Selyemszálú haját a szélnek kitette, ruhája anyagát a pajkos szellő röptette, s valami vad vihar már majdnem őt is elvitte, de ő csak lépdelt az ismeretlenbe. Tudni akart mindent, s egy bizonyos történetet, egy valaki napjait, egy ember életet... A levegőben szárnyalt, mint a többi madár, szemével őt kutatta, de nem találta már.
Álmodtam. Oh, mily rémségeset! Elment anélkül, hogy tudatta volna, hogy elmegy. Féltem attól, tán vissza se jő többet. Hisz miért ne lehetne az egész csak képzelet?
Kéz a kézben mentek, s megálltak a parton. Együtt csodálkoztak megannyi színen és hangon. S valahogy, valahol... a világ megszakadt, s a víz is e törésen leszaladt. Kacagva zuhant a feneketlen semmibe, ahogy gyermek fut mindenről megfeledkezve. S ők csak álltak, s meredtek a vízre, valahogy nem tudták menjenek-e vele... Talán csak egy érzés volt, pillanatnyi késztetés, de berántották egymást, s zuhantak könnyedén.
Félek! Rázkódom össze hirtelen. Mily végtelen lehet ez az ismeretlen? Remélhetek-e még talajt talpam alatt, hisz hogy nekem könnyebb legyen te felhővé tetted magadat. S én rád támaszkodva biztosabbnak érzem... De ezzel talán a te félelmed tetézem... Gyere hát vissza, legyenek egyenlőek a terhek. Nem kell, hogy helyettem is a sok rosszat te éld meg!
S egy idő után már nem is érezték a zuhanást, lebegtek, ahogy a víz fölöttük szökött át. Finom permetet lehelt rájuk a zuhatag. S nem maradtak már magányos szavak. Szívüket kitárták egy hosszú ölelésben. A pillanat rabjaivá váltak egészen. Nehezen robogott fölöttük az ár, az éjszakába révedő valóság gyöngysorán. Megszakított pillanatok közt az idő is elfelejtette helyét. S egy puha csók elmosta az éj minden fényét, így csukódott le a szem, s ernyedt el a kéz, mely téged tapintott oly kitartóan a sötétben is még...
Nézd csak! Egy szivárvány... új reményt ígér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése