A minap a felhőkre tekintve egy ismerős arcot láttam. Szemében a bátor régi fény. Valami azt mondatta velem, kinyílott egy új remény.
A fellegek tornyában, azt mondják, réges-régen elhagyatottan áll egy könyvtár. Olyan könyvekkel, amik sohase léteztek, minden élettel, amit valaha leéltek. Percről percre születnek a sorok. A lehetséges jövőkre nyílnak az ablakok.
Tudásvágytól hajtva újra szárnyat bontok. Különös tavaszi hévtől indíttatva elindulok utamra. Fel és feljebb a fellegek közé.
A régi könyvtárat, azt mondják, angyalok őrzik. Véres kezű gyilkosok egytől-egyig. Úgy tartják valaha az ablakokon estek ki. Csak akkor juthatnak majd újra élethez és reményhez, ha kerek ezer lelket és könyvet darabokra téptek.
Igaz-e vagy sem. Sosem érdekelt. Mit nekem száz gyilkos angyal vagy akár ezer? Mire feleszméltem, felhőtlen volt az ég. A fejem pedig sajgott. Álmodtam az imént? Vagy tényleg láttam vagy csak látni véltem? Az épület-felleget. Egy mágikus helyet, ahol ahogy kedvem tartja kicsit elidőzhetek.
Sóhajt a szellő, hol izzó naptűz, hol jégeső fenyeget. Mégis örülök, mikor látni vélem örökbátor szemedet. Feltörnek az emlékek, ahogy kimondom a nevedet:
"Krykarimo, nemes lélek, ég veled!"
