Minden könnyedebb lett, amikor e változatlan borús világba berontottál... őrült sebességgel ontottad szirmaid, oh tavasz. Te léha lélek... s mégis minden kis pazarló semmiséged szeretem én. Mosolyogtál rám, s azt hiszem ez volt miden. Egy pillanatra a vihart, s a felhőket is feledtem. Nyakamra zúdítottad a hűs esővizet, de szívem mégis megőrizte bent melegedet. Pici kis pilléiddel csábítottál a rétre, hogy szemembe költözzön ezernyi virág képe. Melléd guggoltam, s a hűs szellőn át éreztem bársonyos fiatal illatodat, s nem is vágytam mást, csupán ölelő karjaidat. Rohannék még most is, karodba bátran, ha nem ért volna oly sok szenvedés e világban, ha nem hittem volna már megannyi tavaszban, ami tépetten, rongyosan nyugszik már múltamban. S hiányukat vágytam oly sok éven át, de mégis mindig megjött a tavasz a tél után. Tél hidegje bár venne körül örökre, szívem fagyna be fájdalmam temetve. De ha hazudom is, hogy nem vagy szép, minden nappal egyre jobban kívánlak. Megcsókolnám szirmaid, mik szíven találtak. Friss leveleidet is csak úgy simítanám meg, hogy érezd a szenvedélyt, amit kavartál bennem. Oh, tavasz, te sűrűsödő kellemes koranyár, mondd, mit hoz most számomra a nyár? Tűzvész lesz, mint legutóbb? Vagy viharos változékonyság? S lehet-e, hogy nem lesz már olyan forró a nyár? Hűt-e majd engem a tavasz kellemes utószele? Megsimítja-e fulldokló, pilledő testemet? Vagy lesz-e nekem víz és vízpart, ahol elidőzhetek?
Ezúttal bármi is lesz, félve lépek ki az ajtón. Félve, mert nem tudhatom, hogy e tavasz még meddig tart. Félve, mert meg is unhatsz minden nap illatozni, s talán itt hagysz engem szó nélkül... de akkor... talán már nem látok több tavaszt. S néha ha hallom az emberek nevetését, majd azon gondolkodok, hogy nevettem én akkor, amikor a tavasz még nekem is megjelent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése