Álmok háza tavasszal

... és látja, tavaszodik. A friss tavaszi szél eső illatot hozott. Szemhéja lecsukódik, lélegzete lassan elnyugodott.

Kinti táj. Rákezd az eső. Reggel 10 óra van. Pizsamában van, akárcsak a többiek. Úgy dönt, varázslatba kezd, hogy gyorsabban elálljon az eső. De ügyetlenkedése, csak meggyorsította. Inkább ritkitani kellett volna. Már megbánta, az oktalan varázsolgatást, és túl nagy a csapadék mennyisége. Bebugyolálják a sátor anyagába. Rájuk szól: Legalább menni engedjetek! Megróbálja helyrehozni.

Hirtelen más a kép. Barátnője oldalán lépdel. Ez a barátnő, egy barna hajú színésznő. Az előttünk lévő lány hátrafordul, és megjegyzést tesz, hogy szerinte kik ők a Labirintus című filmből. Pedig nem azok. Majd hirtelen hozzá fordul: Így jobban megnézve, nem tudom elképzelni körülötted azt a sok csillogást. Mondja. Persze ő maga sem tartja valószínűnek, hogy híresség tudna lenni. Mekkora szenvedés ez neki. Kiborul, sírni kezd. Nem is tud így aláírni. Kiönti a lelkét ennek a lánynak és barátjává akarja fogadni. Ír neki a füzetébe és rajzol két szemet is. Az aláírása négyszer-ötös. Pedig ez nem lehetséges, mert vagy négyszer-hetes vagy ötször-ötös kell legyen. Sőt, az utóbbi valószínűbb. Az aláírása körök és vonalak körkörösen, a kezdete pedig egy nyíl. Végül, amikor kész lesz, és a füzetet átadja. Könnyei fátyolán át látja, hogy az aláírás: Exena.

(20/3/3)

Végül elneveztetett. És ez a régi-új név régi arcokat idéz föl és új álmokat ígér.

Egy régi baráttal és bajtárssal beszélget.  Oly ifjú épp mint akkor, amikor egykori húga egykori párja volt. Egyszerre inkubátorban fekszik. Vagy valami olyasmiben. Két inkubátor egy homályos szobában egymás mellett. Másikban jelenlegi párja. És azon elmékednek, hogy milyen lesz majd, ha gyerekük lesz.

(20/3/6)

Újabb kép, újabb álom.

Japánba ment nagyobb társasággal, de az is lehet, hogy az iskola által szervezett kirándulás volt ez. De párjától külön szállásra volt beosztva.

(20/3/7)

Véget ért a nappal, újra álmodik. Egy vég és egy kezdet. Egy újabb csoportos találkozó.

Kimegy, hogy tisztelegjen, párja nagyszüleinek sírja előtt.  Akik amúgy emlékei szerint még élnek. Ezután urnákat vagy vázákat nézegetnek. Nagy nehezen választanak egyet. Majd egy nagy közös éttermezésre hivatalosak. De mégse párja családja, hanem a sajátja. Leülnek egy asztalhoz apjáékkal. Testvére nagybátyjáék már nem férnek itt el, külön asztalhoz kell üljenek. Ezek különös, változtatható asztalok. Ha az asztallap lejjebb ereszkedik, úgy szélesebbé válik. Veszekedésbe kezdenek azokkal, akik az asztalunk végénél ülnek.

(20/3/13)

Újra ébred álomban. Oly valóságos minden. De mégsem. Csak álom.

Felriadt, amikor barátja munkába ment. Éppen az ajtót zárja. Anyja beszélget, talán valakivel telefonál. Világos van. 7 óra.

(20/3/14)

De csak egy álom volt, felriadt. A cica felborított egy széket. Még sötét van, talán 4 körül. Mikor újra álomba merül a székből szekrény, a cicából pedig kisgyerek lesz...

Fakkos bútor. Kallax szerű, de lazább szerkezetű. Lehetne-e erre vajon matracot tenni? Szekrény és ágy lenbe egyben. Kérdés, hogy bírná-e a súlyt...

