Az ég felé vető és a mélyenszántó

Mit teszel hát, ha az, hogy önmagad vagy kevés? Mit tehetsz akkor ha valós, vagy képzeletbeli elutasítás ér? Mikor minden fehérből feketére vált... s hiába koptatod a fekete tintát, mert többé nem látszik meg, amit írsz.

Kifáradva, majdhogynem mindent bejárva. A negyedik ajtó felé tekint. De egy lemondó sóhajjal minden tettvágyat messze repít. Oly régóta már, hogy elindult ezen az úton, oly rég bolyong e birtokon, s újjá még nem született mégsem. Változás szele megcsalta volna? Ezt nem hiszi, inkább azt, hogy ő valahol elszúrta. Megszokott önvád keríti hatalmába, s valahogy nehezére esik élni is. De ha csak egy pillanatra is, képes még remélni. S ahogy elméjébe képzeli azt a világot, amit teremteni készült... kín borítja azt el újra és újra, mégis képes látni benne a szépséget. Szépségét és hasznát.

Mikor haszontalannak érzed magad... s kezedbe mások akárhány célt is adjanak, mert egy se jó. Nem hited neked. S mi másé, az tiéd nem lehet. S itt ez a hely, e birtok, mi csak reád várt. S csak csalódás voltál most is. Bár ne jöttél volna inkább...

De ha nem jön el, ez a hely soha meg sem születik, az a sok viharfal, s a tágra tárt szellemkapu. Egy aprócsak hit magja, mit az ég kegyeire bízott. De most itt az ideje, tovább neki nevelni ezt a magot.

Kezemmel valamit tapintok. Rázárom ujjaim. Majd újra kiengedem, s szemem csukva, a tapasztalás egy másik szintjén vizsgálom. Ismerem. Mindezt a formát, s tudom milyen volt azelőtt, a nagy egész részeként. A spirális lépcsőfok megfelelő fokán állva, tudta, hogy sorsa hozzám köti. Aztán én az égre bíztam őt, hogy felneveljék helyettem, de amit ők tettek, csak puszta türelem. S érettségemre, érettségére vártak. S íme visszaadták.

"Örülök, hogy újra látlak." Mereszti reá vak szemeit. Vak ő most a jelenre, s a jövőre is. Egyik szeme a múltba néz. S valóságnak e múltat hiszi. Szemén a kötést senki más le nem veheti. De ki levehetné, ő most távol, s ha reméli is minden éjszakától, csak múltbéli alakját ismétli meg. Újra és újra, kezét megfogva végigvezeti az eseményeken. S a szalonban feltűnik egy ismerős idegen.

Barátnőm az. Ő nem látja ezt a helyet... De akkor hogy kerül ide? Talán csak elmém kivetülése? Van egy-két szöglete még agyamnak, mely tudja, szeretni jó, s ki szeretetre érdemes. De mindezt én már elutasítom. Persze a látszat talán más. Félek is, ha tükörbe néznék, szemben állna az a bizonyos valaki más. Hozzám lép. S én a zsebembe csúsztatom a magot. Némán állok mellette, de valójában a csevej folytonos, épp csak erre a szintre szó el nem jut, s nincs oly gondolat, amely ily mélyről fakad. Emlékek. Egy hely, egy másik helyre mutat, ahol először tettem nyakad köré karomat. Félelemmel és vággyal megfertőzve. Lelkem némán áll megkettőzve... fájdalmai erősödnek, s végül maga útjára tér a barát. Én egyedül leszek újra. De tudom, valaki most is itt van. Egy olyan társ, aki sosem hagy el, épp csak mostanában túl kettős vagyok... s külső részem mit se tud már belsőmről...

Az ördögi kör kezdődik előröl, s ő nem tágít, kiszakadni nem mer. Hisz így tenne hát bármely más ember. De ő nem teheti. Nem hátrálhat meg. Mindaz, amit már létrehozott el nem veszhet. Szép csendesen feláll, mindene remeg. S lassú bizonytalan léptekkel jut el a negyedik ajtóhoz. Ereje nincs már kinyitni, így csak neki dől. De erre az ajtó eltűnik, megszűnik.

Mintha sosem lett volna ott, az ajtón beesek. S a föld gyomrában zuhanok. Egy szárnyas lény karol föl, vagy csak én gondolom lelkét szárnyaknak, mert csak a lassulást érzem, s a biztonságot, amit ad. Erre vágytam már oly régóta... átadom hát magam ennek az érzésnek.

Utána kapok, megragadom karjait, s finoman lassítom le a zuhanás ütemét majdhogynem lebegésre. Ez a testi érintkezés számunkra oly idegen. Korábban csak álmainkban történhetett ilyen. Már nem is emlékeztem, hogy milyen volt régen, mikor még én is a másikat megérinthettem. De itt a föld birodalmában úgy tűnik, nekem is fizikai testem lehet, s így valahogy újképp a közelében lehetek.

Számat szóra nyitnám. De inkább hallgatok. Ebben a hallgatásban sokkal inkább én vagyok. S egyszer csak földet érünk, de ő eltűnik szemem elől. De tudom nem harag az, mi elrántja a közelemből. Távolról figyelni fogja utam, s továbbra is megóv, ha kell. Körülnézek hát.

Egy lebegő földdarabra érkeztünk meg. Ez az ő birodalmuk, egyből megéreztem. Itt jobb, ha megbújok és óvatos leszek, mert ha ők itt találnak, végleg elvehetik őt tőlem.

Egy kőfalú épülethez keskeny út vezetett. Úgy véltem, valami szentély, s nagyot nem tévedtem. A természetellenesen zöld növényzet között haladva, az élénk kék eget figyelve, egyre elbizonytalanodtam, hogy nem álmodom-e...

Ott állt a dombtetőn, a szakadék fölé vetve, a vének temploma. Előtte a semmiből eredt egy keskeny forrás, s a születés vize... Én már ismertem e helyet. Ismertem, mint minden ilyent, ami a két világ határán terült el. Belépett, s a vének köszöntötték, én csak odakintről a sosemélő növények mögé bújva figyelhettem.

"Féled-e a halált?" Ezt kérdezte tőlem az első öreg. Fejemet ingattam, s azt montdam, hogy nem. "Óvod-e a születést?" Kérdezi a másik. Nem tudom, erre mit feleljek, de mintha nem is várnák tőlem, a harmadik is felteszi kérdését. "Éled-e az életet?" Ebben a pillanatban rádöbbenek, hogy nem. Hogy minden kérdéssel nemmel felelnék, s hogy ez itt rosszat jelent. Fejemet felszegem, számat összerántom. Egy fél gondolat, ennyi se préselődhet ki rajta. S mégis dalolni kezd lelkem, mert a három öreg zenélni kezd.

A vének belekezdenek az ősi énekbe. Tudom, hogy ez mit jelent, de tenni semmit sem tehetek. Bíznia kell magában, s a földanya úgy utat teremt neki a megismerés felé.

Valami apró szikra megmozdul. A születés az, mellyel magamat megmenthetem. S egyszerre a dalt abbahagyva, az öregek ezt mondják nekem. "Mi a vének vagyunk, a földanya hírvivői, azok, akik az élet és halál határán állnak, a mi birodalmunk se nem élet, se nem halál világa." Megzavarodva hanyatlok a földre. Most már mindennek vége? Nem élek, és meghalnom se lehet? Egy percig se bírom ezt, mentem megőrülök... De aztán látom, hogy a próbát kiállhattam, a semmiből egy kéz nyúlik ki felém. Ahogy alám kanalaz, lassan gördülök föl az ujjakba, majd végül tenyerén fekszem. Egy új út nyílt hát előttem. Felállok tenyerén, s lassan, óvatosan lépkedek végig karján, mely oly élettel teli, hogy örvendenem kell neki ez után a színesre festett komor világ után, ő erőt ad nekem. Ahogy ott lépkedek, és zsebre teszem kezem, megtalálom a magot. Már egészen el is felejtettem. Ez a mag mentett meg engem. Ez a picinyke születés. Ez az, ami kedves nekem. Bezárom hát tenyerem, becsukom a szemem, s újra elképzelem azt a világot, amelyet ebbe a magba korábban tettem. s úgy ahogy van a földanya karjába temetem. S mikor körülnézek, látom, nem lesz egyedül, hisz fölfelé haladva egyre nagyobb növények borítják el a termékeny kart.

Ahogy tovább megy, én megöntözöm, a születés forrásából hozott vízzel. Majd tovább megyek, követem őt, akár a végtelenbe...

Hirtelen felriadok? Csak álom volt? Vagy ez volt tényleg az utolsó ajtó mögött?

Álom a fehér bagolyról

Soha véget nem érő utazás. S hogy van-e út, az is kétes. A mélység végeláthatatlan egyformasága, a tájékozódási pontok hiánya, s az idő esetlegessége rábírja, hogy újabb éberálmokat hozzon a felszínre.

Ott álltam. Fázva és reszketve a félelemtől s tisztelettől. Egy hatalmas állat állt velem szemben...

Egy fa kerítés. Amolyan, mintha ki és bejárást egy kapuval zárná el. Azzal a forduló-gördülő szerkezettel, amely alatt áthaladhat egy közepes termetű állat. S kutyák ugatása üti meg fülemet. Megállok hát eme határ előtt. S ím a kopók futva közelednek. Átjönnek a kapun, gazdáik követik őket. S ott, hol vadász lépdel, meglátom őt. Ösztönös tisztelet és vágyakozás ébred. Mint ismerőst, köszönti szemem. S átjutnak ők is a kapun. A kutyák tovább rohannak. Már alig hallom ugatásukat a távolban. De ő ott áll  időtlenül. Közelebb megyek hozzá, s bámulom, mert képtelen vagyok levenni róla a szememet. Ahogy elmegy mellettem méltóságában, a kezemhez ér, orrát hozzám érinti. S mikor kitérnék az útjából, s én is tovább haladnék, ő az utamba áll. S lefekszik elém. Az a fakó szőrű, de nemes nagymacska. Kit mindig is tiszteltem, most így szól hozzám: "Máris mész?" Valahogy természetes szájából e beszéd. De azért mégiscsak csudálatos dolog, s így kissé megszeppenek, szótlan maradok. Én óvatosan megyek el mellette, hogy reá nem lépjek egyetlen csillanó szőrszálára se. Még a gazdája vagy ő maga zokon venné. S ahogy elhaladok mellette, látom, hogy a fekvő tigris utánam néz. Most megvizsgálom a fejét is, sárgásnarancs csíkozott szőrzetét és fehér mancsait. Sebhely húzódik a nemes fejen. Tekintete tüzes, mégis lágy. "Találkozunk még?" Kérdezi, s én zavartan felelem neki: "Biztosan. Néha majd meglátogatsz, én is meglátogatlak és tanítjuk majd egymást mindenféle dologra." Magam sem tudom, mért épp ezt mondom, s hogyan értem mindezt. De ezután ő is fölkelt, s gazdája után ment. És én is elmentem.

Hát nem fura? Egy tigris, amivel vadásznak? Vagy az furcsa, hogy beszélt hozzám? Megítélni így ébrenlétben már nem tudom. S már az is bizonytalan, hogy az a vadász a gazdája volt. A zöld ruhás férfi, ki egy szót sem szólt, miközben én a tigrisével beszéltem. S ki is nyújtottam kezem, hogy hozzá érjem. De végül ő volt az, k hozzám ért...

