Táncoló virágokra lelt a réten

Valami elfeledett gyöngéd tündéri hangon szólalt meg a fény a tavasz hajnalán, s hozzáért selymes fátyolhajához. Az éj ezüst csillagpora lassan pergett le alakjáról, mint homokóra szemei távoznak az apró résen keresztül egy másik végtelenbe. Élt. S tudta, e élet rövidebb lesz, mint minden, mit eddig tapasztalt, mégis kínzón hosszúnak bizonyult a keresés. Mert mint sejtette is előre... feledett... s oly gyorsan, hogy ideje se volt maga elé állítani eszmei képét a keresettnek. S így vakon keresett tovább... De kitartó lény lévén, soha egy percre se volt képes teljesen feladni. Néha eljátszott a gondolattal, hogy mi van, ha téved? Ha nincs is oly másik? De aztán megrázta magát.

"Badarság! Hisz épp oly bizonytalan önön létem, s egyéniségem bizonyossága is rég elveszett. Kérnek hát, hogy keressek, s ha én ímigyen feladom, hát mit várjak tőle?! Várjam, hogy helyettem is cselekedjen? NEM! Nem várhatok tőle mindent. Hisz egyformán kell küzdenünk, ha valaha is egyformán szeretném vele vágyni az új végtelen meghódítását... Nem válhatunk külön, amint megleltük a másikat, hisz akkor értelmét vesztené, amit ezidáig tettem érte, s talán az ő törekvései is... s ez még jobban bántana."

Hamvas szelíd rétre tévedt, ahogy a tavasz árnyainak csábító játékát követte. S így megbabonázva bámulta meg a világ csodáit. Mert csoda minden fuvallat, a tavasz kellemes ébredése, s az illatukból születő virágok, a zöldből kibújó tarka színek. Csoda minden virág. S a természet minden gyermeke, az is aki él, s ki még nem lépett életre. Tán az is, ki e életi síkot végleg elhagyta, ő is csodaszép lehet, csak talán egy másik fény, mi szépségét kihozza.

Lágyan ringatózott egy hajnal szőlőlugas, s kacsait feléje tárta. Némán intett felé, s érintését vágyta. A dombról lenézve oly rét terült el, amin a virágok közt fűnek alig volt hely. Pille könnyedségével lábujjain lopakodott közöttük, s próbálta nem megzavarni a hangulatot.

Pompás bálterem volt ez, melyen a legszebb hajadonok mulattak. Szikrázó színeikkel, tarka fürtjeikkel egyre csak kacagtak. S némán állott ottan egy tüskés idegen. Táncolni hívta őt e csodaszép bálterem... de félt. Hisz ő olyan kemény volt s csöppet se előkelő. Félt, hogy lábukra lép, vagy kitudódik, ki ő. Idegensége oly bántó volt neki. Hogy végül fára mászott, hogy a bált ott vészelje ki.

"Lenézvén láttam megannyi virágot. Mind gyönyörű volt, s oly evilági. Szégyenem volt származásom közöttük. S kedvességükkel szemben nem volt másom, csak csillagtüskéim. Hogy érthetnék én ez ártatlan tánchoz? Hogy tapodhatnák egy fűt ővelük? De egyszercsak vállamra apró szirom ült. A tulajdonos nézett felém, s integetett. Kendője volt az, mit a fuvallat elkapott, s nagy szerencsével felém sodort. Lenyújtottam neki a kicsiny kis kabátkát. Zengő hangon köszönte, s csodáltam kacagását. Felém intett, s hirtelen éreztem, mégiscsak egy vagyok ebben a végtelenben. Vörös tincseit megrázta felém, s kezemet megfogta, nem húzhattam el már. Tüske ért tüskét. S követtem némán."

A sötétvörös és a sárga rózsa eltűnt a forgatagban... nem látta senki sem, hogy mily kevéssé illettek ők ide, egykor, mikor még nem tartoztak ebbe a végtelenbe. Lábuk nyomán minden csillagporral telt meg. Ezernyi bogárka ebből született meg. Teremtők és pusztítók voltak, s egész addig mentek, míg egy fehér rózsát végül megleltek. Kedvesen meghajoltak. S a fehér rózsa is így tett...

