Minek az aranypaplan a sárágyra? Minek legyen a mosdatlannak selyem ruhája? Mit ér az otthontalan a mahagóni ajtóval, ha nincs mit bezárnia vele? Funkció nélküli díszekkel van tele a szemem. S látásom homályában nem látom, a mellettem ülőt.
Magányos szívével keresi a társát. S annak az egyetlen embernek simítja a karját. "Ez is csak egy olyan nap, mint a többi." Suttogja szívével. De ez sohasem könnyű...
Látok szívemmel egy tisztán fehér világot, melyre a fény szivárványt rajzol. S a fagyott víz fölött lépdel lelkem. Az esésbe fagyott vízfüggöny felé. Csodálat. E tájban nincs semmi bűnös, szívem mégis oly egyhangún fáj. Mi ez a szorító érzés?
Magány újra. A kietlen képzelt tájon járva... megint csak egyedül érzi magát. Kint a város fényei gyúlnak, de ő csak hátán fekszik, s várja, hogy jöjjön a holnap. De a holnap se hoz mást, s így új holnapot vár. Egy új évet. Egy régi reményt, vagy épp hogy feledje az egészet.
Kedves nekem ez a gyermeki kacaj, de szívem hideg, hogy őszintén örüljek neki. Mindez csak idilli, a valóságtól elrugaszkodott, de nagyon is valós élmény. A gyermekek még nem kapták meg a szemükbe a mérget. Még angyalszínes nekik a világ, s nem látják az a mocskot, mint mi néhányan felnőttek. E torz világban hol találok ablakot vágyaim földjére? De miért is mennék oda, hisz egyedül kell mennem. Te nem jössz velem, mert te nem törődsz velem. Csak én hajtom boldogságod fontosságát újra és újra... de csak hogy elkapjalak egy szóra, az is évek munkája, hosszú harc lelkemben. S mind hiába, mert szíved vak az én szívem hangjára.
Kusza gondolatokkal teli fejét megrázza, s a gyermekeket nézi ha csak egy órára...
Jégországban a jégért folyik a harc. S kinek több a jege, az örül neki. Tolvaj lopja a lopott jeget. S kiáltásik felhangzanak. Egyik a másik kezéből kapja ki. Van, ki elesik... van, ki haragszik. S az istenek felé is fordulnak néhányan, hogy tegyenek igazságot. Jégtündérek és jégmanók harca ez. Örök érvényű, és felejthetetlen tanulságokkal. De mit számít mindez. Hisz jégország csak egy jelkép. De azért harcoljatok csak. Vívjátok csak vidám, fél-komoly jégháborútokat. Én nem kérek belőle. Engem a jég, a tulajdon nem vonz. Csak emberért tennék áldozatot, de azt se birtokolni, csak boldoggá tenni. Mindenek felett. Talán egyszer én is élvezném az ünnepeket. A keveredett illatokban megfognám a kezedet...
Megmarkolja a feje fölött a szürke eget. Majd lemondón tekint a kanyargó páros sorra. Mit gondol, már nem mondja, s szemén se látszik, amin ily ócska filmeket a méreg játszik. S e méreg, mit e torz világ ültetett bele, lassan párolog, mint olajmécsese... Mindenhova a fejében jut belőle, de szívét nem teheti tönkre. Szíve még hisz, a szív még szeret, s ha jege felolvad, tán újra remél.
