Seas of tea

Ma már a sokadik... de előfordul, hogy egyszerűen képtelen az ember abbahagyni. Először még égeti, aztán egyre langyosabb lesz, s végül hidegen is megissza... mert, nem tud mást tenni, hisz ha abbahagyná, tudomásul kellene vennie, hogy közben az idő nem állt meg.

***

Valami sűrű és forró lé folyt ki a szőnyegre, de nem is a szőnyegre, hanem rám... a húsomat égette le, s Agatha, a drága Agatha, ápolta sebeimet.

Egyszer, tudja kisasszony, amikor még tanító voltam, az úrfi kilökte a kezemből a tálcát, és megégettem magam. De sose bántam, hogy úgy történt, mert az úrfinak nem esett baja, s a szőnyegnek sem. S mindent feltakarítottam azonnal. Tudja kisasszony, az úrfi nagyon megijedt, s segített is nekem a takarításban. Utána minden nap megkérdezte, hogy van a kezem, s ennek én...

Oh, Agatha... sóhajtottam.

Igen, kisasszonyom?

Nem, semmi. Folytasd csak.

Tehát az úrfi olyan kedves volt velem, hogy megérte az a sérülés nekem, mert olyat nyertem általa, aminél szebbet talán sose kaptam az életben...

Kérem, Agatha ne mondjon ilyeneket...

Pedig így van, kérem, szóról szóra igaz.

Mennyi idős volt akkor a bátyám?

Hmm... hát a kisasszony még csak egy éves lehetett, úgyhogy azt hiszem az úrfi vagy öt lehetett...

Egy kicsit felvidított, bár még mindig úgy éreztem, el fogok ájulni, s talán el is aludtam ott a kanapén...

***

Ez egy háború. Egy nő háborúja, hogy egyenlőnek nézzék, és ne holmi nőnek. Hát szeretni és óvni valóak vagyunk mi nők mind? Igen? Hát majd én megmutatom, hogy ez nem igaz. S mindenki, aki így lát minket, meg fogja bánni. Mert én erős vagyok...

Ha harcolni akarsz, hát legyen! De figyelmeztetlek, hogy nem fogom vissza magam!

Hát én se!

De ha megsérülsz, az nem az én hibám lesz...

Ha meghalsz, az se az enyém!

Hát meg akarsz ölni?

Hát nem erről szól a párbaj? Megvédem a becsületem, a győzelmemmel, ami a te halálodat jelenti.

Te nem vagy ilyen kegyetlen!

Ne te mond meg, milyen vagyok! Elég a szóból...

Ez volt az a beszélgetés, ami után legyőzött, és azóta menekül előlem. Mert fél, hogy ezt a párbajt valaha is befejezze, mert ő gyáva megölni azt, akit szeret...

***

Anyám! HOL VAN BELLE?! fakadt ki Marie. Mit tettél vele?

Magam sem tudom... állt anyám zavarodottan az ágy előtt. Az ő hatalma már veszélyes volt.

Rád nézve? Rád nézve volt veszélyes?

Önmagára... hisz láttad! Majdnem elpusztította önmagát...

Anyám... Mariet dühe kiszámíthatatlanná tette. Megütötte az anyját újra és újra, miközben az égett szélű ruhák illatától az agya egyre ködösebb lett. Miért! MIÉRT!

***

Meg kell küzdened a saját erőddel idebenn, s ha legyőzöd, maradhatsz, bár idebent csak féléletet élhetsz, de legalább élhetsz. De ha ő győz... örökké elemészt, s a tükör szétreped, s többé nem is juthatsz ki.

Hallom a hangodat, de ki vagy te?

Erre most nincs időnk. Vállalod?

Én... i-igen. Vállalom.

***

Lady, kérem... nem mehetnék veled?

Már mondtam, hogy nem vagyok Lady...

Akkor mégis hogyan szólítsam?

Sehogy... csak engedj!

De szüksége lesz egy fegyverhordozóra, vagy akármire, nem? Úgy tudom, harcolni készül.

Nos ebben lehet valami. De akkor sem jöhetsz!

Könyörgöm! Anna nénikém kibírhatatlan, nézzen csak rá. A szamár meg az apámé volt. Ez minden örökségem. Mást nem is vinnénk el, kérem! Ha kitanít, még talán máshogy is hasznára lehetek...

Legyen, de csak, ha elég gyors az a szamár...