De távolról egy hervadó fekete rózsa figyelte őket. Rontást remélt rájuk, s önön feloldozását, szemét gyönyörködtette a sárga rózsa csillagi fénye. S hogy vele mi lett? Nem tudta már senki. Egy biztos, a sárga rózsa hátra nézett, ismerte őt, s tudta, hogy ott van. De mégse tett semmit, mert élni remélt e korban.

"Ki lehet ez a fiatal, hófehér lény? Ki oly gyermeki, mégis tisztán felnőtt szemekkel néz. Aki ily finom, de mégis igazi férfi?"

De nem mert többé. Nem mert többé kérni! Csak sodródott a csodaszép tánccal. Barátnőjével, s ezzel az új baráttal. Halkan leste közben, a fekete rózsát, s remélte, hogy csak árny az, s nem igaz, mit szeme lát. Mert menni kellene akkor nyomban, hogy megmentse azt a haldoklót, s bár nem tudta, hogyan, mégis hitte, segíthet...

"Félek." súgom halkan barátnémnek. "Félek, valaki a nyomomban van, s megváltást remél általam." de barátném alig hall a bál forgatagában. "Azt hiszem, ismerem régről, de mégis oly baljós minden, hisz alig tudom elvenni róla a szemem. Talán azért jött, hogy innen elraboljon. Vagy hogy önmagával a halálba rántson?! Mi igaz, s mi nem... már magam se tudom. Oly sokat felejtek, minél többet tanulok. E bonyolult világ lassan maga alá gyűr, s talán mégse leszek egy igazán idevaló, hisz picit akárhogy is más vagyok, mivel máshonnan indultam, mint az átlagos."

Megfogják kezét. Érzi nem kell félnie. A legkülönlegesebb éji rózsa öleli meg. A fehér rózsa ismeri. Kedvesen bólint feléje. A vörös csak nézi a furcsa párt. S nem kacag feléjük. De barátnéje mégis, hisz mi más lehetne. De nem érti, mi ez itt. E kék rózsa hogy lehetne? Különleges bimbós rózsa, csak az éjszakába nyílik. S lám most éjszaka van, s mily szépen illatozik. Durva szirmai e selyemhajhoz érnek. S felkorbácsolják érzéseit az új végtelennek...

Színpompás bál volt, s sok volt a régi idegen. S oly sok volt az ismerős egy másik végtelenen. Élni itt kezdtek csak, s mégis mindig éltetek. Vagy legalábbis máshol léteztetek. Tüskés apró virágok, a végtelen csillagokhoz. S mégis tudjátok, e jövendő mit hoz. Tudjátok mindazt, mi e bálba rejtve volt. S lelketek vágyja az igaz utat. Ki a rétre, ha a tavasz hívogat! 

"S e bál emlékére, ott fekszel, s vörös fürtjeid szétterülnek a rét zöldjébe. Melléd lépek. Csendesen, s bizonytalanul... Reám nézel. Nevetsz, s kezed nyújtod, lerántasz s eldőlök én is. Apró bogarak táncolnak a lemenő nap fényében. S fényességes szemekkel fölénk hajol ő. Tudjuk csak barát, de így is megnyerő kellemes modora. Egymásra nézünk. Egyszerre rántjuk őt. Magunk közé húzva, s hárman fekszünk tovább. Várjuk a csillagokat, hogy ragyogjanak ránk. Én titkon a Holdat várom. Azt a tükör-kék virágot. De ő nem jön, más dolga akadt most... s mégiscsak reménnyel telik meg szívem. Ahogy rátok nézek, s vissza a csillagokra. Kitágul ez az emlék. S ekkor felém hajol, mint valami éjszakai lepke, elsuhan előttem két szép tenyere..."

Ez idilli képet még neked átadom, kedves barátném, fogadd, mert csak neked akad elég szép szemed hozzá, hogy meglásd, ahogy hármat ott fekszünk, ki-ki kedvese ölelésében egymás kezét fogva a végtelen ég alatt. S az éj sötétjében nincs oly pillanat, ami ilyen fényesen örök lenne, mint ahogy három pár ajka egyszerre olvad egybe.

