Pici láng

Egy tűz belsejében élek. Látom, ahogy megrezeg némán minden, s érzem, ahogy lélegzetem egyre fogy. Egyre közelebb szívemhez emésztik a húst a lángok. A nesztelen remegéstől szédülök. Tudom, elmúlt már az átok. Félelem és magány hasítja föl szívemet, kiszökik majd ezer fény, mely táplálja majd lelkedet. Apró láng. A távolból úgy fénylettél, ha tudtam volna, hogy ily veszélyes vagy sose akartalak volna látni belülről. De nem igaz, még így is látni akartalak. S most is látni akarlak, de érzékeim elhagytak, megvakultam fényedtől, s sercegésedre is süket vagyok, nem ismerem színedet, csak emlékben élő fekete-fehér kép vagy. S mégis tudom, ahogy körülvesz lelked, nem árthat semmi más nekem. De te bántasz, belém kapaszkodol, s mégse állsz föl, csak rántasz tovább magaddal, a múlt által gerjesztett élettelen mélységekbe. De én élni akarok! Élni veled, ahogy régen láttam jövőnket. S míg várjuk az eljövendőt, takarj be a sötéttel. Nem kérem, hogy aludj el, csak ne legyen ily világos, egy kicsit nagyobb homályba több szépet tudnék most belelátni. Kezem fogd meg forró kezeiddel, s vigyél el ebből a mocsaras rengetegből.

Kicsi láng, mit megváltásnak hittem, nézd meg, mit tettél belőlem. S eloltani is féllek, így hát tenyerembe könnyezek.