Minden bizonyosságom...

Egyre nagyobb a csend. Fejem elnehezül, nem talál helyet. A homlokrügye kifakad. Ég, fáj s izzad. Kegyelmet kérnék, de a szó nem szabad. Remény, hogy túlélem. S oly sok testi fájdalom van. De még érzem, még élek. Ennyi bizonyosságom van.

Fülembe jut sóhajod, csukott szemem feléd néz. Ölembe hajtott kezem nem ér el. Ha úgy is érzem, ugranék... mégsem. Nem tenném. Még le kell győzzem. Ez az érzés miért tör fel belőlem? Róla lemondtam már, igen. De még titkon remélem, hogy még is ő, kit nekem szántak, s eljön majd értem. De ha nem jön majd, csalódni nem fogok. Az élet olykor ad, máskor elmar. De emlékezni még tudok. Ez minden bizonyosságom.

A Hold fénye tükröződik a havon. Mint szívem jégpáncélján, úgy dereng, e néma égi szobor. Gyönyörű arca több mint emberi, hangján a szél szól. Szíve befogad, tettében elbukni nem engedi. Kérőn fordulok az ég felé. Hol türelmet kérek, hol siettetem. Tán még mindig nem tudom, mi kell nekem? A friss hó hangjait vélem felfedezni az éjben. Lépésem nyomán nyögve hanyatlik a szívem.

Oh, az az elképzelt hang. Mily csoda! Mily szép... nekem kedves. A talpam alatt tömörödő valóság sikító rettenése, túlharsogja vérben ázó agyamat. Lenyugtat, megfagyaszt. Lelassulnak gondolataim. Persze megállni nem tudnak... de egy pillanatra mégis hallgatnak. De aztán meglátom szívemen a Telihold ébredő képét. Jeleit taglalom, érzéseimet felé sorra veszem. A szív nem nyugodt, a légzés zaklatott, csak a jégpáncél tartósító hatására még bent rekedt...

Tudást vágytam, tudást hajszoltam, de körülettem, ki tudni vélt tévedett. Mégis vágytam, hogy ha máshogy nem is, magamtól rájöjjek. A szenvedést felismertem. De természetét nem ismertem soha. S az éhezőknek, a tudásra szomjazóknak, miért nem jut egy falat sem? S ihol az a korty, ami csak még szomjaszabbá tesz. Épp csak meghalni nem hagy, ahogy átnedvesíti a tudatot, s a létező saját létét kérdőjelezi meg. Mit ér mindez? Miért a küzdelem? Harcod csak harcot szül, az egyetlen küzdésed önmagad, s elképzeléseid ellen valós. Miért nem lehet hát megnyugvással, másnak nem ártva megismerni a lényeget, s boldogulni?

Mi akadályoz még? S miben? Vágyaid elvesztek az ismeretlenben. S zöldszemű reménye szolgál észrevétlen. Ha a szekrény elé vezettél... s kinyitottam, ráláttam egy gyermekre. Ő az, kit elzártál mások elől? Vagy őt küldted előre? Készen vagyok már. Hogy szeretek, ne bántson, hisz elmúlik idővel. Gyere, közeledj, hogy magányom te törd meg...

Kiszakadt sóhajom

Kezeimmel keresem széttépett hasfalamon az értelmét szenvedéseimnek. Kihűlt vágyak mögött zokogva járok. Neveitek már rég elfeledtem. Arcotok rémképe nem talál már reám. Kárhozott összeesküvéstek. Szemeim befonva az éj hűs fátyolába, s elrejti lelkemet a lét homályába.

Gyermeki világ, fotókkal kitárt kapudon belépve... sose ismerhetnék rá nagyobb fényre, mint te vagy nékem. Gyermeki barátság... az együttlét örök, az utak mégis más irányt vettek. S mégsem lettek tán e régi idők megvetettek. Emlékezünk-e mindketten, mi kettőnk igaz emlékeire.

Tudatterekben bolyongok, hűt vagy igazt keresve... de nem találok mást már, mint néhány emlékbútort szétverve. Mikor kijutni akartam... börtönöm szépen festett falait letéptem, s emlékeimmel is... mint lett ez belőlem? Mint sarokba szorított vad, mikor hallottam a szív kürtjét... kétségbeesésemben a szenvedés kutyáinak ugrottam...

Emlékeztem még rád, s álmomban újra láttalak... ez jobbféle jövő volt, mint amivel most agyam síkjai kínálnak. Oly finom és frissítő. Zamata egészen ellágyít. Mégis a szépségben volt valami szürreális.

Ültem, a régi barát mellett, s kezem a hasamon... benne kifejezésre jutott egy megmaradt vágyfoszlány. Gyorsan növekedett, mint ha víz éri a gomba, s már kivehető alakot rajzolt a hasamra. Büszkeséggel vegyes félelem uralkodott el rajtam, amikor mint egy sóhaj a testemet elhagyta. Bőröm, s egyéb szerveim vér nélkül szakadtak el útjából, s ez az új lény belőlem megszületett. Sírása volt örömöm, síró arca legszebb látomásom. Apró kezeivel a lét fonalát kutatta, ahogy a levegőben kapálózott. Szívem hangja egyre gyorsult, ahogy a mellemen fekvőre néztem. Legnagyobb boldogságom vagy te nékem. Hogy lehet, hogy mégis elvesztettem emlékedet, azt a néhány jövői képet, amit ha az idő linearitását elvetjük, máris észlelhetnénk, akár a múltat.

Hisz minden önmagába tér vissza, mint a saját farkát harapó kígyó. Folyton pörög körbe, de újra és újra eléri ugyanazt a pontot, ahonnan indult. S mindez ismétlődésben, a lét teljességében, megnyugvásra lel. Ez a jel, hogy az örök körforgást még nem vetheted el...