Enyhülés... hűs víz... mind semmit nem jelentenek már... e síri mély a végzetem, hogy senki se talál... magam lettem itt benn... már ti se bánthattok... ti cápák, rút nyomorultak... kik véremet szagoljátok...
Kész hadsereg az már, mi felette kering... várják hogy feladja, vagy hogy feléjük tekint, s félelmébe dermed... levegőt valamikor csak kell majd vennie...
Csönd.
Kísérteties csönd. Idelenn és odafenn egyaránt. Egy néma tévedés. Egy halhatatlan felvetés... egy kimondatlan nem.
Vége... érzem. Már nincs mit... tennem... levegő... levegőt kell... azonnal vennem!
Fuldokló hangjai megtörik a csendet. Odafent meg a vihar tépi miszlikre az eget.
Oh, Uram, óvj meg engemet!
Aztán rájön, hogy nincs neki ilyen. Fohász... tőle rég el vétetett. Nincs hite, nincs reménye... most már lélegzete sincsen...
Víz.
A kegyetlen sós víz... lassan betölti testét... érzi, újra elmerül... kopog már a végzet. De egy biztos, nem találhatott volna szebbet, ez a hely nyugodalmas... vagy legalábbis eddig az volt,s az maradt, míg elment.
Emlékezek. Még utoljára. Könnyebbek lesznek a gondolatok. S irányíthatatlanul érzem, ahogy rám zúdul a múlt. Emlékezek azokra, akik valaha is szerettek. Legyetek boldogok éltetekben és a felett! Legyetek többek, mint amennyit én elérhettem! Vegyétek a kulcsot... itt van a kezemben...
Egy finom női kéz... a kulcsot elkapja. Bár messze van innen, még is megmarkolja. Szívéhez szorítván azt a lélegző fémdarabot, amit szerette rá egyedül hagyott. Képek kerülnek kezébe. Nézegeti a boldog éveket. S mosolyogva gondol a halottra... s súgja: "Nem felejtelek." Szívében él tovább a szeretett rokon, kivel régen osztoztak a családi házon, örömön és bajon. De régen már az is, hogy más utakon jártak. S egy kis keserűség ötlött fel, megbánás és árnyak...
Elfogadni kell már, hogy mi így volt, jó volt. S még minden szép lehet. Az árnyaktól a lélek még megmenekülhet.
Csak őrizd meg szívedben örökké a nevemet!