Gyerekekre vigyáz egy kertesházban. Kimegy, és a háztól nem messze egy nagy szemű barna madár áll. Mimikriként egy száraz gallyat vetett át magán, a csőrében tartva. De én észreveszem. Látva, hogy látom, többé már nem áll mozdulatlan. Elindul a szemközti vityilló felé. Gallyakbók tákolt kapuja és kerítése van. A moha-lepte kis  házrész üvegházra emlékeztető. Egy doktor lakik itt tudósítja a madár. De ezen ő nem nagyon csodálkozik. Ugyan a nevet nem jegyzi meg, mégis roppantul érdekli ez a kis ház. Megkérdezi a madarat, hogy merre lehet bemenni. De az nem a kapura, hanem az üvegházszerű dologra mutat csőrével. Jobban megnézve észrevesz rajta egy kis ajtót. Már nyitja is. Belép. Belül gyönyörû állapotú modern ház. Vagy lehet, inkább iskola. Az előtérben tablók a falakon rengeteg fotóval és évszámmal. Ők mind itt laktak? Kérdezi. De hogy kitől az is kérdéses. A madár már nincs sehol. Végignézve a tablókon az 1980-as évektől 2044-ig mindenféle évszámokat lát, sőt több jegyű, valami 19ezres is van. Meglepődik ezen. De határozottan lépked tovább. A házban fiatalok sürögnek-forognak. Mégse iskola, inkább valamiféle szervezet lehet ez. Bemutatkozik azoknak, akik feléje fordulnak. Néhányan hírességeket mondanak, ahogy rá néznek. Neveket, amik mondanak neki valamit, de tudja, hogy ő nem azok. Valaki más pedig azt mondja: Gyere csak hadd nézzem, milyen nagy szem rejtőzik a bal oldaladon. Ezt már igencsak furcsának tartja. Felajánlanak neki egy bemondói munkát. S a munka szóra, hirtelen eszébe jutnak a gyerekek. Ha elvállalja, nem mehet el többet? Biztosítják, hogy elmehet, de mégis látja rajtuk, hogy bajos lenne. Mi lesz a gyerekekkel? Hisz a gyerekekre vigyázni kell valakinek. Ez az ő feladata volt. Az apukának egyedül biztosan nem fog menni. Végül elengedik, rábízva a döntést, hogy csak elbúcsúzni megy vissza, vagy lemond az ajánlatról, és nem tér vissza közéjük. A kötelesség és az otthonosság érzése küzdenek meg benne.

(20/3/18)

Benső vívódás. Egy újabb különös ház. Az álmok háza ezúttal egy kastély már...

Egy ház tele lommal. A képzelet világa. Talán ez a neve? Tükrök és fényképek. Modernizáció. Rejtélyes gombok hogy működjön a fénykép. Egy fiatal párra lesz figyelmes. A férfi itt dolgozik, ebben az elvarázsolt kastélyban. A főnöke, egy idős nő, éppen jelmezek után kutat, hogy lefényképezhesse benne őket.

(20/3/21)

Elvarázsolt kastély. Bordó függöny záródik. Elsötétül a kép. Ez itt a kép-zelet világa. Múlt és jelen közötti valóban, a múlt képéből lép elő...

Volt az iskolában egy zárt folyosó. Ennek a balra első egyik szobájában néhány varázslény. Ahogy ő mondta: Az ő világából. Nem akartak visszatérni. A folyosó végén lévő szobábt egy hivatalos szervezet bérli. El kell költöztetnie őket, ha visszamenni nem is akarnak, kell egy másik, egy biztonságosab  hely. Egy régi ismerős, egy nagy szerelem. Valahogy mégsem olyan, mint emlékeiben. Bordó felsőt hord gyakran. Testvéreivel egy kastélyban laknak. Tőle kér egy szobát, hiszen az ő kastélyukban biztosan akad. Akár egy a pincében is megteszi. Azt mondják neki, nézzen körül lent. Lemegy hát. Keresgél a pincében, ebben a tömlőcrácsos, fúrt alagutas útvesztőben. Szoba az nincs csak kanyargó folyosók mindenütt. Észreveszi, hogy nedves a talaj. És hirtelen odakint a felszínen, a szökőkút vizében találja magát. Kiúszik. Ez az a nap nem más, mint a születésnapja. Hogy lehet egyáltalán, hisz az télen van. Hogy telt el így az idő? Most olyan gyönyörűnek és vidámnak látja, mint még soha. De nincs ajándék, amit adjon, mert anyja otthon elkeverte. Pedig milyen szép bordó pulcsi volt... Biztosan tetszett volna neki. Miért is nem figyelt erre jobban... Szégyenkezik, de bevallja, hogy otthon maradt. A szülinapos csalódottan tovább áll. Utána szól: én nem vagyok elég? Micsoa vakmerőség volt. De ki kellett mondja, tudnia kell, mit érez ő. Az szomorú, szinte dühös arccal néz hátra. Fejét megrázza, és csak megy tovább. Csalódást okozott és látja elmenni, ez fáj. De mégis láthatta újra. Mily csodás. Szomorú, mégis boldog találkozás volt ez. Dühe indokolt. Az elhagyott és évekig nem keresett idők során felgyülemlett keserűség tükre. Még is remélte, hogy maradt még benne is abból a szeretetből, amit saját szívéből ki senki és semmi nem törölhetett.

