyan veszed, oh bár sose csókoltalak volna meg. Most hogy elkezdtük, visszafordulni nem lehet, s most a jelent hátrahagyva, újra tizenöt évvel ezelőtt élek. Az ő illata szál a szélben.

S fel fogok ébredni, tudván hogy se te, se ő nem létezik számomra, hogy a múlt elmúlt, s ez ellen nem lehet tenni semmit. Hogy bolond lennél, ha érdekelnélek... bolod vagyok, ha egy percre is elhittem. álom volt a csók, s tán a tizenöt évvel ezelőtti szerelem is, aminek az emléke még éget. De ha nem, úgy érzem rohannom kell hozzá, helyrehozni mi helytelen.

Megállunk a szívárvány alatt végső búcsút venni. Ez a két ember nem találkozik már többet. Ha újra látjuk is egymást, már mások leszünk. Sajog szívemben a hely, ahonnan vele együtt kitéptelek. Keserű a búcsú. Vagy nincs is. Azt képzelem, hogy sosem láttalak és nem kelt fel bennem a bűnös vágy és az a tengernyi emlék, amely életem feléig repített vissza az időben. Egy szerelemhez, amit könnyelműen eldobtam én.