Égi könnye hamuba hull

"Ki vagy te?" kérdezte, ahogy elsuhantam mellette. Válaszolni még időm se volt, s máris belém karolt. "Nézd, ez itt a Föld. Ez a tenger, tükre a kéknek odaföntről. S ez a sivatag. Ez is majd oly végtelen... S ezek... Na, ők az emberek."

Kedves szavai, éreztem, csak nekem zengenek. S e csodában fürödtem azon a szép napon. Hisz ekkor ismertem meg azt is. S ő volt az én Napom. Arany haja suhogott a szélben, s ha nem is tudta, ki is ő. Mégis szívélyesen fogadott, s barátom lett... barátnőm.

Barátság. Ízlelém még csak e fogalmat. Az érzés megnyerő... társ. Igen, mint az enyéim, tán... de mégis más. Hozzám ér... kedves szavaival simogat, s ím nélküle már nem élhetek e Földön, s jóléte nekem fontosabb már, mint magam. Egynéhány esztendő eltelt már, mióta barátom. S talán egy a legrégebbi, de mégse egyedüli barátom.

S ősi dalom zeng szívemből, ez a dal most értük száll. De leginkább érette, ki szívemben oly hatalmas láng. Fűt belülről e szeretet. Látom és érzem, s a félhomály bágyadt hangjaiból kiveszem, hogy bajban van. Énekem mégse hagyom abba, hisz a tisztelet, s mit régről hoztam nem engedi. De közben arcát kémlelem. Mi bánthatja? Mi kell neki?"Valaki fontos. Az égről nézvén a távoli, de közeledő alakokat, mégse hittem volna, hogy így kötődnek, hogy egymásért mit ki nem állnak, s hogy egymásnak adják szívüket. Megosztani, azt tudtam mindig, milyen akkor ővelük. De hogy ennyire másra bízd magad, ez oly furcsa és emberi. Bizalom? Hát létezik-e? Vagy csak kitalálták? Vágyván, hogy a világot végleg megzabolázzák. S mind közelebb érek, érzem érzésteket, átfúrják csillanó szféráimat, s bejutnak a lelkemig. Oh, igen, én is érezni akarom! De kicsit mégis ijesztő, s nincs semmi tapasztalat."

Először kezdtem szeretni. S ez a barátság volt. Én azt hittem, de elárultak. S lelkem végleg bezárkózott...
De aztán visszajött hozzám. Igaz, arany tincsei múlté már, s majdhogynem fekete haja. S szíve is megtépázva, épp-hogy ver. Én mégis megöleltem. Tudtam, ő az, s ha már emlékeim homályában nem is láttam mást, de képzeletben meghúzgáltam selymes aranyhaját. Mosolyát mosolyra váltva kedves szavakkal elértük egymást. S ez eszményi idillből könnye zökkentett ki csak. A Nap fagyos könnye a mosoly alatt.

Hamuba hullott könnye. Sistergett a szelíd parázs. S vízzé vált a tűzkorona. Ronccsá lett a szép leány. Valami mégis maradt a Nap ragyogásából belőle. S reméltem, ha jön a tavasz, feltámadhat jövőre... Segítségem csak kérd, mert ha távolról jöttem is, egy valamit már megtanultam, hogy a barátság mily nagy kincs. S most hogy itt élek melletted, s amíg tőled távol voltam, valamit nagyon éreztem ebben a vákuumban. Te voltál az űr. Te szavaid hiányoltam. Mosolyod, ha kifakul, úgy boldogságunk is vele fakulhat. Márpedig a barátság, mi boldogsággal jár, sokkalta édesebb, mint a gyümölcsös nyár. S mily barátság lenne az, ha épp csak tűrnénk egymást? Nem-e válnánk el akkor önmagunk, valami jobbat keresve? Hisz ha olyan a szívünk is már, mint a világ. Épp oly szürke, reszketeg, hogy lássuk meg a szép fényeket, a nevető gyermekeket? Hogy a szép virágot? A Napot, Holdat s névtelen csillagokat az égen? S hogy látnánk a különbséget? Mitől rút vagy szép minden?