(20/3/23)

Formálódik, újra alakot ölt az álombeli ház. Nem kastély már, de még mindig hatalmas...

Nagy, díszes házban lakik. Még emeletes is. A háló és az iroda egy. Méghozzá átalakítható bútorokkal és egy sínes ajtóval. Ez az ajtó zárhatja a fürdőt, ha össszekapcsoljuk a két kilincset. Vagy elrejtheti az ágyat, ami a fürdő melletti beugróban van mellette. Úgy érzi, túl nagy ez a ház nekik. Azon elmékedik, hogy az emeleten ki kellene alakítani két kis lakóteret. És hírdetést feladni, hogy bentlakásos kertészt, karbantartót és takarítót keresünk, saját lakrésszel. Egy kis közös terasz részen lenne fent a bejárat, ahova lépcső vezet föl. Ha a két fürdő egymás mellett kap helyet, könnyen meg lehet oldani a vezetékeket is... beesteledett, sötét van, hazafelé megy. A távolból lépések zaját hallja. Bezárja a kaput maga után. Felmegy a lépcsőn. Lassan, de biztosan eluralkodik tudatán a pánik. Zörög a kulccsal. Visszanéz. Valóban van ott valaki. Követték? Ott állnak lent. Egy kalapos úr, elég magas, és még néhányan. Utána kiáltanak valamit, de nem figyel, mert az ajtóval bajlódik. Nehezen fordul a kulcs. Miért ilyenkor? Végre sikerül. Kitárja az első szárnyat, majd a másodikat is. Bent van. Behúzza a rácsot, az ajtószárnyakat és még néhány karton szerű réteget is. Ezután azt mondja az ajtónak: zárulj! Megfordul az előtérben, a belső térrész ajtaja felé. Itt a fal mintájába olvadó ajtót kinyítja, mögötte egy valódi ajtó. Ez az utolsó réteg.

(20/4/3)

Még mindig pánikban kell fel, paralízises állapotban. Mikor megnyugodva újra álomvilágba lép át... egy másik ház. A cica rosszul van. Álmára ébred most.

Felkel. Emlékezik, hogy a cica beteg. Anyja a konyhában barátjával, aki alsógatyában van. Ott beszélgetnek halkan. Párja és annak egy munkatársa is ott van. Újból felébred. Azon töpreng, álom volt-e az előbni. Anyja barátja még mindig náluk van. De nem csak ő, rengeteg ember jött. A cica miatt. De mi baja van a cicának? Miért nem hagyják békén? Pihennie kell. Ezeket gondolja. Anyjához megy. Talán, hogy ezeket elmondja, de közben rádöbben, hogy maga sincs jól. Bepisil. Nem tudja tartani, csak folyik és folyik. Borzasztóan érzi magát. Anyja segítséget akar hívni, de nem akarja, hogy így lássa bárki is. Ezért a hátsó ajtó felé megy, egy kis használaton kívüli szobán át...

(20/4/12)

Ki a házból. Megy az úton. Álom úton megy. Siet. Szinte már rohan.

Az úton keresztül rohangálnak apjáéknál. Ez valami furcsa játék. Közben valahogyan kapcsolatba került régi szerelmével. Megbeszélték, hogy később találkoznak a buszmegállóban. A busz csak egyik irányban áll meg a házhoz közel. Már fájt a keze, tisztára szétment egy bögrétől. Ez valamiért a játékhoz kellett. És már régóta játszottak. Felajánlotta, hogy kölcsönadja a bögrét, ha szeretne játszani, amikor találkoznak. Már majdnem eljött a találkozó ideje, de gondolta, még játszik egy utolsót. De túl lassú volt, majdnem el is ütötték. A többiek visszarohantak, meg se várták a túloldalon. Mire visszaért, a találkozó ideje elmúlt, és akivel találkozni akart, már nem volt ott. Elkerülték egymást? Vagy el se jött? Csüggedten megy be a cukorka boltba, ami pont ott volt a megálló mellett. Késő este lett, de evett még egy nagy adag ragadós csokit. Ahogy indulni készült, valaki megkérdezte, hogy ő hagyta-e el az iratait. Néhány holmit nyújt felé. Egy útlevél, egy kiskönyv, talán bérlettartó útlevéllel egy méret és köztük egy számla papír lóg ki.