***

A pecsétgyűrűt szorongattam. Hetek óta semmi hír nem jött róla. Már számítottam is valahogy, erre a hírre. Az apám meghalt. Elvitte a háború. Szegény anyám, ha élne, biztosan sírt volna, én már képtelen voltam rá. Azon töprengtem, vajon bátyám haza fog-e jönni a hírre, ha ugyan eljut hozzá. Mindenesetre senki mást nem akartam látni. Persze ez alól Agatha kivétel volt. Egy kicsit reméltem, nem azért, mert nem tekintem magammal egyenrangúnak. Főleg a kedves történet után, amit a bátyámról mesélt. Ők ketten... úgy hiszem, szerették egymást. Talán ha bátyám hazajön, nem is miattam teszi majd, hanem... De ezeket a már majdhogynem édeskés gondolatokat körbefolyták a szomorú és hitehagyott gondolataim. Minden porcikámmal gyűlöltem a háborút. S még inkább azt, hogy én nem lehettem ott, amikor ezeket a szavakat kimondta: "Bocsánat, kedvesem, mióta anyád itt hagyott minket, nem foglalkoztam veled eleget, de szeretlek!" Összegyűrtem a levelet. Az ő szeretetére vágytam mindig... azért kerestem annyi férfiben, s végül nem is leltem meg soha, ezt az apai, tiszta szeretet.

***

Csak még egy utolsó korty. A többit már kiöntöm... ígérem...

next story >>

Vízesés

Kezedbe temettem arcomat. Azokba a folyton száguldó, szivárványt szóró bársonyos kezekbe. S elbújtam mögéd, ha csak egy pillanatra is, hogy frissítő tavaszillatodban elmerüljek. Kimondtam azt az egy szót, bár elnyomta a dübögő zaj... Szívem dobogását, talán nem is érezhetted, de bizton nem dobogott másért, csakis érted.

Selyemszálú haját a szélnek kitette, ruhája anyagát a pajkos szellő röptette, s valami vad vihar már majdnem őt is elvitte, de ő csak lépdelt az ismeretlenbe. Tudni akart mindent, s egy bizonyos történetet, egy valaki napjait, egy ember életet... A levegőben szárnyalt, mint a többi madár, szemével őt kutatta, de nem találta már.

Álmodtam. Oh, mily rémségeset! Elment anélkül, hogy tudatta volna, hogy elmegy. Féltem attól, tán vissza se jő többet. Hisz miért ne lehetne az egész csak képzelet?

Kéz a kézben mentek, s megálltak a parton. Együtt csodálkoztak megannyi színen és hangon. S valahogy, valahol... a világ megszakadt, s a víz is e törésen leszaladt. Kacagva zuhant a feneketlen semmibe, ahogy gyermek fut mindenről megfeledkezve. S ők csak álltak, s meredtek a vízre, valahogy nem tudták menjenek-e vele... Talán csak egy érzés volt, pillanatnyi késztetés, de berántották egymást, s zuhantak könnyedén.

Félek! Rázkódom össze hirtelen. Mily végtelen lehet ez az ismeretlen? Remélhetek-e még talajt talpam alatt, hisz hogy nekem könnyebb legyen te felhővé tetted magadat. S én rád támaszkodva biztosabbnak érzem... De ezzel talán a te félelmed tetézem... Gyere hát vissza, legyenek egyenlőek a terhek. Nem kell, hogy helyettem is a sok rosszat te éld meg!

S egy idő után már nem is érezték a zuhanást, lebegtek, ahogy a víz fölöttük szökött át. Finom permetet lehelt rájuk a zuhatag. S nem maradtak már magányos szavak. Szívüket kitárták egy hosszú ölelésben. A pillanat rabjaivá váltak egészen. Nehezen robogott fölöttük az ár, az éjszakába révedő valóság gyöngysorán. Megszakított pillanatok közt az idő is elfelejtette helyét. S egy puha csók elmosta az éj minden fényét, így csukódott le a szem, s ernyedt el a kéz, mely téged tapintott oly kitartóan a sötétben is még...


Nézd csak! Egy szivárvány... új reményt ígér.