Hallgatok. Letörlöm könnyeid. Tudom, milyen kegyetlen sorsod, hisz te nem mutathatod, hogy mily nagyon elítéled, mit látsz, hisz tőled elvárják, hogy mindig ugyanolyannak látsz'! De ne félj, én segíthetek, csak engedj közelebb, jó barát, s én lehetek testvéred, úgy mint a régiekkel az égben. S most is még ama kapcsolatra vágyom. Itt lent is a barátságot alig ismerem. S épp ezért arra kérlek:

"Tanítsd többet még nekem!"

azoknak, kiknek én is szívem egy részét adtam
Életről és barátságról szívem egészével adózom e világnak, akik megtanítottak szeretni, s hogy e világban helyet találjak, nem győztek segíteni.

Hoshibara

Letekintés

"Odaföntről néztem, s úgy kívántam lejutni hozzá... ő az, ahová vágyom. S mégis mi lehend e fájdalom? Valami nyomja szilárdulatlan tömegemet. Valami itt legbelül borús dallal zeng. Kívánja még maradásom, de az ég nem tart már soká. Egyszer-egyszer így is érzem, elenged az aranyfonál. Zuhannék feléd, oh drága földanya! Zuhannék bizony, de vaj'h mi lehend e bánat? Predirektum? Vízió? Úgy hiszem, most hallgatni kéne... rá, de oh, én nem hallok már semmit. Édes szavad oly erőst csábít, maradásom nincs már... Bízd hát, megyek!"

"Letekintettem. Hangtalanul figyeltem őket. Mint válnak fényekké, s hogy mégis sötétségben élnek. Föntről oly csodás volt, oly piciny minden. De tudtam is én akkor?! Márpedig tévedtem."

"Végtelen. Végtelen volt tán a távolság. De oly aprótól lélek meg nem rettenhet. Ha egyik ím másikra vágyik pillanattal repülhet. Végtelen volt gondolatom. És ezáltal léptem át, oh azon szívszorító végtelenek távolát."

Mint mindig... újra-és-újra megszületek... épp úgy történt nemrégen.
S azóta érzem, érzem úgy, mint akkor éreztem. Én vagyok e lény, kit ő szólít. S mindkét nevemen oly kedves nekem az ő hívása. Ha ő nem is a Föld felszíne, mit akkor én láttam... de mégis valamelyt tán a fény része volt. De hiszem ő a mélyi tűz, mit az idő beporolt. S ha tehetem kifényesítem, minden porát ledobom... vagy legalább körös-körül csak egy picit odabenn, s megölelem, ahogy tudom, várt ő engem odalenn."Virágokról meséltek nekem. Virágokról, melyeket a nappal lát. S én csak hitetlenkedtem. Mi lehet az? A virág... S mily ostoba dolognak tűnt, látván mindent az éjszakában, hogy valami úgy élhessen, hogy ne ez legyen otthona. Az hogy nyílik és nem születik. Az, hogy szél fúj odalenn. S az is, hogy megsokasodik, s oly hamar meghal... Mégis érdeklődve szárnyaltam e gondolattal."

"Virág lenni, oly jó lenne, odalenn a fénytől kísérve. Melegséget érezni. Illat. Szín. Pompa... Fény vagy mind. S mégis több lehetsz. Ez a Föld vonz, nem ereszt! Oh, kicsiny lelkem, várj még, még nem mehetsz... Várj, míg életet tehetsz!"

Rengeteg nevem van, s ez így való. Tán szaporodik is ez majd az évekkel s életekkel. De ezúttal emberi létem két szép szavát tenném elétek. Hogy lelkem ezzel vegyétek. S húzhassátok tőlefogva minden ízét, ha megkapható, s lássatok mindent, mi nektek megfogható. Régi nevem... az idegen Rózsa, bár lehetne akár káposzta: Bara. S a másik, amit nemrég kaptam, és előző évemben az is voltam, s ami sok jó emberfény lenni lehend: Hoshi az én másik nevem. Nem vagyok val'mi burjánzó csipkerózsa, csak egy nappal szunnyadó fényvirág. Az ég kékjében illatozva, ki a Földre letalált.