Csak gondolatok, semmi több

Ma minden oly világos. Fényvirágok nyílnak a falon. Egy gerlemadár énekel, de nem hallom. Megint kizártam őt. S képzeletemben mégis esőt látok, ahogy a világ lemosódik, és elveszik minden nyomasztó, fenyegető érzés. Lefolyik a csatornán... s reményeimben tovább él. Valami a múltból. Egy szó? Egy érzés? Vagy egy meg nem történt érintés? Hangok az üvegen behatolnak...

És a vér íze a számban, emlékeimet kavarja fel. Egy nap, egy éj. Egyszerű képzelet lehet? Egy rajz az ágyamon. Nem tudom, hitem mit dobog. Hogy belevesszek újra... hagyhatom?

De ekkor egy belső dallam belém hasít. Oly fájdalmasan, oly szépen. És nem tudom, újra itt állok előtted. Mit tegyek, hogy boldog legyél? Ez már a legszebb mondatom. Ennél többet senki sem kaphat. De te sem...

Nem vagy itt. Egyedül ülök, és már magammal se törődök. Csak azt szeretném, ha minden boldog lenne. Emlékekbe merülve. Csak nevetnék, nevetnék veled... de lehet-e ilyet? Most, hogy megerősítettelek, valamiben, amiben nem szabadott volna? S ha vissza is térek idővel az útra? A hídon túl majd...

Vársz-e rám?

Meglepő éj

Meglepő éj kezdődött. Nem tudta ezt a törött kő. Nem tudta kinek bensője látható. S a szél se tudta, kinek hangja hallható. Vihar szele. Álmom köve. Kisértsen meg az ő szeme...


És álom fakadt, olyan hirtelen, hogy eltűnt a világ, s a cél is elveszett, de feltűnt egy alak, szemnek idegen, de kellemes is akár a gyermekem. Hullámos hajú, hegyes orrú, gyönyörű idegen. Ez az álom  most már vágtat az idegen... repít és szalad, összeköt idebenn. S egy apró ugrás az ébren lét nekem. S itt hagy ezzel a három alakkal. Hajuk hosszú én az éjbe maradtam. Felejthetetlen aranyhaj-álom... mégis nyafogó kölyök, ha szemből meglátom. A másik meg barna, robosztus alak, az arca nem szép, de a tekintet marad. A vizes hajaktól lélegzetem most, buborékolva süllyed a dalhoz. Ez a dal itt a fejembe bent ma. Beszorult, nem hagy. S a harmadik a legszebb. Vörös tincsekkel, de túl messze lehet. Nem úszok, csak nézem. "Az ő haja szebb..." És közben képzelem, hogy csak te lehetsz. De hegyes az orra. A tiéd is ilyen? Mondanám, de az álom kikerül édesen, és nem változtathatom már reád őt most. S ha tenném is csak a víz tőlem elmos. 

Elérhetetlen, álombéli alak. Azt hiszem te is már csak ez maradsz. Hiába változtál fűből tegnap nekem, mikor szólítottalak. S a tekintetedben... a kinti világból egy látomás megint. Talán itt vagy a szél mondja, süvít. 

S a zavar ha támad, elragad megint. A felszolgálókon állatkosztüm van itt. S egy kellemes vacsora, mit felszolgáltak. Aztán csobbantunk ezret meg százat.

A tegnapi álom, az jobb volt megint, hisz barátnőimmel vásárolni mentem. De hogy ez hogy lehetett, az rejtély előttem. És ott volt néhány régi ismerős alak. Kiket a helyzethez kötöttem, s kézfogások közt, kerestelek. S megnéztem magam az álom tükrében. Gyönyörűen fénylett emberi lényed. Én bennem éltél. De az álomnak vége. Tekintetem a földre szegezve.

Tekintetem a padlót súrolja. E takarítástól nem lesz se fényes, se tiszta. Kezem is lóg. A föld felé megyek. De hangod még hallom a puszta remény felett. Egyre csak hallom. Mint szívdobbanásom. Keres a szemem, de mégis hiányzol. Gondolatomban feltámad megint. E reggeli álmokra ne tekints megint. Félve és félve egyre mélyre, az erdő szívébe. A lélek sötétben jár. És az emberi két lábú képzet. Esetlen lépked. Felém az éjben. Egyre félem, el kell rejtsem. El kell rejtselek, ember lelkem. Átölelve, átléptetve. Átkergetve, elmenekülve. Tenger kínnal megvezekelve. El kell rejtsem. El kell érjem. Ember szívem nem remélhet. Folyó vízből iszik az állat. Tiszta a szeme, folyóvá válhat. Átölellek, eltemetlek. Ember lelkem, nem menekülhetsz. Egybe olvad, lélekfolyóban. Egy lesz lelkem és egy lesz testem.

És ébredés vár a reggeli képbe. Készülődés a valóság lénye. Kettős érzés. Menne és maradna. De nem árthat már neki álom hangsora. Levéd a dallam. A fül mindenre süket. S eljátszik vele a szív s a képzelet... E dallam marad az álomból neked.

Az én Univerzumom

Oly nagy szél volt, de most minden áll. S délelőtt látni lehetett az égilegelőt. Ha csak egy pillanatra, de minden olyan volt, mint azelőtt. S egy dallamra a fellegek szétváltak. Kéklő égfolyó szelte ketté a tájat. S amint a dallam véget ért, eltűnt a folyó,  utána már csak a felhők szép pettyegetett sora maradt.

Visszatoltam a függönyt. Bezártam magam... Gondolataim támadtak. Agyam zsong, de szívem védve van.

Oly mélyről fújt a szél. Tengerekbe volt ő. Könnyek, az elfojtott könnyek tengerébe. Ő azóta már csak ritkán tud sírni, de egy biztos, nem tiszta szívből. S így lett itt ennyi sós tengervíz. Így süllyedt ily mélyre. S elsüllyedt kincsként nyugszik szíve mélye. De ha most figyelsz, hallhatod a síró gyermeket. Elveszett talán? Nem. Csak bent rekedt.

Tudom, tudom... oly soká tartottalak fogva. Kicsiny szívedről megfeledkezve. Érzéseidre nem figyelve, megtagadva. Óvtalak, féltettelek mindentől, de hiába. Mert csak kárt okoztam. Téged boldoggá sose tettelek. Csak követtem balgán a rendet és az illemet. Más gondolataiból ítéltem meg magam. Kívülről figyeltem és mérlegeltem tetteimet. Közben te voltál az, aki szabadon semmit se tehetett. S végül már azt se kérdezted, szabad-e, csak rám hagytad, akárhogy döntsek is. Én? Én dönteni? Már egyre kevésbé tudom, mit tegyek. Ez mind azért van, mert téged nem kérdeztelek. Pedig ha te fejlődtél  volna, s nem lennél már gyerek. Te biztosan tudnád, mi tegyünk, mit tegyek...

Sóhajtva ül le az ágyra. Megbánva amit tett, s megkérdezi önmagában a gyermeket...

"Ma mit tennél? Ma mit tegyünk? Te mit szeretsz? Mit együnk? Mi az mit kívánsz? Mit nem szeretsz? Mi legyen holnap? Mit szeretnél, mi legyek?" És még sokáig folytattam kérdéseimet. De ő megszeppenve, egy szót se szólt. Csak nézett rám, s reszketett. Végül megszólalt. Hangja remegett. S csak annyit mondott: "Nem lehet." Szegény gyermek. Erről mind én tehetek. "Lehet. Mindent lehet." Mondom biztos hangon,  de ő  fejét rázza. Nem hisz nekem, még a vak is látja. "De, de." Biztatom. "Mond csak bátran, hallgatom." Ekkor feláll. A szemembe néz. Hiszi már, mert hinni kész. Mosolyodik, rám nevet. Sokáig nem válaszol, csak nevet. Aztán hirtelen azt mondja nekem: "Egy mindenség kell nekem. Valami, amitől kérhetek, mert az megadhat mindent, amit csak képzelek." Bólintok. És gondolkodni kezdek. "Mégis hogy adhatnám ezt meg neked?" Erre megint felnevet. S most már én is nevetek.

A boldogság ily könnyű lehet? Korlátok se kellenek. S valahol valami csak lehet, ami megadhat mindent, ami kell neked. Egy ilyen mindenre kiterjedő létező. Vagy egy hatalmas erő.

Te vagy a mindenem. Nekem a világmindenség te vagy. S így hát csak te lehetsz az én Univerzumom.

Míg félsz, közel nem enged...

Utazás az erdőbe. Nagy találkozás előtt. Nádsípok és dobok hangja rázza meg az erdőt. Fekete burok,melengető és ölelő. Ez hívja létre a képet, melyből nyílik az erdő.

Átlépve a vízfalon, s a hegy lyukas hasán, ott egy erdő vár reád. S benne egy tisztás, hol megtalál. Hol megtalált. De közel nem engedett. Mert akartam és sürgettem, s azt bizony nem lehet...

Egy néma táj, zenéje csak a szívben hallható. S megjelen a vad, halk lépései elárulják e csendben.  Mozog a sűrűben. Mind közelebb és közelebb ér. S a néma lélek a tisztáson halkan remeg, egyre fél.

S várom, hogy kilépjen, de nem jön, hiába... csak egyszer érzem, mögöttem áll, s fülembe súgja bátran: "Míg így félsz, engem nem láthatsz! Még nem állsz készen." És én csak állok ott. Kétségeim erdejében.

A vágyott vad oly halkan lepte meg, maga is tisztázta már félelmét, ide je hát indulnia, elbukva bár, de nem csüggedve.

Legközelebb jobban megy majd. Gyakorlok majd szüntelen. Mert hiányzik már a természet szava. Hogy merre menjek, nem lelem. S az ő útmutatásuk nélkül, minden bizonnyal elveszek.

A vágyott vad megpihen. Tiszta lelke puszta sóhaj. Ő is talán remélte már, hogy segítségét végül mégis fogadod. De valahogy mégis féltél. Nem bíztál benne eléggé. S most várhattok egymásra tovább...

Csak vágytam és vártam. De ez nem volt elég. "Hát mégis mi az, amire már most képes vagyok?" Magamtól ezt sűrűn kérdem én. S ilyenkor betekintek a régi erdeim rejtekébe. S susogó fáim közt, rám talál a régi béke... vagy azt az éberálmot látom, amikor futottam és futottam egy gyermek síró hangját követve. S mikor rátaláltam, nem volt ő mást, mint a gyermekkorom félelme. Én álltam ott. Egy gyermeki én sírva, s magamat nyugtattam akkor. Ezt az emléket egy beavatás adta, s nem olyan régen is, mikor kinyitottam egy könyvet... azt az erdőt láttam, amely energiákat közvetített. Újra átéltem az álmot... közben kizökkentem. Bizony régen történt már ez velem...
Tudod, hiányzol! Hiányzol nekem... régi békés erdő-szellemem.