Hozzám ért egy kéz. S én felébredtem. Halványan a víztől eltérő fényű víztündérek támogattak. Három férfi alak, s egy negyedik, egy nő a mellkasomhoz ért, hogy fölébresszen. Egy kövekből korallból és hínárból épült palota előtt álltunk. Elengedtek, s jelezték, hogy beléphetek. Én már az utazást is felejtve, engedelmesen belépek. S látom a belső áttetszőséget. Különféle szivacsállatokon lépdelek. De nem is értem, hogy itt a víz alatt levegőt hogy vehetek, s az aljzathoz hogy érhetek. De soká nem gondolkodhatok, mert egy íves folyosóhoz érünk, amelynek teteje áttetsző kagylóüveg. Tükör? Ámuldozom. De akkor mért van a plafonon? Ez csak fényűzés. Érzek rá a válaszra hamarosan. S végül bejutok a színes csarnokba. Mindenféle tengeri lények cikáznak ide-oda. S elvonják a figyelmemet célomról, kinek fején korallkorona, s a korall trónon ül, s vár rám. De ekkor egy újabb állom, mi magával ránt...

Egy keskenyebb patak mellet vagyok. Táskámat leteszem a fűbe, s a patak túlpartján egy fán egy baglyot látok meg. Meredten bámulok rá. Ő is meredten néz. De valahogy olyan hihetetlen, nem tudja felfogni ész. Hogy megőrizzem, s képet készítsek róla, ez a gondolatom támad. De ekkor ő felém repül. S csak ekkor látom meg, hogy milyen nagy. Ez az óriási fehér bagoly lecsap a táskámra, s csőrével megragadja... szárnyát kitárja. Hogy elrepüljön vele, nem hagyhatom... de előbb kétszer is lekapom. Félelmet fészkel szívembe, de nem hagyom, hogy elvigye, amit saját kezemmel alkottam. Megállítom hát gondolattal, s ő pár méterrel odébb táskámat ledobja. Ekkor két ember az, kik a váratlanul lepottyant tárgyra vetnék magukat. S történetem, mit mondok nekik, alig hiszik. Bizonyítékul megmutatom hát a képeket. Innen tovább nem emlékezek...

Táskám táskáddal összefogva leszállok a kamion tetejéről. Két üres üveggel bennük. Mert mulattunk, hogy újra találkoztunk. De nem kellett volna így végződnie, s én miért nem védtelek? S egyáltalán... Ha ez a hely nem lakásod, miért jöttél mégis ide?

"Miért jöttél ide?" Ez a kérdés ébreszt. Bár a válasz már tudott, nyitott könyv vagyok az ő szemében. "Veled élni." Felelem, de tudom, ezt nem tehetem. S a kérdezőm is, ki a korall trónról tekint le rám, jól tudja, ez mily hamis. De nem törődik vele. Csak közelebb hív. Én leborulok előtte, de ő vállamra teszi kezét, s kér, hogy keljek föl. Félek szemébe nézni, mert tudom elragad, de mégis reménykedve nézek föl.

Ahogy szeme találkozik a Mélység Uráéval, tudni kezdi minden eddigi hibáját, s egyúttal mindent, mi benne jó. Bizalom, hit és megbecsülés ébred benne önmaga iránt. S a Mélység Ura feláll, a trónt elhagyja, hogy mellé lépjen. Ott állnak kéz a kézben. S a legmélyebb vágyak felébrednek, ágyukból kikelnek. De tiltakozva utasítják ők el, s elküldik őket vissza, aludni. Még egy évet aludjanak hát. S hogy aztán mi lesz? Még nem tudja szegény feje. S úgy nem tudja még a Mélység Ura sem...

Kezemet hát elhúzom, ő is enged, hogy menjek. Hosszú utak várnak még ránk, míg nem leszünk egymás mellett. S önmagunkban bizalmat, hitet és megbecsülést ha örökre nyerünk, úgy a másik felé is ilyen lépéseket tehetünk. De addig csak egymást bántanánk, s ha bántanálak, azt túl nem élném. Mert annyira tisztellek, s szeretetem is az egekig ér.

Űrt hagyva hát maga után kiszakítja szívéből, a vágyat, amely nagyon marja. Pedig az csak szeretetből és szenvedélyből épült föl. Mi rossz van hát benne? A függés sava, mi oly nagyon mar. S a tinta, amivel a szenvedélyt írták is szemet vakít, elfedi a jót. Józan ésszel menjen hát tovább. Megtisztulva és megnyugodva. De most már a megszokott földre áhítozva tér vissza az örökkön változó szalonba.