Ugyan nem az övé, de elveszi és megnézi az útlevelet. Kinyitja, és ismerős kép van benne. Azé, akivel találhozni akart. Tehát itt volt. Eljött hát... Érdekes, hogy németországi az útlevél. Azt mondja az idegennek: Nem az enyém, de ismerem, aki elhagyta, a közelben akartunk ma találkozni. Aki megszólította, közben a számlát vizsgálja, ami az útlevél és a kiskönyv között volt. Miután megállapítja, hogy valóban a találkozó idejéhez közeli időpont, átnyújtja az iratokat. Hazafele azon töpreng, hogy fel kellene hívja. De képtelen rá, nem tudja, mit mondhatna neki. Végül csak ráír egy SMS-t. Csak olyan egyszerűt, amivel az emberek beszélgetést szoktak kezdeni. Amolyan Szia, mi a helyzet-félét. Na persze meg, hogy szeretne adni neki valamit. Válaszában leírja, mi történt vele. Erre elbizonytalanodik. Mit mondjon most? Már késő van, de még ma kelkene találkozni. Vagy holnap is elég lenne? Mindenesetre minnél előbb, annál jobb. Mert nagyon szeretné. S mert az útlevél fontos lehet neki. Bár úgy tűnik, valójávan nem is tudja, hogy milyen fontos dolgot veszített el. Nem is tudja, végül mire jutottak. Csak vár. Várja már a találkozást, nagyon. S ebben a várakozásteli hangulatban kiébred.

(20/4/26)

Egész nap csak vár. Várja az új álmot, hátha újabb találkozást hoz.

Megígérte, hogy hozzámegy egy ázsiai cégvezető fiához. Nagyjából annyit tud róluk csak, hogy gazdagok, ja és hogy kínai gyökereik vannak. A fiú nagy kocsival jön érte. A megbeszélés ellenére smink nélkül ment. A fiú is az igazi arcát mutatja. Ő vezet. Beül mellé. Valahová messzire mennek. Később hátraülnek a barátaihoz.

Bár a hátsó ülések olyan kényelmesek és meg van döntve a támlájuk, hogy szinte már nem is ülnek, hanem fekszenek. Egy pár ül még hátul, a barátai. Megkérdezik, miért megy hozzá. Elmondja az igazat, hogy maga sem tudja, hisz alig ismerik egymást. Csak az ígéret köti. Megállnak valahol. Egy család elmondja, hogy még nincs a rendezvény amire jöttek. Bár abban sem biztos, hogy ide akartak-e jönni, de senki nem mond mást, így ő is rájuk hagyja. Bármi is ez a rendezvény, valóban nincs még senki sincs rajtuk kívül. Néhány asztal már ki van pakolva. Jövendőbelije felajánlja, hogy egyenek ott. De sehogy sem tetszik neki a dolog, még ha valóban ide is jöttek volna sem illik ezt. Az idegen család tagjai leülnek és elkezdik enni a kirakott ételt. Közben a fiú a kocsihoz megy, és hoz onnan valamit. Rákérdez, hogy beleettek-e a kirakott ételbe. De nem zavarja különösebben, 

nyilván a rengeteg pénze van miatt. Az üzlet is zárva. Sajnos, pedig szeretett volna venni neki a fiú egy arclemosó tonikot. Ismét a család jóvoltából, bejutnak. Az anyuka álkulccsal nyitja ki az ajtót. Megpróbál nyugodt maradni, de ez már rosszabb, mint az előbbi asztalos dolog. Mint kiderül, volt is oka aggódni, mert sminkelős dorbézolás lesz az egészből. A fiú viszonylag nyugodtnak tűnik, mondjuk nem is ő rendetlenkedik, hanem főleg a gyerekek,  Most nézi meg először közelebbről az arcát. Egész helyesnek találja mosolygó szemét, kiugró arccsontjait és telt ajkait. Később azt is látja, hogy a fiú egy köteg pénzt hagy ott. De akkor is, mi lesz ebből? Ez mégiscsak betörés...

Siet. Nagy a tömeg. Lefelé jön egy hegyről, a városban. Egy robogós neki megy a karjának. Felgyorsít, hogy minél hamarabb áthatoljon a tömegen, de egy lányt nem tud beelőzni, kicsit nekimegy. Erre a lány is neki megy. Rákiált, hogy: Hé! De a lány mondja, hogy ő is nekiment az előbb. Bocsánatot kér és magyarázkodni kezd. Elmondja, hogy egy robogós nekiment. Azon kapja magát, hogy már arról beszél, hogy a 15 éve elveszett szerelem körül forgó fantáziavilágban élni egyszerre mennyire fájdalmas és csodálatos.

(20/5/8)

Fájdalmas és csodálatos az évszakok forgása is. Elmúlik egy, és jön helyette másik. A tavasz is lassan nyárrá válik. Csak a szívében nem, semmi sem változik...