Mint kilépve egy új világba, hirtelen lemerevedve, nem találom utam. Merre lépjek, ha a jövő elveszett? S milyen világ ez? Szilárd-e a talaj tovább? Vagy illúzió? Tudtam jól, illúzió. Nekem mégis igaz.
Az aranyló fára nézett, mely követelte magát látóterébe. Oly tündöklőn kacagtak rajta az ezerszín levelek, s sóhajtott. S a sóhajjal kiszakadt egy új lelkület. Egy új tudatállapotba lépett.
Ennyi kell csak nekem, e látvány, s hogy itt legyél velem, s hogy vele minden jól menjen. Több nem is kell.
S a pillanat igazzá tette e szavakat. Sötét árnya szorosan hozzásimult, és megült ölében. Együtt ültek az őszi fa alatt. S a lemenő napban minden egyre sötétebbé vált. Elbarnultak a levelek. S sárga fényektől vált oly kékké az ég. Igaz kékre vágyott, nem erre, nem erre a tájra... de nem volt még remény másra. Árnyán két ujjal végigsimított, s karjába kapta...
Felállt. Mennie... menniük kellett. Ha távol a harmadik, a dolog oly sok, s azonnal elragadja egy érzés...
Menekülnöm kell. Menni végre. Oly sivár e táj, s nélküle még oly ijesztő... De merre menjek? A hídtól el? A jövő felé?
Még oly gyorsan telt a pillanat, hogy rögvest emlék lett az egész, ahogy dallá vált érzéseivel, s árnyával fölszerelkezve. Nekivágott az új világnak. Elindult a végtelenbe. Gyermekekre gondolt, s kacajjal telt meg a láthatár. Ugatásokkal és más természeti zajokkal tarkítva. Hegyek s erdők nyíltak meg előtte. Kezét melegítette a prém... feje köré kendő csavarva. Egy kis ház a dombon túl, ahol a patak csörögve lezúdul, onnan vezet az út a földek felé. S néhány ház még a közelben, melyek láthatóak, de a ház magányos, de csak annak tűnik, mert belül lobog a tűz, a házitűzhely köré gyűlve sorban ott ülnek kicsi és nagy. A kapa és a kard a fészerben pihen. Ősz van már lecsendesedés ideje... este jő... hát legalábbis mára vége. Két kéz egymásra talál, s halkan hamuvá ég...
A tiszta patakvíz fűz gyökerét mossa... kis ligetből jön kicsit föntebb, s ott áll egy tisztás közepén egy aranyló fa, mely alatt egy kis fekete kutya pihen.
Elhalad mellette, a kutya feje mozdul, s csaholva pattan reá. Együtt mennek a patak mellett, ugatva az eb, énekelve a lány. S végül elérik az utat, s a picike kis kőhidat átszelve, a ház felé mennek.
Ma még nem. Ma még nem megyek be. Tudom, még várnom kell.
Mondja, s lepihen a fa tövébe. A kezéről a prém leugrik menten, sötét alakja elsuhan mellette, s föl a fára. Megül egy fekete ágon. Fekete ágon maga is árnyfekete, csak két zöldes szeme nevet le a lányra bátorítón. Az visszamosolyog... s a fának dőlve behunyja a szemét...
Ma talán újra álmodok... s abban az álomban nem lesznek indák, nem lesz kín és szégyen, abban az álomban nem lesz már más, csak amit igazán enyémnek tudhatok, de mert ilyen nincs, nincs ragaszkodás, nincs örökkévaló, s ezzel elnyugszom majd. Ma este talán újra álmodok. S egyszer talán valóra váltom.
S elaludt az aranyfa alatt. Árnya az ágán, még pislantott tizenegyet, de aztán maga is lepihent, s végleg az ágba olvadt...