Víz a tűzért

Minden könnyedebb lett, amikor e változatlan borús világba berontottál... őrült sebességgel ontottad szirmaid, oh tavasz. Te léha lélek... s mégis minden kis pazarló semmiséged szeretem én. Mosolyogtál rám, s azt hiszem ez volt miden. Egy pillanatra a vihart, s a felhőket is feledtem. Nyakamra zúdítottad a hűs esővizet, de szívem mégis megőrizte bent melegedet. Pici kis pilléiddel csábítottál a rétre, hogy szemembe költözzön ezernyi virág képe. Melléd guggoltam, s a hűs szellőn át éreztem bársonyos fiatal illatodat, s nem is vágytam mást, csupán ölelő karjaidat. Rohannék még most is, karodba bátran, ha nem ért volna oly sok szenvedés e világban, ha nem hittem volna már megannyi tavaszban, ami tépetten, rongyosan nyugszik már múltamban. S hiányukat vágytam oly sok éven át, de mégis mindig megjött a tavasz a tél után. Tél hidegje bár venne körül örökre, szívem fagyna be fájdalmam temetve. De ha hazudom is, hogy nem vagy szép, minden nappal egyre jobban kívánlak. Megcsókolnám szirmaid, mik szíven találtak. Friss leveleidet is csak úgy simítanám meg, hogy érezd a szenvedélyt, amit kavartál bennem. Oh, tavasz, te sűrűsödő kellemes koranyár, mondd, mit hoz most számomra a nyár? Tűzvész lesz, mint legutóbb? Vagy viharos változékonyság? S lehet-e, hogy nem lesz már olyan forró a nyár? Hűt-e majd engem a tavasz kellemes utószele? Megsimítja-e fulldokló, pilledő testemet? Vagy lesz-e nekem víz és vízpart, ahol elidőzhetek?

Ezúttal bármi is lesz, félve lépek ki az ajtón. Félve, mert nem tudhatom, hogy e tavasz még meddig tart. Félve, mert meg is unhatsz minden nap illatozni, s talán itt hagysz engem szó nélkül... de akkor... talán már nem látok több tavaszt. S néha ha hallom az emberek nevetését, majd azon gondolkodok, hogy nevettem én akkor, amikor a tavasz még nekem is megjelent.

Pici láng

Egy tűz belsejében élek. Látom, ahogy megrezeg némán minden, s érzem, ahogy lélegzetem egyre fogy. Egyre közelebb szívemhez emésztik a húst a lángok. A nesztelen remegéstől szédülök. Tudom, elmúlt már az átok. Félelem és magány hasítja föl szívemet, kiszökik majd ezer fény, mely táplálja majd lelkedet. Apró láng. A távolból úgy fénylettél, ha tudtam volna, hogy ily veszélyes vagy sose akartalak volna látni belülről. De nem igaz, még így is látni akartalak. S most is látni akarlak, de érzékeim elhagytak, megvakultam fényedtől, s sercegésedre is süket vagyok, nem ismerem színedet, csak emlékben élő fekete-fehér kép vagy. S mégis tudom, ahogy körülvesz lelked, nem árthat semmi más nekem. De te bántasz, belém kapaszkodol, s mégse állsz föl, csak rántasz tovább magaddal, a múlt által gerjesztett élettelen mélységekbe. De én élni akarok! Élni veled, ahogy régen láttam jövőnket. S míg várjuk az eljövendőt, takarj be a sötéttel. Nem kérem, hogy aludj el, csak ne legyen ily világos, egy kicsit nagyobb homályba több szépet tudnék most belelátni. Kezem fogd meg forró kezeiddel, s vigyél el ebből a mocsaras rengetegből.

Kicsi láng, mit megváltásnak hittem, nézd meg, mit tettél belőlem. S eloltani is féllek, így hát tenyerembe könnyezek.

Hinni mindig...

Hinni mindig pedig szabad-e? nézett reám nagy szemekkel, miközben kérdezte. És csak állunk, egymást nézve, anya és gyerek. Teltek az idők, múltak az évek, de válasz sosem jött a számra. S vártunk, csak vártunk a nagy igazságra. Egy rezgés a távolban megrázta a világot, s az állapot tovább terjedt oda, ahol mi álltunk...

Hinni márpedig nem szabad, mert az mindig csak bánatot hajt. de a sok okos szó mégis benn maradt, kitörni egy sem mert, pedig volt vagy száz gondolat, de olyan bátor egy sem akadt, hogy magát igaznak vélje. Micsoda introvertált önbizalom hiányos mondatok gyüledéke. Te együgyű, te kis megbúvó gondolat, mért nem rántod már előre magad? Hisz te igaz vagy.

Igaz vagy. Igaz, mint a szív, mi nevelt. Igaz, mint a lélek, mi gondozott. Oly igaz, amilyen még sose volt gondolat. Hogy lehet, hogy most mégis meghúzod magad? E világ. Ez idő. E gyermek s ez anya... mind-mind rád vár az emberek agya. S a fül, mi hallja a hangsort, ahogy kimondatik dalod. S a kórus, mely elzúgja, a levegő, s az ajak, ami eddig érzett téged kimondhatatlannak. Te boldog igazság, mely szívünkben felcsendül. Te elhalt visszhang a magas fellegekből. Engedd, hogy kimondjalak...

S valaki más vett szájára téged. S habár kicsit máshogy, mégis te éledtél meg. S megszólalt itt is az én keblemen, az amit mindig is itt hordtam benn. S igaz volt. Igaz voltál. Mindig is igaz voltál...

S csak egy pillanat volt tán, amit vártam, s kimondtam én is a magam módján. Azt az igazat, amit szívem diktált. Akárhová is vigyen az utad, életed legyen bár oly törékeny, mégis hinned kell, bíznod és remélned, mert az élet bármit is hozzon, s bármily elveszett lehetsz, egyszer úgy is rád talál, az igaz szerelem. S ha mást nem is nyertél, de mikor félsz, vagy magadra maradsz, tudni fogod, hogy mindig van valaki... valaki, akit szerethetsz. Hinni így, mindig szabad.

Old tea but good tea

Reggel van. Legalábbis azt hiszem... a felhők szürkesége mögött akármi is lehetne. Az órám azt mutatja, délután kettő van. Némán belenyugszom. "Úgy lehet. Nos akkor, ideje inni egy délutáni teát!"

***

Egészen biztos, hogy nincs itthon? Fontos lenne beszélnem vele, kérem!
Ne-nem. Nincs itthon! A kisasszony nincs itthon...
Kérem!
Nem engedhetem be! Menjen el, ha kérhetem! Agatha becsukta maga mögött az ajtót. Huh...
De a férfi nem adta föl, tovább dörömbölt az ajtón. Agatha nagyon sajnálta, de nem tehetett érte semmit.
A kisasszony szava szent, igen. bizonygatta magának.

***

Mi volt ez?

Úgy hallottam, kopognak.

Igen, ezt én is tudom. De hogy tudhat bárki is róla, hogy itt vagyok?

A tükörkép megvonta a vállát. A nő letakarta a tükröt.
KI AZ? kiáltott ki. Majd fülét az ajtónak tapasztotta. Így is csak valami recsegő hangegyveleget halhatott.
Ah... sóhajtott lemondóan. Ha meg akarom tudni, ki kell nyitnom ezt a dögöt. Némi erőlködéssel arrébb rángatta a polcot, amivel eltorlaszolta az ajtó. "Na igen... most miért is nyitom ki, ha egyszer eltorlaszoltam?"
A letakart tükör felől halk kacagás hallatszott.
Hallgass! förmedt rá, majd megigazította magán a ruhát. És bedugta a kulcsot a zárba. MOST KINYITOM!
Egy kattanás. És még egy. A nő óvatosan résnyire nyitotta az ajtót. Egy kéz nyúlt be.
Vááá! sikoltott, majd megköszörülte a torkát. Micsoda illetlenség! Na ki vele, ki vagy te? És hogy találtál rám?
E-elnézést... szólalt meg odakintről egy mély hang. Én csak menedéket kerestem... de-de ha már foglalt, akkor elmegyünk! Gyere, Lamune! A kéz visszahúzódott, miközben halk vakkantás hallatszott odakintről.
Egy... egy kutya? A nő kíváncsian kinézett. Egy kék köpenyes férfi guggolt odakint, és egy fehér kutya fülét vakargatta. Majd felállt, és elindultak. "Mi legyen? Mi legyen? Gyerünk, Marie, döntsd már el, mit akarsz..."
Várj! A férfi megállt. Marie kissé meglepődve tapasztalta, hogy egyenesen rá néz. Majd benne is tudatosult az előző szó... "Hogy az a kis..." A férfi kiegyenesedett, így láthatott valamit az arcából. Rá mosolygott. És nagy léptekkel indult visszafele. Ő is és a kutya is besétáltak az ajtón. Marie döbbenetében csak állt és nézett.
A férfi bezárta az ajtót. És felé nyújtotta a kulcsot. Még mindig széles vigyor ült az arcán.

Köszönjük! Ígérem, olyan csöndben leszünk, hogy észre se veszed, hogy itt vagyunk.

"Szűzanyám!" kapott a fejéhez Marie, és mint akinek nincs jobb dolga nekifeszült a polcnak.
Várj csak, majd én! Tolta félre egy erős kéz... és a férfi eltorlaszolta az ajtót. Marie sóhajtott és a letakart tükör felé lépdelt... A férfi a kutyával letelepedett egy sarokba.
Ezért még megfizetsz... sziszegte a tükör felé.

***

Ezért még megfizetsz! Hogy mersz így megalázni mindenki előtt?!

Én nem aláztalak meg, csak elmondtam hogy érzek, és...

MEGKÉRTED A KEZEM! Ez több mint sértés.

Sértés?! Én ezt nem értem... mi van ezekkel a mai nőkkel?

Én nem nő vagyok, hanem egy lovag!

Attól hogy lovag lettél, még nő is vagy...

Hah!

Jól van, ha így érzed, akkor mért nem küzdesz meg a becsületedért? Akkor...

Igen! Azt is teszem! Párbajra hívlak!

Én... nem így gondoltam.

Megfutamodsz?

Soha.

Jó, mert én sem! Itt és most... megküzdök veled...

Ha ez ilyen fontos neked...

***

Hölgyem, ezt nem ajánlanám, elég régi már...

Nem baj, amúgy se valami tiszta dologhoz használnám fel, Ön csak ne aggódjon emiatt.

Hát jó. Akkor vigye. De nem tőlem kapta.
Persze, hisz sose jártam itt. mosolygott a nő, miközben fizetett a füvekért. Elnézést, azt hiszem, eltévesztettem az utcát. hátrált ki mosolyogva. "Ezek a mai árusok túl becsületesek akarnak lenni..."

***

Idd meg szépen, Belle! Ne kelljen még egyszer mondanom!

De anyám...

Csitt! Tessék inni!

Belle bizalmatlanul a szájához emelte a porcelán csészét teli azzal a ragadós bűzölgő folyadékkal. Maga se tudta eldönteni, hogy az most zöld, barna vagy inkább fekete. De egy dologban biztos volt, nem akarja meginni. De hát mit tehetett volna, hisz anyja figyelte. Nővére épp nem volt itthon, anyjuk elküldte neki gyógyszerért, csak akkor miért kell most ezt meginnia?
Ettől jobban leszel! nyugtatta anyja, és leült mellé az ágyra. Megfogta kezeit és finoman megdöntötte a csészét. A folyadék végigmarta Belle torkát, és érezte, ahogy a kezei elernyednek. Anyja továbbra is fogta a csészét. Elfordította a fejét.
Idd ki mind, kicsim... suttogta. Ettől minden jobb lesz... meglátod!
Ahgnnmmnnarhhhhhh... próbált Belle megszólalni, segélykérőn nézett anyjára, de az nem nézett többet reá, s nem is segített.

Tudom, hogy most fáj, de nemsokára... minden... meglátod...

Belle utolsó erejével megpróbálta ellökni magát a csészétől, de csak annyit ért el, hogy felső teste legurult a párnáról, karjai és feje lelógott, a az ágy alatt meglátta rejtegetett tükrét. S benne... önmagát?

***

Ah... néhány hónapja lejárt. De a jó teát mégse dobjuk ki. "Hmm... nagyon finom az illata. Sok régi emléket idéz fel. Például... amikor először ittam belőle. Egy nagyon kedves emlék ez... És amikor egy barátnőmmel voltam, s akkor is ezt ittam. És róla beszélgettünk... most is ő jut az eszembe. Ez az íz épp olyan édes, mint ő.

De nem... valahogy most olyan keserű, mint amikor elváltunk. Úgy tűnik mégiscsak megromlott. Pedig az illata a régi. De hát ez volt az utolsó adag, csak nem lesz baj belőle, ha így is megiszom. Egy kis méz majd segít az ízén."

next story >>

Cup of the salty tea

Hanyagul ledobtam ruháimat. Rám szóltak érte... de már nem érdekelt. Kinyitottam könnyeim csapját és alá tartottam a bögrém...

***

Csillag kisasszony hozhatok valamit?
Nem. Köszönöm, Agatha. De hozzon egy csésze teát az úrnak, ha lenne szíves!
Milyet kedvelne az úr? kérdezi Agatha mulandó derűvel arcán. Ezért irigyeltem én őt mindig ennyire.
Valami feketét, kérem!
A legjobból hozz, Agatha, drágám! szólok utána.
De hát az a kisasszony teája, még...
Ne fecsegj, csak hozd már... meddig várjon még az úr? a kemény szavak után szelíden pillantok utána. Ő igazán nemes, sokkal nemesebb, mint mi vagyunk. Az ablakhoz lépek, behúzom a függönyt.
Nos? Mi hírt hozott?
Attól tartok kisasszony, hogy rosszat. De ha akarja...
Nem, köszönöm, csak kérem a levelet. a férfi az asztal üvegére rakja. Én remegő kézzel nyúlok felé. Aghata bejön, leteszi a teát. Én dühösen magamhoz ragadom a borítékot.
Hozhatnék esetleg még valamit?
Nem Agatha, elmehet. Amíg az úr itt van, senkinek sem vagyok itthon.
Még...
Senkinek, értetted?! Agatha összerázkódott.
Igenis, kisasszony. meghajolt és kihátrált. Ahogy becsukta az ajtót vele kondult az óra. S szerencsére ez a nagy zaj elnyomta a fém csendülését... egy pecsétgyűrű gurult el a szőnyeg mellett, egészen az órához. Előtte csilingelt egy picit, majd megállt...

***

Lady, Lady! Jól van? /Kinyitotta a szemét! Végre felébredt! Gyere gyorsan Anna, siess!

Mit lármázol már annyit... szent ég! /Lady? Hogy érzi magát? Nagyon beüthette a fejét, mert sokáig aludt, biza.

Nem... nem ütöttem... be...

Mi az? Mit mond?

Hogy nem ütötte be, azt hiszem.

Ugyan már! Mekkora balgaságokat beszélsz...

Hol vagyok?

Nálunk. Jó kezekben! /Na mire vársz már te tökfilkó? Melegíts levest a Lady-nek!

Nem vagyok Lady.

Hogyan?

Beszéljen hangosabban, mert süket szegény!

Hallottam, te semmirekellő, te... /Már hogy ne lenne Lady, amikor ilyen finom ruhákat visel, meg lovaglócsizmája is van. Megtaláltuk a paripát is, ám!

Nem paripa, mén.

Tessék?

Nincs kiherélve. Hollandiából származó tenyészmén.

Hát felőlem az jó Úristen lova is lehet az, nem értem én ezekhez... No de... mindjárt gondoltuk, micsoda megtiszteltetés lesz, egy igazi Lady-t vendégül látni.

És hogy van?

Na de kicsoda?

A ló. A lovam.

Ja, az jól... bevezettük az istállóba, szerencséd van, hogy nem bontottuk még le az istállót... már régóta nincsenek lovaink, csak hát az...

Nem érdekel a zagyvasága, asszony. Egyszer és mindenkorra tisztázzuk, a helyzetet. Nincs szükségem se szállásra, se ellátásra, csak a lovamat akarom, és hogy békén hagyjanak.

De hát oly nagyon beütötte...

Igen, és ez a másik. Nem ütöttem be semmimet, hanem küzdöttem, és amint látják, nem egészen nyertem...

Hát...

És nem... nem szeretnék róla beszélni! Megértette.

Igen, de mi csak...

Maga is?

Uhum.

Rendesen beszélj, ha a Lady-vel beszélsz!

Igen, Anna... /Tessék. Tyúkleves. Anna csinálta, a legjobb a faluban... azt mondják.

Mit mondtál, te szemtelen?

Mindegy... felejtsék el! Csak hagyjanak magamra egy kicsit...

Fájt a karom és a fejem is... de ami a legjobban fájt, a szívem. Halkan belekönnyeztem a levesbe. Majd úgy döntöttem, mégiscsak szükségem van egy kis erőre.

Pfúj, de sós!

Ízlik neki, látod!

Nem hiszem... szerintem épp azt mondta most, hogy...

Bolondokat beszélsz, te fiú... eredj, készítsd elő a paripát. Bizonyára szeretne azonnal indulni, ha már visszatért az ereje. Tudod sok dolga van egy Lady-nek.

Igen, sok dolga van egy Ladynek... de hogy harci buzogánya, kardja és pajzsa lenne, arról még sosem hallottam. Talán tényleg harcolhatott...

Mit motyogsz, kölyök? Nem hiszem el, milyen lassú vagy. Ha egy csigát alkalmaznék, akkor is jobban járnék, mint veled.

Igen, bár a csigák lennének az unokaöccseid, Anna nénikém...

***

Felnéztem, miután kikortyolgattam a bögréből a sós teát. Az élet még mindig jobb, mint az álmok. Itt legalább én döntöm el, hogy megyek-e ma valahová, s sosem ér véget épp akkor, amikor már nagyon várom, hogy valami megtörténjen. Itt meg is történik... De valahogy, néha úgy érzem, jobb lenne befejezetlenül élni.

next story >>