Az ég az éjben sötét olajfolt. Csepeg szemébe, nem hagyja már többé a szépet sem az igazat látni.
Végleg elmegyek. Most már nem félek! Sóhajt föl lelke. Fekete szemével mered a végtelenre. így ül néhány évig, elkeseredve. S akkor hirtelen felnyílik a szeme...
Kiveti a mérget. Vér csurog ujjain, s lecseppenve... beleolvad a körötte elterülô szennybe. Ráeszmél hát, hogy miért olyan nehéz és fájó minden január, hogy miért nincs már érzés, ami az égbe emel. Hogy elvesztette az idôt és az embert, akit a legjobban kedvelt.
Halálszagú elméje még nem tisztult ki teljesen, de szívében egy enyhe visszhang új reményt hoz hirtelen.
Láttam. Valakit. Téged? Oh dehogy. De emlékek feltámadtak, hogy kisöpörjék belôlem e mélakórt. Persze ettôl még az maradok, aki eddig is voltam, egy haszontalan, álmodozó félszeg szörnyeteg. Aki mást se tud, csak gyûlölködni, s múltba élni vagy nem törôdni semmivel.
Jó ideje már, hogy veled sem törôdtem... de hazúgság! Hisz mindig itt voltál szívemben. épp csak nem láttalak, nem hallottalak. S csak azon sóhajtoztam, hogy utálsz biztosan.
Ahogy e morzsányi fény szívében lüktetni kezd, elhatározza, hogy mennie kell, látnia kell, hogy megy sorsa. Ha várnia is kell, ebbôl nem ereszt. Nem érdekli, ki féltve óvja, ki hazúg szóval áltatja, ki naivan azt képzeli, minden jó lesz másnapra. Elmegy, elhagy, bárkit itt hagy, de az emlékeiben élô társát látnia kell. Elmondani neki, hogy mit érez, s hogy mit miért tett. Hogy végül feloldhassa a kapcsot. S hogy a másik boldogságát látva, attól fûtve, adósságát leróva haljon végre meg.
Tudván, hogy mint a fônix madár, hamvaiból majd új életre kell. Lelkét tisztogatva készül eme nagy aktusra fel. Látni, megvallani, érinteni. Ennyi csupán, mire vágyik. Hogy tudja, ez a valóság, s hogy jól döntött, amikor hárított.
Ezerszer már megbámtam, hogy hagytalak elmenni, hogy fiatalságom tiszta érzéseit hagytam feledésbe merülni. Hogy kétes gondolatok közt bizonytalanul feszülve, s ennyi év után jöttem rá csak, hogy mindent, amit akartam, tôled már rég megkaptam.
S új akarat pislákol benne. Fénylô, áttetszô hegyikristály. Elmenni, s ôt látni. Az egyetlen bizonyosság. Nem tudván, hogy mire lel. Hogy régi szerelme kivé lett. Mégis mennie kell, akárkit talál is... s akkor is, ha meg se hallgatják, meg sem ismerik... csak el akarja szavalni három pontját. A három varázsszót, melyek bilincseit teljesen feloldják. S ha majd szabadon száll a szélben, nem repül új tájakra, csak megpihen a déli dombvidéken, ahol nyugalomra talál végül. Lehajtja fejét, hogy hallja a föld szívdobbanását. S semmi de semmi nem törheti meg tiszta és fényes csillagálmát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése